KULTer.hu - A hibapoétika (ön)leleplezése és megtartása
77
post-template-default,single,single-post,postid-77,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A hibapoétika (ön)leleplezése és megtartása

Kukorelly Endre: Mennyit hibázok, te úristen

kukorellyKukorelly Endre az Ezer és 3 című Anna Karenina-könyve után ismét verseskötettel jelentkezik, amely részben a tőle megszokott hangon szól, de lezáró, összegző, korszaknyitó gesztus is rejlik benne. A kötet nem a politikus-költővel most ismerkedő olvasóknak szól, de félelemre semmi okunk: odaadó befogadásra annál inkább alkalmas.

Kukorelly Endre új verseskötete, úgy tűnik, az eddigi életmű szerves folytatásának, mégis valamiképp az összefoglalás, a visszatekintés és a számadás gesztusának tekinthető. Folytatás, hiszen a Kukorelly-szövegek jól ismert, kipróbált működésformája, a szöveghez magához való viszony már ismerős lehet a szerző korábbi műveiből, ugyanakkor az önreflexivitás kimondottan ars poétikus versekben (versblokkokban) nyilvánul meg, s amellett, hogy szinte lépten-nyomon saját korábbi szövegeit parafrazeálja ebben a kötetben, igen nyilvánvaló módon feszegeti azt a kérdést, hogy ez a fajta költészet hogyan és hova vezet. A költői számadás jellege az én olvasatomban abban áll, hogy a szokottnál is hangsúlyosabban irányul a kérdés az önigazolás módjára: hogy éppen a poétikájának lényegét kérdőjelezi meg, és természetesen nem válaszol erre egyértelmű és mindent eldöntő módon.

Kukorelly Endre

Az összegzést, a retrospektív tekintetet a címbe emeli, s ezáltal megnyitja a talányos címnek tulajdonítható jelentéseknek azt a lehetőségét, hogy egymástól akár egészen távolra vezessék az olvasót, a kötetről gondolkodó ember asszociációit. Mennyit hibázok, te úristen – szól a kötet címe, amely egyébként az interpretáció kulcsának tűnő Hiba című versben ismétlődik meg, egyúttal árnyalódik. Ez a címválasztás már csak azért is újszerű, mert a szerző korábbi versesköteteire inkább a Kukorelly-szövegek fő építőkockájának és kohéziós erejének mutatkozó mindennapos, „költészetalatti” tevékenységek címbe emelése volt jellemző (pl. Kicsit majd kevesebbet járkálok, Én senkivel sem üldögélek, Mintha már túl sokáig állna). Ezeket is lehet persze a hagyományos költészetkoncepciók fényében értelmezni, ám világos a különbség: az új kötet címének önmagára irányuló, egyszerre ironikusan és komolyan értelmezhető jelentése, valamint a kimondása által elkövetett beszédaktus jellege radikálisan más viszonyt képez a cím funkciója és a kötet egésze között.

Különösen azért érdekes ez az eljárás, mert Kukorelly szövegei sok tekintetben éppen a hiba talaján állnak, vagyis a nyelv használata és annak költői felhasználása során kialakult, rögzült és számon kért normákat kérdőjelezik meg és ignorálják. Költői szerepét (is) olyan módon határozza meg, hogy az kívül esik az elvárt minőség keretein, tehát hibás; szövegeit úgy hozza létre, hogy azokban a köznyelvi szintaktikai, mondattani szabályokat felülírja, s a jellegzetesen alulstilizált, sokszor ugyanazt a néhány, életművének jellegzetes történetét újramondó, szinte mantrázó dikció szintén hibás. Vagyis a Mennyit hibázok, te úristen kétségbeesett felkiáltása, avagy töprengése, ha a szerzőnek tulajdonítjuk, vonatkozhat az elkövetett „tévedésekre”, lehet elítélő, s ez egy fordulatot sugallna; vagy érthető a hibát poétikai alappillérré emelő költő saját eljárására vonatkozó – igenlő – megállapításként: ekkor éppen a hibázás a húzóerő, és a „hibátlan” eredmény lesz a selejt.

A kötetben ugyanúgy a hármas tagolás érvényesül, ahogy az Ezer és 3 vagy a TündérVölgy című regényekben, s úgy tűnik, maga a tagolás is kiemelt jelentőséggel bír. A kilenc blokkból az első ([szél]), a negyedik ([hely]) és a kilencedik ([szám]) csupán egy verset foglal magában, így jön létre az ezek által határolt két, egyenként három versből álló, viszonylag testesebb blokk, melynek címei is a Kukorelly-életmű már ismerős részeire utalnak igen kézenfekvő módon: (irod), (volt), (kert), illetve (hiba), (szív) és (élet). A zárójelek annak az önmagába forduló zártságnak a képzetét keltik, ami egyébként a négykarakteres hívószavak által jelölt életterületeknek sem jellemzője, ráadásul az egyes blokkok között is van átjárás (a címeket illetően mindenképp).

Kulorelly Endre: Mennyit hibázok, te úristen

A kötet egyik legfontosabb verse a Vojtina-redivivus címet viseli: Arany költészetére nemcsak az aposztróf gyakori (főként ironikus) használatával, a rímeléssel és egyes – kurzívval szedett – szavak (rövid idézetek) hommage-szerű használatával utal, hanem a József Attilán átszűrt Arany János-i költészeti dilemma újrafogalmazásával is, aminek eredménye maga a vers. Persze az alapkérdés megfogalmazása jellegzetesen „kukorellys”: „Van külön én. Szintaxis és szavak. / Írok, s mintegy összeállítanak, / Például le van írva ötször 3 / Én. Én magam írtam le, ha jól látom – / Engem.” Majd: „Ha írsz, javítsd át, húzd át, írd fel újra. Szívig érjen.” (Nem véletlen, hogy a fülre és a hátsó borítóra is ebből a versből vett idézet került.) Ez a patetikus hang kissé elüt a kötet többi versétől: néhány helyen – saját tevékenységéről szólva – mintha elragadná a költőt a rajongás. Máshol, több helyen a szokott, elemeire töredezett forma, szétcincált mondatfoszlányok helyett dalszerű részeket találunk. Például a Megfordul velem című versben (amely egyszersmind arra is példa, hogy e kötet kulcsszava a két előző regényhez hasonlóan a szív lesz): „Megfordul velem a szivem, / megfordulok, indulok vissza. / Megállok, és megáll a szív, / kissé puhulok, azt hiszem.”

Kapunk még sok járkálást Budapest belvárosában, focit, naplót, pepecselést, az öregedéssel kapcsolatban feltett kérdések általános tépelődések közé rejtett vallomását, kollégákra való tiszteletteljes emlékezést. Talán nem véletlen, hogy éppen a szexualitás hiányzik a kötetből (még ha nem is teljesen): egy interjúban a szerző a férfi-nő problematika további vizsgálatát ígérte. Mindenesetre az biztosnak látszik, hogy a Mennyit hibázok, te úristen kötet megbízható színvonalú összefoglalása után valami más jön majd.

Kukorelly Endre: Mennyit hibázok, te úristen, Pozsony, Kalligram, 2010.

Pogrányi Péter

szerző: Pogrányi Péter
honlap e-mail
Pogrányi Péter 1987-ben született, 2005 óta Budapesten él. 2010-ben esztétika-magyar szakon szerzett diplomát az ELTE BTK-n, 2010 őszétől ugyanitt PhD-hallgató. Kritikát ír, fő érdeklődési területe a XX. századi magyar próza és a kortárs verses epika.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum