KULTer.hu - Brenzovics Marianna: Kilátás (regényrészletek)
1722
post-template-default,single,single-post,postid-1722,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Brenzovics Marianna: Kilátás (regényrészletek)

Első előtti fejezet

KEZDET

Felébred egy köhögés hatására, tekintetét a kilátásra veti

Vasárnap van, hajnal, nyugalmat érzek magamban. Apám felköhög a szomszéd szobában, kinyitom a szemem. Minden látszik, a sarkokban a por, a mennyezeten a pókháló. Itt van, fény, megnyilvánul, nincs benne sötétség. Lehunyom a szemem, benn nincs fény. Itt van, sötétség, nincs benne fény. Nem mindig úgy képzelem el magam, hogy nézek.

Anyámat nézem, aki nyílásként kezdi, aztán meleg nyugalom, aranyfog, belecsillog a szemembe. Halála után arcára száradt a vér, így tették le, valamennyi csontját megfoghatnám.

Apám ásít, mintha nem az ő torka lenne, valaki másé, akit nem ismerek, űr, ahonnan nehezen bukkan fel. Én is eltátom a számat, belenéz, tükre leszek.

Nézek egy dombot, rajta három fa, veteményes, a domb lábánál a falu. Összegyűlik ott a sár, a lebegő porcsík, átvilágítja a Nap. A faluban kutyafalkák futnak csontokért, és eldőlnek az emberek. Egy idősebb férfi arccal az aszfaltra. A fiatalabb kerékpárral dől el, jobb oldalát súrolja a földhöz, gyorsan feláll. Térdre esem a porban, mert megcsúsztam. Földre kerülök, vesztes vagyok, gondolom, csodálatos, mint egy tárgy.

Valami felállít, hogy legyek alak, könnyes arc, vad vidámság. Érzem az erőt a talpamnál, érintem a meleg felületet. Kényszerít, hogy négyzetben mozogjak. A szobámban állok fel, négy fal, négy sarok. Ugrálok a tükör előtt. Van bennem valami akrobatikus.

Mindig látszom. Tükörképem, mint a Föld képe, a Hold, megjelenik. Testem sűrű, térdeim vak, mozgékony szemgolyók, a tarkóm titokzatos. Sok szervem van, melyeket nem látok, idegenek.

Szemgolyómban van egy fekete pont, benne fehér folt. Felébresztem magamban a gondolatot, hogy ez a fény. Nem zavar a fény, sem a sötétség, függetlenül állok, ezt képzelem. Áll előttem a tükör, ez vagyok én. Nem zavar az én, függetlenül eldőlök, ezt képzelem.

Felállok, felgöngyölítem a redőnyt. Kilátásként nyílik meg előttem a reggel, még minden lehetséges, még minden előttem áll.

Első fejezet

MÚLT

Az anyja belejtette a tóba, de felállt. Elindultak, felrepültek a madarak

Anyám nyáron beleejtett a tóba, de felálltam. Ősszel megnéztük, hogyan repülnek a darvak, olyankor fölvette a fehér selyemruháját. Eltátotta a száját, ha felrepültek a madarak.

Mindjárt fenn vagyunk, bíztatott tavasszal, a cipője beragadt a sárba. Felfigyeltem a cipőjére, fekete, középen cipzáras, a föld világosbarna, mint a harisnyája, a kabátom kék, a sapkám szürke, én kicsi.

Elindultunk a havazásban a falu felé, még két kilométer, beleestem a hóba, anyám egy fa előtt tűnődött, arca besimult a fehér faágakba, szép volt, ahogy fáradtan magába süppedt.

Csúnya lett, erőre kapott, hirtelen mozgatta a fejét. A szája körül mozgó árnyék miatt olyan volt, mintha nevetne. Ha hívott, hangja madárszerű volt: félig sikoly, félig ének. Hangosan, érthetően, pontosan, könnyen! – szólított fel anyám, szerinte így kell beszélni. Kezdetben nem mondtam semmit. Rázni kezdett. Mit mormolsz? – kérdezte. – Néma vagy, mint a hal.

Oszt akko, oszt akko, mondta egy lány, én is mondtam: oszt akko, ezen nevettünk. A szomszéd néni szerint: izé, ni. Izé, ni, ismételném, de nem lehet, úgysem nevetne velem. Valakinek a nyála spriccel, vagy kivillan a foghíja, azt mondja vagyis, nem tudom, szóval, mit mondjon. Beszélni hülyeség, mondom neked, most mit beszéljek, hallgattam a szomszéd bácsit, mert nyitva volt az ablakom.

Kidől az ablakunkból, a házunk aljáig ér a sok rózsa, orgona, szagosak, rengetegek. Befekszem a puha orgonafejekbe. Felállok, véletlenül eltaposom a virágokat. Hajat mosok, a falak átáznak, hullani kezd a vakolat, a házat elmossa a víz, vagy besüt a Nap, megvilágítja a szobát, ez egyúttal csend is.

A házunkat csendes erdő veszi körül. Széthordják a fákat, gyöngyvirág, gomba, hóvirág, ezeket leszedik. Én és a természet, a többiekre nem emlékszem. Lélegzem és nézek, magamra sem emlékszem. Gyerekkorom törlés, meg néhány fénykép.

Ebben a részben több mindenről szó van: az iskoláról, a bolygókról, a tanárokról, Petőfiről, a vasakról, Brezsnyevről, a Mikulásról, az anyjáról, akit nem figyelt meg pontosan, Jolánka néniről, aki nem volt buzi.

Szorongtam a szekrénytől, álmomban kigördült belőle egy fehér papírgöngyöleg. A jobb kezem ujjaival húztam rá mélyedéseket. Bal kezemmel csavargattam a hajam, anyám haját, a szavak sorakoztak, négyezer sor, négyezer kiszakadás. A sorok nem én vagyok, gondoltam, csak kiterjesztik rám hálóikat, kötelékeiket, nem állhatok nélkülük, szabadon. A csend nélkül, mert közbeásít, széttolja a mondataimat.

Széttárt ujjaimat számoltam, közöttük a láthatatlan, összeszorítom. A kisujjamnál abbahagyom a számolást, mert utána ürességet látok, a nagyon kicsi részeket nem. Óriás vagyok, csodálkoztam, ezért nem látom a mozgásukat.

Gyakran imádkoztam a fehér kályha mellett, hogy így meg úgy, lássak mindent, még a kezemet is összekulcsoltam és felnéztem. A plafon fehér volt és beázott. Apám egy tigrisről beszélt, aki éjszaka a repedt mennyezeten fenyegetően jár.

Lefestettem istent az iskolában. Nem értettem, mi az a margó, egy néni, gondoltam. Istennek számos fejet rajzoltam, megmutattam a tanárnőnek, aki szerint várjam a Mikulást. Jött a Mikulás, de féltem tőle, utáltam a csokit, az ostyát. Kint zuhogott a hó, mint a képernyővédőn az Univerzum, szürke volt a fény. Elképzeltem az űrben függő testeket, olyankor csak néztem magam elé. Néha szilaj ugrást éreztem a talpam alatt. Sajnos nincsenek nagy ugrások, kiugrás, felugrás egészen a tejútig, például. Bolygók, szél, föld, vasmag, sorolom.

Egy csillagászati albumot forgattam, anyám tartotta a fejem a történetek fölött. Lesírtam a Szaturnuszról készült fényképet, aztán kitéptem az albumból, és kiszegeztem a falra. Amikor anyám leült a konyhába enni, a feje egy vonalba került a Szaturnusszal. A bolygó képe olyan nyugalmat árasztott, ami hiányzott anyám fejéből.

Mindig a nyugalmat kerestem. A kertet járva egyre a köveket, fákat simogattam. Megérintettem az almafa érdes felületét, házunk sima falát, a faragott angyalszobor szárnyát. Feküdtem a kertben a két almafához kikötözött fehér lepedőn, forgolódtam. Anyám mellettem állt és felmutatott az égre, mely egy fekete anyag, bele vagyok csavarva; magyarázta, hány bolygó sugározza az agyamat, a testemet. Figyeltem, hátradobtam magam, ez nem fájt a fáknak, mert könnyű vagyok. Elrugaszkodtam a lepedőtől, de nem repültem.

Hanem begörcsöltem az Uránusztól, összehúzódtam, forogni kezdtem magam körül, egészen egyedül. A Neptunusz miatt elvágyódtam. Anyám szerint ne gondoljam, hogy a Nap magával visz és feléget, vagy lehúz a Föld és összerág. Ne higgyek abban, hogy a világ feketeségének mélyén van egy pontocska, ami értem csillog, és egy nap majd közelebb jön hozzám, és beragyog – engem, senki mást.

Bólintottam, de titokban nem érdekelt, hogy Petőfi mit mondott. Petőfi valamit mondott, a tanárnő segített megjegyezni. Mit mondott Petőfi? Teleírtam a füzetem: szar, fing, szétfosom, Petőfi turbógyerek, jolánkanénibuzi.

A tanárok furcsák voltak. Az egyik nagyon magas volt és ordított, a másik alacsony és nyelvtanár, szétesett a kontya, szuszogott, kínainak nézett ki. Izgett-mozgott, forgolódott szüntelenül, azt se lehetett látni, milyen az arca. Az iskolaigazgatót gúnárnak neveztünk, mert nyújtotta, húzta fel a rózsaszín nyakát. Sírt, gyorsan körbeálltuk. Petőfi kötet volt a kezében, mutatta a megtépázott könyvet. Egy CCCP feliratos szószékbe állt, az álláig ért. Előtte ültünk, hallgattuk, tizenketten, én semmire, egy lány a fasírtra gondolhatott, mert felböfögte, beszívtam a fokhagymaszagot.

Tőlem mindez távol állott. Például a szovjet- és a magyar klasszikusok. Az összefoglalások, mint például, hogy hollószárnyak verdesik a költő ablakát, elkezd ereszkedni a múltnak árnyán. Kietlen neki a jelen, a nemtudás kietlene. Az ember sárkányfog-vetemény, hernyó, őrült sár. Egy gondolat bántja, hogy megőrül. A portól, a fogaktól, párnáktól, mert rózsaszínűek, élénkek, rengetegek. Kirohan, hevesen táncol, ráncos a csizmája. Hegedül. Nem tetszik neki a felesége térde. A szeme viszont bársonypillantású. Őrült galamb a szeme, mely verdes.

Osszián és Homérosz ellentétek. Az egyik csupa domb, melegség, fény, a másik köd, pusztaság. Háta megett farkas, feje fölött holló. Petőfi turbógyerek, vágtat a porban, arcán elszánt mosoly. Elsötétül és eltűnik. Vörösmarty megőrül. Arany és Madách bajuszos.

Inkább leestem a vasrúdról, sokáig csüngtem rajta, fejjel le, megütöttem a hátam és a karom. Eltitkoltam, hogy fáj. Gyűjteni kellett a vasat; ki lesz, aki a legtöbbet hordja össze? A legtöbb papírt? Sok Új Tükrünk volt, összegyűjtöttem, a kezem fekete lett az ólomtól. Ezért felmásztam a vészkijárat vaslépcsőjén, fent ültem, néztem a falut, anyám lenn állt, fenyegetett, jöjjek le, nem tud felmászni utánam, mert lúdtalpas.

Az iskolában az ablakot néztem, a képeket a könyvben, elaludtam, felébredtem, véget ért az első osztály, nem tanultam meg olvasni. Anyám beleverte a fejem egy történetbe, amelyben Robi rollerezik. Sírtam, elmosódott a történet, a poros napcsíkot néztem, a hullámzást a közepén.

Fényérzékeny felület vagyok, gondoltam, nem akadályozhatom meg, hogy nyitott szememen bejusson a poros napcsík. A szem felépítéséről beszéltem, de megakadtam, a tanár leültetett. Aki sírt, amikor Brezsnyev meghalt, ezen megdöbbentem, mert mindig gúnyolta. Meghalt Brezsnyev, a tanár meghatódott, utána Csernyenkó, Andropov, anyám.

Anyám szerette a magyar klasszikusokat. A csillagászat nem érdekelte, az ásványok, a kövek, lebegés. Lehet, hogy érdekelte. Anyámat nem figyeltem meg pontosan. A mozgásaira emlékszem, a kiszakadásokra. Hogy kijött a szobájából. Már korán megreggelizett. Előtte bekapcsolta a rádiót, megmozgatta az izmait. Fogat és kezet mosott, vécére és munkába járt, köszönt, ha találkozott valakivel, megkérdezte, hogy van az a valaki, akivel találkozott, ő jól aludt, habár túl sokat esett az eső. Vagy nagy szárazság volt, mindig van időjárás.

Fölment a kertbe, lehajolt, megigazította a füvet, mozgása tárgyiasult. Állt az udvaron, nézett maga elé. Nagyon egyenesen járt. Otthagyott, bosszúból kiálltam az ablakba, hangosan sírtam, hullani kezdett a vakolat, a tulipánok szirmai, csak a csutkájuk marad, a szerkezetük; a falusiak meghallották, szóltak neki, hazajött, megnyugodtam, csavartam a haját, fájt a feje.

Fájt a fejem, mert a fivéreim húzták a hajam, a fülem, kaptam puszit, kiskutyát. Egy fényképen közöttük állok, sötétek és magasak, fogják a kezem. A földet nézem, tétován mosolygok, a nyakláncom kicsillog a képről. Mindig tétován mosolygok, ha húzzák a fülem. Kapok puszit, kiskutyát, összefordítom a szemgolyóm. Anyám rám szólt, hogy kancsal maradhatok. Ideges volt és magas, a kezembe adott egy babát, hogy játsszak vele, vagy énekeljek, üljek, egyek. Egyenként az összes babát bedobtam a latrinába, szaladtam a kerti vécéhez, lobogott a sötét hajam.

Anyámmal besüppedünk a kakába, ha a pottyantós vécé lyukán lelépünk, menetelünk a rések alatt a bal szélső lyuktól a jobb szélsőig. Öt rés van. Fölöttünk megnyílt hátsók, jön belőlük a fekália, van, akinek lágy, másoknak tömörebb, hurkásabb. Nem tudok megfordulni, háttal teszem meg visszafelé az utat, megszámolom a seggeket, elesem, mert szédülök, anyám megfogja a kezem, mintha segíteni akarna, de elereszt, egyedül állok fel, kakás a fejem.

Gyakran nem kívánom az ételt, a gyakorlatok miatt, amiket álmomban a vécében végzünk. Hatoljunk be az egyik nyilvános mosdóba, melynek előterét elöntötte a sárga, habos folyadék. Lehányom az anyám kezében csüngő virágot.

Egy fényképen anyám fura, boldogtalan. Virágot tart jobb kezében, hosszú bal kezéből szinte lelógok. Mielőtt meghalt, azt mondta, virág vagyok. Egy másik képen jobb karjával rákönyököl a kút szélére, nevet, hátraveti a fejét, a bal lába a levegőben lóg. Mielőtt meghalt, azt mondta, jó az illatom.

Brenzovics Marianna: Kilátás. Kalligram, Pozsony, 2010.

Brenzovics Marianna

szerző: Brenzovics Marianna
honlap e-mail
Brenzovics Marianna Beregszászon született 1977-ben. Kárpátalján él, irodalmat és esztétikát tanít a Kárpátaljai Magyar Főiskolán. A Kilátás című regény az első könyve.

KULTprogramok

<< 2018. jún. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum