KULTer.hu - A jó boszorkány máshol, de létezik
2572
post-template-default,single,single-post,postid-2572,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A jó boszorkány máshol, de létezik

Ariane Mnouchkine: A jelen művészete

Ariane Mnouchkine: A jelen művészeteA 71 éves színházi legenda, Ariane Mnouchkine hosszas hezitálás után, Fabienne Pascaud unszolására döntött úgy, hogy beszélgetőkönyvet jelentet meg. Európában Peter Brook és Giorgio Strehler mellett említik a francia rendezőnőt. A jelen művészete című könyv igazi hiánypótlás, a kiadók reményei szerint akár tankönyv, akár egy lehetséges Mnouchkine-előadás magyarországi bemutatója felé tett első lépés lehet.

Fabienne Pascaud tizenhat találkozást ír le, melyek mindegyike pontos helyszínnel, dátummal és néhány soros hangulatjelentésszerű bevezetéssel egészül ki. Így lesz riporter és alany egyaránt szerves része a könyvnek. Ez a különös szimbiózisban élő, pulzáló jelenlét sugárzik a szavak mögül. A kezdeti fenntartások után Mnouchkine valóban megnyílik, Pascaud-nak köszönhetően enged bepillantást legszemélyesebb tereibe, legyen az a halálfélelem vagy a homoszexualitás. A bevezetőkben Ariane borzas hajjal teázik, megbeszéli az aznapi ebédet a szakáccsal, aztán gőzerővel próbálnak, miközben egy baba mózeskosárban alszik. A széles lapokon oldaljegyzetek, illetve hátul végjegyzetek segítik az olvasót a megértésben.

Mnouchkine Pascaud-nak szóló levele „elhagyhatatlan utóirat” és origója a könyvnek, hiszen az egyik legizgalmasabb kérdés Mnouchkine személye körül a végeláthatatlan ellentét, ami úgy tűnik, abból adódik, hogy retteg a végérvényestől, a kijelentésektől. Az utószóval mintha mégis fel akarná számolni az előző 130 oldalt, a hangsúlyt az egyes emberre, elsősorban a kritikák által soha meg nem nevezett színészeire helyezve át. Paradox jelenség, hogy maga a Soleil demokratikus keretek között működik, ugyanannyi fizetést kapnak az alkotók, mindenki főz, szerel és pucolja a vécét, mégis Mnouchkine-t azonosítják a színházzal. Ez a hosszú névsor, melyre a korábbi beszélgetésekben is nagy hangsúlyt fektet, ugyanazzal az élettel teli formával bír, mint az egész könyv: a nevekből már-már kényszeresen embert farag, arcot egy-egy jellemző tulajdonsággal, részlettel. Holott a közösségi munkára, a szent színházért való önfeláldozásra és alázatra hiú rendezőnő mégis mintha nem bánná, hogy személye mitizálódik. A mitikusság egész lényében jelen van, a válaszai, mondatai attól lesznek jelenvalóvá például, hogy rendre metaforákat használ. Trópusokkal nyitott mondatokat teremt, ugyanolyan nyitott tereket, mint amilyenekben a színházi létet képzeli el. Szimbólumokra azért van szükség, vallja, hogy „megtestesítsük a megtestesíthetetlent, hogy láthatóvá tegyük a láthatatlant, és azt, amit csak remélünk. Kellenek a szimbólumok a „valamiért” való küzdelemhez. A békéért, az igazságért, a szerelemért, a legjobbért folytatott küzdelemhez.”

Ariane Mnouchkine

Dolgoztat ez a „rendkívüli öregasszony”, ahogy a Krétakör producere, Gáspár Máté szokta emlegetni, nem engedi meg az olvasónak, hogy elkényelmesedjen és kész válaszokat kapjon. Naivitást hirdet és vár el az olvasótól, mint színészeitől – olyannal dolgozik, „aki minden pillanatban újra meg tud születni”. Így eléri, hogy az olvasó – mint ő az Agamemnón fordítása, rendezése közben – „minden szegletben önmagával találkozik szembe”.

