KULTer.hu - Az elveszett termesz
1764
post-template-default,single,single-post,postid-1764,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az elveszett termesz

David van Reybrouck: A járvány. Írók, termeszek, Dél-Afrika

David Van Reybrouck: A járvány Belga kutató menni Afrika, avagy mit tesz az író terepen. David van Reybrouck a termeszektől indult két író és egy plágiumvád nyomába, majd Dél-Afrikába jutott – nem éppen egy Indiana Jones, de emiatt nem érdemes félredobni a könyvet, jó móka lesz.

Bár kétség nem fér hozzá, hogy az irodalomtudomány elképesztő izgalmakat tartogat művelőinek, ezek az izgalmak jobbára szellemi térre korlátozódnak, és az átlagbölcsésznek igen ritkán adatik lehetősége Indiana Jones-i kalandok megélésére mindennapi kutatásai során. Hiszen mit is csinál az irodalmár? Ül otthon vagy a könyvtárban, olvas, ír, töpreng, és a legkalandosabb, ami napi ténykedése során történik vele, az az, ha átballag a folyóirat-olvasóból a büfébe, és elviszik az orra elől az utolsó meggyes rétest.

Nagyjából így indul a belga kutató, David van Reybrouck története is, aki a prehistorikus régészet történetével foglalkozik, pontosabban azt kutatja, hogy az emberszabásúak viselkedésének tanulmányozása miként alakította az elődeinkről való gondolkodást. Vizsgálódásai közben azonban belebotlik egy addig ismeretlen dél-afrikai íróba, Eugéne Marais-ba, és egy egészen meglepő plágiumvádba: bizonyos források szerint a zseniális Marais, a „dél-afrikai tudomány Van Gogh-ja” (12.) azért maradt meg ismeretlennek, mert egy nagyhírű európai szerző plagizálta termeszekről szóló művét – méghozzá nem más, mint a belga Nobel-díjas író, Maurice Maeterlinck.

David Van Reybrouck: A járvány

Miután van Reybrouck leszámol a prehistorikus régészettel, elhatározza, hogy utánajár, mi is történt valójában a plágium kérdésében, ennek felderítéséhez pedig csakis Dél-Afrika szolgáltathatja a helyszínt – már csak azért is, mert Marais híre nemigen jutott az országon kívülre. A járvány tehát egy kutatás története, amely egyrészt íróasztalok mögött zajlik belga és dél-afrikai könyvtárakban, levéltárakban, leginkább pedig a szerző fejében; másrészt pedig van Reybrouck be is járja azokat a helyeket, ahol az állítólagosan plagizált Marais élt, dolgozott és morfiumozott (aminek a későbbi események szempontjából nem kevés jelentősége van).

Ám A járvány ugyanannyira magáról a kutatóról, David van Reybrouckról, a kozmopolita, sokszínűséghez szokott belga tudósról is szól, akit mégis felkészületlenül ér az apartheid utáni Dél-Afrika. Az ország ugyanis sok tekintetben még mindig változatlan: a régi Transzválban élő búrok alkotta kis közösségekben a viktoriánus antropológia közhelyparádéja napi szinten jelen van a gondolkodásban és látásmódban. A plágiumügyben folytatott nyomozás időnként háttérbe is szorul azzal szemben, hogyan tapasztalja meg van Reybrouck Dél-Afrikát: kutatóként „semleges kívülállónak” definiálja magát, aki meghallgatja az emberek történeteit, és közben összeszorítja a száját. Azonban a semlegesség, ha egyáltalán elképzelhető, nehezen fenntartható, éppen a kutatás különleges természetéből adódóan: „Hallgatásom gyávaságnak, jószándékom pedig párbeszédre és bírálatra való képtelenségnek látszik. Álnoknak tűnök a saját szememben, mert csak utólag, a monitor biztonságos fényében merem kimondani a véleményemet” (231.).

És a történet körbeér: A járvány legalább ennyire szól az olvasóról is, aki, ha bármilyen formában belekóstolt már a tudományos kutatásba, valószínűleg magára fog ismerni a szerzőben: van Reybrouck, ha máshol nem, de a monitor mögött valóban megtalálja a hangját, és mindenkihez van egy keresetlen szava, a modern tudománytól kezdve – amely szerinte „napjainkban szó szerint a hangyabaszás és bolhaugrás tudományos összegzésének tűnik” (37.) – Maurice Maeterlinckig, aki pályája vége felé irodalmi tömeggyártásra rendezkedett be. De legyünk igazságosak – ha már semlegesek nem is tudunk lenni –, van Reybrouck önmagát sem kíméli, az olvasó pedig jókat vigyorog a kutató melléfogásain és szerencsétlenkedésein, amelyeknek csúcspontja, amikor a szerző szigorúan szakmai alapon – és csakis a kutatás érdekében – úgy dönt, kipróbálja a morfiumot, hogy még jobban belelásson Marais fejébe. Mindent a tudományért.

Tekinthetünk úgy a könyvre, mint egy irodalmi krimire, hiszen hatásvadász módon akkor azt is mondhatnánk, kontinenseken átívelő nyomozásnak lehetünk tanúi egy (feltételezett) szunnyadó bűntény esetében, de azt hiszem, sokkal érdekesebb ez a könyv, ha útirajzként, netán egy kutatás memoárjaként tekintünk rá – mindenféle írókról, termeszekről és Dél-Afrikáról.

David van Reybrouck: A járvány. Írók, termeszek, Dél-Afrika (ford.: Bérczes Tibor), Budapest, Gondolat Kiadó, 2010.

Hudácskó Brigitta

szerző: Hudácskó Brigitta
honlap e-mail
Hudácskó Brigitta 1987-ben született Debrecenben, blogger. A Debreceni Egyetem anglisztika mesterképzésének hallgatója, a Hatvani István Szakkollégium tagja és a DETEP résztvevője. Könyvesblogot és cikkeket ír. Főbb érdeklődési területei: krimi, népszerű kultúra, gendertudomány, műfordítás.

3 archív hozzászólás
  • Rhédey Gábor

    Rhédey Gábor - szeptember 23, 2010

    Remek kedvcsináló, köszi!

  • Hudácskó Brigitta

    Hudácskó Brigitta - szeptember 23, 2010

    Köszönöm.

  • entropic - szeptember 24, 2010

    Tök jó írás! Már akkor kiszemeltem ezt a könyvet, amikor a Molyon írtál róla, de most még inkább meggyőztél.