KULTer.hu - „Lefüvezték”, és még a szüzességét is elvesztette!
93
post-template-default,single,single-post,postid-93,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Lefüvezték”, és még a szüzességét is elvesztette!

Garaczi László: Arc és Hátraarc

Mindenki volt már részese katonatörténeteknek. AkinArc és hátraarc (borító)ek nem adatott meg a személyes élményszerzés lehetősége, az a verbális hagyományozódásnak köszönhetően hallott róla jót, rosszat, szépet, csúnyát, megrendítőt vagy szórakoztatót. Természetesen az irodalom világában is kimeríthetetlen ez a tematika, legfrissebb bizonyíték erre Garaczi László harmadik „lemur-vallomása”, az Arc és Hátraarc.

Ha valaki a katonaságról, a kamasz fiúk besorolásáról és általában véve a mindezt körülvevő történésekről akar olvasni, valószínűleg Ottlik Géza halhatatlan regényét, az Iskola a határon-t fogja a kezébe venni. Éppen ezért (is) volt nehéz dolga Garaczi Lászlónak, amikor ezt a hagyományt akarta továbbvinni, esetleg újraírni. Valószínűleg nem is az Iskola a határon feledtetésének ambíciójával íródott Garaczi könyve, ennek megfelelően pedig valóban tévúton járunk abban az esetben, ha a 2010-es könyvhétre megjelent Arc és Hátraarcot a nagy elődhöz akarjuk mérni, annál is inkább, hogy a tematikai hasonlóságot érintő néhány kivételtől eltekintve semmiben sem kapcsolódik Csont története Both Benedekéhez. (Az egyik ilyen eltérés a történet végén felbukkanó Szabó naplója, ami motivikusan Medve Gábor kéziratával rokonítható, ám ennek az ereklyének azon kívül, hogy előkerül, semmilyen cselekményalakító szerepe nincs.) Ez természetesen egy cseppet sem csökkenti a regény érdemeit. Legfőbb fenntartásom a szöveggel kapcsolatban inkább az, hogy narratológiai felépítettsége hagy némi kívánnivalót maga után. Számos érdekesnek ígérkező tényező marad ugyanis kifejtetlenül vagy teljességgel homályban, ezzel szemben pedig rengeteg olyan mellékszál van a könyvben, mely nem igazodik a cselekmény szerves egészéhez relevánsan, de még az értelmezéshez sem illeszthető hozzá gond nélkül. Példaként hozhatnám Csont hallucinációit: egy lemur és egy meztelen öregember jelenléte folyamatosan „zavarja” katonai kötelezettségeinek elvégzésében.

Garaczi

A történet első lapjait olvasva egy ifjúsági- vagy nevelődésregény kezdő képsorai rajzolódnak ki. Csont problémái valószínűleg számos kortársáéval rokoníthatóak: „A tizennyolcadik születésnapomon arra gondoltam, ha húszévesen sem lesz csajom, akkor vége, annyi, aki húsz-évesen szűz, az is marad. Alkalmatlan, tehetetlen, önfertőző szörnyeteg, gerince elsorvad, arcán ott a bűn, a gyengeség stigmája, leszokik a társaságról, nem megy ki az utcára, magányosan, nyomorultul végzi.” (5.). A személyiség kiteljesedése, az individuum szellemi, morális és etikai gyarapodása a fejlődésregény narratív hagyományát követve a regény során végbe is megy, és a fiatalságra oly jellemző rózsaszín köd végül szertefoszlik Csont katonáskodása alatt, amelyet a formális zárás is hűen tükröz: „Valahol bevágnak egy ajtót, dobogás a lépcsőházban, rohanás lefelé. Vagy fölfelé. A borosüveg címkéjén kacskaringós betűk: Szürkebarát. Készen állok. Minden itt van. Bármi lehet.” (173.). Azzal tehát, hogy a főszereplő belekóstolt a nagybetűs életbe – ami ez esetben azt jelenti, hogy megalázzák kiképzőtisztjei és társai, valamint leszerelése után elveszti szüzességét –, felnőtté válik. Ez a keret szép ívet ad a történéseknek, elmondható ez akkor is, ha a befejezés talán kicsit csonka maradt és nem tudjuk pontosan, hogy mi történik majd a jövőben a főszereplővel. Csont a szavak embere. A nyelvvel, a nyelvnek él. Rajong érte, megszállottan próbálja megérteni minden titkát, és bizony, nyelvfilozófiai gondolatoknak sincs híján. Lelkes nyelvészként gyűjti, ízlelgeti, próbálgatja a szavakat, melyek segítenek neki abban, hogy megtalálja helyét a világban, alkalmazkodjon a körülményekhez és a beolvadás mellett önálló szubjektumként is talpon maradjon. A három rész narrációja közti váltás ötletesnek mondható, viszont nem érzem eléggé motiváltnak. A főszereplő homodiegetikus elbeszélésmódja addig tart, amíg meg nem kapja a Csont nevet. A második részben ennek köszönhetően már egy külső narrátor meséli a történteket, hogy aztán a lefüvezés (=leszerelés) után újra az én-elbeszélő vegye át az irányítást. Az első szimbolikusnak tekinthető perspektívaváltás talán magyarázható lehet abból a szempontból, hogy az újonc magából kifordulva, egy új személyiséget kapva, külső szemlélőként tárgyszerűbben lehessen tanúja és regisztrálója az eseményeknek, viszont annyi többletet talán mégsem nyújt, hogy a befogadó elégedetten dőlhessen hátra azzal a tudattal, hogy egészen aprólékos részletek kerültek birtokába. Garaczi László: Arc és hátraarc Mindent összegezve azt mondanám, hogy ez a „katonaregény” nem valódi „katonaregény”. A történet bárminemű drámaisága ellenére úgy gondolom, hogy sem nem eléggé megrendítő, sem nem eléggé tényfeltáró ahhoz, hogy hatására bárkiben is markáns gondolatok fogalmazódjanak meg a katonasággal kapcsolatban. Az olvasó érzi, hogy elsősorban nem arról van itt szó, hogy milyen katonának lenni. Csont felnőtté válása, az azzal járó vívódásai, sokszor szórakoztató balekságai viszont érdekes témaként szolgálnak. A szöveg előbeszédszerű, katonaszleng-szavakkal teletűzdelt nyelvezete és gördülékeny, könnyed stílusa ráadásul élményszámba megy. Garaczi László: Arc és Hátraarc, Budapest, Magvető, 2010.

Barna Péter

szerző: Barna Péter
honlap e-mail
Barna Péter 1988-ban született, Sárospatakon nőtt fel. Budapesten dolgozik kommunikációs senior menedzserként. A márkakommunikáció és a sportmarketing fanatikusa. A KULTer.hu egyik alapítója, 2012 végéig főszerkesztő-helyettese.