A beszélgetések időrendben sorakoztatják fel a Soleil eseményeit, olykor kegyetlenségig racionálisnak tűnik Mnouchkine, legyen szó önmagáról, apjáról vagy színészeiről, máskor kellemes nosztalgiával mesél, szórakoztat. Pascaud és ő egymást formálják a beszélgetés során, úgy dolgozik, ahogy a színházban megszokta, bármikor bármi történhet, de alapvetően az a cél, hogy valami ősi rétegig jussanak el, ahol ráismer önmagára. Sokat elárul róla, hogy az apja halálát megelőző tíz évben a pezsgő vitákat hiányolták mindketten, amelyek végén az apja utolsó szó jogán kijelenthette: “akárhogy is, de bolond vagy”. Így sok minden könnyebb lehetett, eltussolható az identitáskérdés, az orosz származású zsidó apából és a meseszép angol diplomatalányból fakadó kétpólusúság, a Távol-Kelet iránti vonzódás, a rendszerességhez való ragaszkodás és forradalmi lénye, politikához való vonzalma is. Mert ez a színházcsináló rendre menekülteket fogad be, háborús övezetben csinál színházat, bojkottálja Kínát az elfoglalt Tibet miatt, mindezt azért, hogy társaival együtt elemezhesse és megértse a színház szerepét a társadalomban, hogy rátaláljon egy új színpadi nyelvre, illetve a mindenki által felismerhető karakterek kialakítására.

Játék közben

Kockázatos vállalkozás a beszélgetőkönyv, de éppen ez Mnouchkine legelemibb jellemzője a kétely és az állandóságtól való rettegés mellett. „Ahhoz, hogy szabadok lehessünk, mintha felejtenünk kellene, s hálátlannak lennünk az „elődeinkkel” szemben. A hála csak később jön. Mikor már nem félünk többé.” Fiatalon hónapokig volt úton Ázsiában a magány és a „máshol akarok létezni” szorítása között, aztán 40 év közösségi alkotómunka alatt, Indiát nevezve meg második hazájának, mégis sikerült létrehoznia a jelen művészetét, azt a kockázatot, amiből nyitott, egyedi terek születhettek. Ezekben a terekben pl. a nő, a bali táncok és az európai színházi gyökerek ötvöződnek egy-egy előadás során, melyek mindegyike rítussal kezdődik: Mnouchkine körbejár, köszönti a színészeket, aztán kopogtat és beengedést kér a színház kapuján. „Fontos, hogy minden pillanatnak legyen értelme, hogy összefogottabb legyen, de nem szabad elveszíteni az improvizáció jellegzetes ritmusát, amely kellő időt hagy arra, hogy a dolgok megtörténjenek. Nagyon fontos, hogy a ritmus megmaradjon.” A színház egyike az utolsó helyeknek, ahol még lehet ünnepelni – Bergmant idézi –, az érzelmekben bízni kell. Nincsenek receptek, csak törvények. Erre figyelmeztet ez a 71 évnyi boszorkányság.

Ariane Mnouchkine: A jelen művészete – Beszélgetések Fabienne Pascaud-val, fordította: Fehér Anita, Kőrösi Petra, Molnár Zsófi, Khaled-Abdo Szaida, felelős kiadó, szerkesztő: Gáspár Máté, a Krétakör és a PRAE.HU közös kiadása, Budapest, 2010.

Csobánka Zsuzsa Emese

szerző: Csobánka Zsuzsa Emese
honlap e-mail
Csobánka Zsuzsa Emese 1983-ban született Miskolcon, költő, író, kritikus. 2009-ben jelent meg Bog című első verseskötete, 2010-ben Móricz-ösztöndíjat kapott, azóta több regénye is megjelent, legutóbb a Szépen ölni (Kalligram, 2018).

2 archív hozzászólás
  • Braun Barna

    Braun Barna - szeptember 26, 2010

    Remélem a (még) Szabó Ervin könyvtár vett belőle!

  • Rhédey Gábor

    Rhédey Gábor - szeptember 27, 2010

    Izgalmas.

KULTprogramok

<< 2019. jún. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum