KULTer.hu - „Ez az állandó oldás-kötés, ez az ostoba játék”
61
post-template-default,single,single-post,postid-61,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Ez az állandó oldás-kötés, ez az ostoba játék”

Miklya Anna: Eloldozás

Miklya Anna: Eloldozás (címlap)Áttombolt pesti éjszakák, másnapos botorkálás elkenődött sminkkel, sok szex és egy jobb híján plátóinak nevezhető nagy szerelem – pillanatképek Miklya Anna első regényéből, az Eloldozásból. Az eddig elsősorban verseket publikáló fiatal szerző egy igen feszes, gyors ütemet diktáló, olvasóbarát kisregénnyel mutatkozott be prózaíróként.

Az Eloldozás narrátora a huszonéves, napjait irodai munkával és kétségbeesett házibulizással töltő Borka Janka, aki a számára mindenkinél fontosabb Csicsi halála után próbálja megfejteni azt, hogy „mit jelent élni”, milyen volt

a fiúval, s milyen így, immár a fiú nélkül. (Azt, hogy a szereplők neve meglehetősen furcsa, és minden különösebb funkció nélkül az, már többen szóvá tették – én azért mindenkit arra biztatok, hogy a csicsizés ne riassza el a könyvtől.) A retrospektív elbeszélésben nem az időrendet, inkább az emlékezés asszociatív logikáját követve kerülnek egymás mellé a vallomástöredékek Janka anya nélkül eltelt gyermekkoráról, a gyász tébolyult pillanatairól, jól és rosszul sikerült randikról, részeg pofonokról. Az először enigmatikusként ható utalások, az elhallgatás alakzatai, a rejtély-centrikus történetmondás egy érzelmi-pszichológiai detektívtörténetté avatják a művet, melynek különös megfejtését aztán a jól előkészített csattanó biztosítja. Azt hiszem, Miklya Annából kiváló forgatókönyvíró válna: legalábbis ez a benyomásom támadt a gyors kronológiai váltásokra épülő, cselekménycentrikus regényt olvasgatva. Az Eloldozás nem egy túlzottan cizellált, kulturális allúziókkal átitatott, befogadójától halmozott erőfeszítéseket igénylő szöveg – Miklya írásmódja közelebb áll ahhoz a bestseller-szerzők szövegformálási stratégiáiból is merítő irodalomhoz, amit például Szécsi Noémi művel sikerrel.

Miklya Anna

Úgy tűnik, megélénkült a figyelem a budapesti fiatal értelmiség (éjszakai) élete iránt a kortárs prózában: az Eloldozás is ad egy képet a pesti yuppie-létről, a pincediszkók-romkocsmák világáról, melynek lüktetését, gyorsítókkal felfokozott sebességét ülteti belénk a narráció szaggatott ritmusa. Mégis, a mű lélektani regényként olvasható elsősorban, mely arról szól, milyen reménytelenül bogozódnak össze a testek és a lelkek – hiszen Janka kedvese és Csicsi felesége testvérek, s végül szinte mindenki a rejtélyes Honolulu Star dolgozója lesz: család és munkahely is összefonódik, mindkettő a túlzott, veszélyes közelség metaforájává válik.

A vallomásos hangvételű, perszonális elbeszélések jól ismert hatásmechanizmusa az – pláne, ha a téma a gyász és a szerelem –, hogy azonosuló olvasót csinálnak belőlünk. Nos, az Eloldozásra ennek inkább az ellenkezője igaz. Ha Janka hús-vér nőként lépne be könyvön kívüli valóságukba, azonnal kivívná neme többi tagjának utálatát: önző, kegyetlen, s közben önsajnálattal teli, narcisztikus figura, aki szerencsétlen férfiismerősei közt a csábító szirén szerepét játssza, és igencsak tudatában van saját felsőbbrendűségének. Valójában nagy kihívás rejlik ebben a konstrukcióban: vajon képes-e esztétikailag sikerült alkotásként elfogadtatni magát olvasójával a szöveg, melyet egy ellenszenves elbeszélő működtet? Az esztétikai értelemben vett sikerültség képes-e arra, hogy az ellenszenvet is valami mássá (megértéssé?/együttérzéssé?) alakítsa? A regény legnagyobb ellentmondása abban rejlik, hogy miközben Janka látszólag teljesen amorálisan él, mégsem egy jón és rosszon túli pozícióból vall sodródásáról: beszámolóiban minduntalan bűn, büntetés és bűnhődés mintázatai sejlenek fel. Tragikus sorsának oka sem más, mint egy akár indokolatlanul is szigorúnak és feloldhatatlannak tűnő morális bevésődés.

Hiába a laza, élőbeszédszerű, szlenggel átitatott nyelv, nem annyira az irónia, inkább a kemény kifejezésekkel („aztán úgy hozzák fel még meleg, összetört tested a szakadékból, mint egy kitekert nyakú, kibaszott csirkét”, 69.) is megtámogatott, erős, kontúros drámaiság jellemzi a könyvet, mely így olykor afféle huszonegyedik századivá áthangszerelt Szabó Magda-műként hat. (Érdekes rokonság fedezhető fel például Borka Janka és Az őz narrátora között.) Janka a görög drámák hősnőit megidéző, archetipikus figura, egyszerre vonzó és pusztító teremtmény: ezt allegorizálja bulimiás rohamainak leírása, melyek során mindent bekebelez, majd kivet magából. Jelképes az is, hogy szerelmük kezdőpontjaként a lány azt a napot jelöli ki, melyen Csicsi miatta sebesült meg: a könyvön végigvonuló seb-, és horzsolás-motívumokhoz köthető a könyvborítón megjelenő szakadás képe is. Természetének romboló ereje ellenére mégis Janka az, aki felépíti, és éppen így, rombolása opusaként építi fel önnön történetét: „Úgy mozgok köztetek, mintha attól félnék, hogy egy hirtelen mozdulat, és felsértitek a bőrömet, pedig valójában én sértek fel magam körül minden élő felületet, én vagyok az, aki falakat épít, és aztán arra bíztat, hogy döntsd le őket.” (117.)

Miklya Anna: Eloldozás

Talán ebből az idézetből is kitűnik, hogy a „Királylány” szólamán olykor bizony eluralkodik a manír, és azzal is nehéz mit kezdeni, hogy ebben a szerelmi (minimum négy, lehet, hogy öt)szögben mindenki „gyönyörű”. (Ennél többet nem is nagyon tudunk meg Janka életének főbb alakjairól: visszaemlékezéseiben annyira az önmagáról való beszéd dominál, hogy Csicsi sem rajzolódik ki bennük elevenebb karakterként, mint Ádám, az unalmasan tökéletes férfi prototípusa.) A regényben folyamatosan tematizálódik a szereplők lenyűgöző szépsége, ezekben a szövegrészletekben azonban kevés szubverzív erő munkál: hol a Bridget Jones-féle köröket újrajátszva olvashatunk arról, hogy a vetélytárs „(a )z a típusú nő, aki valójában sohasem náthás, smink nélkül is jól néz ki, valószínűleg sohasem menstruál, és bármennyit ehet, nem hízik el” (43.), hol pedig igencsak romantikus klisék kerülnek elő hirtelen: „Ugyanolyan idegenül mozog az emberek között, saját felsőbbrendű szépségébe zárva (…) Én gyűlölöm a saját szépségemet.” (84). A szöveg úgy számol be egy beteljesületlen, plátói szerelemről, hogy közben folyamatosan a testről beszél: ezt gyakran „dugást” és „kefélést” emlegető, szenvtelen, a testek tárgyszerűségét hangsúlyozó mondatokban teszi, máskor kicsit lektűr-ízűen, nyelvhelyességi hibákba is belecsúszva: „Végül mindig együtt fürödtünk le, gondosan végigmosdatva egymást. Imádattal cirógattuk a másik szintén csodálatos testét.” (31.) Szerencsére ezek az egyenetlenségek sem szüntetik meg a regény olvasmányosságát, kompaktságát, sodró lendületét. Mégis úgy vélem, olvasóként igen jól járnánk akkor, ha a szerző a bíztató, élvezetes kezdet után tovább mozdulna ebbe az irányba, és következő könyvében még radikálisabban kísérletezne egy, az áttáncolt éjszakák, a félrecsúszott ölelések, a testben való lét élményszerűségét megjeleníteni képes, saját nyelv kialakításával.

Miklya Anna, Eloldozás, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2010.

Balajthy Ágnes

szerző: Balajthy Ágnes
honlap e-mail
Balajthy Ágnes 1987-ben született Miskolcon, kritikus, a Szkholion művészeti és szakfolyóirat szerkesztője, Pro Scientia-díjas. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának hallgatója, az Alföld Stúdió és a JAK tagja. Publikációi többek közt az Alföld, Műút, Kalligram és a Parnasszus lapjain jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2018. máj. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum