KULTer.hu - Csabai László: Szindbád, a detektív (részlet)
3036
post-template-default,single,single-post,postid-3036,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Csabai László: Szindbád, a detektív (részlet)

A Lupanarium

– Van egy ipse! Özvegy, jóképű, tehetős…, a baj az vele, hogy… hát szóval közben állandóan a nyakam harapdálja. Zavar, mert ha mondjuk, egy megyebálon meglátnák a nyomokat, mit gondolnának rólam…
Szindbád tudja, Elvirát soha nem fogják megyebálba vinni. Csak kábítja magát. „Mindenkinek szüksége van valami ópiumra.” És látja, a szalon amúgy is a kábulatnak van rendelve. A falon mitológiai alakok, sípját fújó Pán, hattyúk között lubickoló és körtáncot járó nimfák, csak egy barokk parókás, okulárés alak hat idegenül. A gömbölyű, vörös kanapék között kis szekreterek. Üvegszívekből álló csillár. Meztelen Vénuszt formáló mozaikpadló. Nem először jár itt hivatalból, s enyhe szégyenérzéssel most is el kell ismernie: a környezet hatással vannak rá.
– A gróf biztos elkártyázta a részvényt, és most bűnbakot keresve magyarázkodik a grófnénak…
„Furcsa lenne, ha egy örömlánnyal akarná tisztára mosni magát!” – fut át a detektív fején, de a lány szavai épp zavarosságuk miatt lehetnek naiv-őszinték.
– Ebéd után betért a Pannóniába majd a Koronába, mindkét helyen a mellette levő székre lökte kabátját, benne a részvényjeggyel. Nem kártyázott. Fél négy körül távozott a Koronából. A Mock&Hassler bank ötig van nyitva: a távolságot, az önnel elvégzendő tevékenység időigényét és a bank nyitva tartását figyelembe véve, háromnegyed négykor, vagy legkésőbb négykor itt volt.
– Négykor. Mindig elsőnek jön, mikor még nincs más kuncsaft, inkognitóban akar maradni, ami persze ebben a városban képtelenség.
– A Pannóniában és a Koronában is egy-egy úriemberrel beszélgetett. Ők igazolták Wilhelmet.
– Hahh, holló a hollónak nem vájja ki szemét. Kik azok? Fogadok, van kutyabőrük!
– Két helyi potentát természetesen.
– És?! Amikor a gerófok gerófja frankot hamisít, talán a rendőrség sem veszi minden kékvér állítását szentírásnak. Ha nem elkártyázta, hát elrejtette valahová azt az átkozott papirost, vagy a két fííínom úúúriember egyike csaklizta el tőle, vagy eladta valamelyiknek. Akár putriban, akár a főrendi házban lebzsel valaki, csak a piacról él. És ezek a potentátok sokszor igen pénzszűkében vannak. Én csak tudom…
Szindbád nehezen állja meg, hogy a mágnásokon nyelvét köszörülő örömlány – mások ezt nem is mernék – szavai ne vonjanak mosolyt ajkára.
– A törvények mindenkire vonatkoznak (elkomorodik), nem veszem készpénznek az eddigi vallomásokat, s magát kisasszony a gróf különben sem akarja mindenáron belekeverni, elég kellemetlen lenne az neki. Én gyanakodom, és joggal, mivel tény, hogy Wilhelm gróf itt járt.

A Szarvas utcai nyilvánosház gipszstukkós, mindig lespalettázott ablakaival, a lábazat vörös téglájával, buzogányszerű, konzolos, zárt sarokerkélyével, az égszínkék fasszáddal palotának hat környezetében. Ami kívülről zárt balkon, belülről a lány szobájából nyíló félköríves társalgó. A szobában dohányzóasztal, jobbra nagy franciaágy, mögötte két kis szekreter, balra gardrób és kabáttartó (Elvira bólint, igen, ide tette Wilhelm a kabátját), a ruhásszekrény és a társalgó között lavórállvány, lábai közt hosszú nyakú platinakancsó, mellette hordozható bidé. Szindbád mindent alaposan megvizsgál, az ágy alá is benéz, aztán ráfekszik.
– Tud szoknyában mozogni? – kérdi Elvirától.
– Mármint olyankor? Olyankor nem szokott rajtam lenni, hacsak a vendég direkte…
– Vetkőzzön, legyen szíves – utasítja.
Elvira elpirul, s meglepett, de „hát a férfi mégiscsak mind egyforma” mosollyal nekilát. A korzettnél tart, mikor a detektív leállítja.
– Mit művel?! Csak a szoknyát!
Elvira gyorsan magára kapja slingelt alsószoknyáját, ingecskéjét.
– A gróf hogy feküdt?
– Mint most a felügyelő úr! Végig meg sem fordult, olyan kényelmes fajta…
– Maga hogy csinálta?
– Ééén? Hát… nem is figyeltem, ahogy szoktam, ahogy mások is szokták.
– Mások nem érdekelnek.
A nő morzsolja tenyerét, nem gondolta, hogy egyszer valaki tanulmányozni fogja ténykedését.
– Hová telepedett elsőnek? Beszéljen már, ne dühítsen!
– …nem emlékszem…. mondjuk, szereti, ha meglovagolom
– Másszon az ölembe – rendeli, s mikor Elvira félénken, még csak egyik combbal fölé merészkedik, határozott lökéssel nyeregbe billenti.
– Hajolgatott le-föl?
– Hogyne hajolgattam volna drága felügyelő úr, de az ég szerelmére, engedjen el…!
Nem engedi. Kiderül, Elvira tett egy 180%-os fordulatot a gróf ágyékán, aztán négykézlábra állt. Ezeket mind megcsináltatja vele, s közben csupán az érdekeli, van-e olyan pozíció, melyben a nő eltakarja előle a kabáttartót. Nincs. Akkor sem, ha testét balra csavarva dől rá.
– Köszönöm – tolja le magáról. A nő zavartan, a detektív csalódottan szuszog.

Szindbád nem siet feltápászkodni. Pórusai megérzik az ágyat. Célzott kutatásnál sokszor eredményesebb a nyitott várakozás. Megkéri Elvirát, lapozgassa csendben a mozimagazint.
Tücsökciripelés. „Vannak áprilisban tücskök? Nyilván, különben nem hallanám. Szoktak tücskök szobában megjelenni? Lyuk kell hozzá. Talán azon a lyukon keresztül, egy speciális eszközzel valaki a részvényhez is hozzáférhetett… Badarság!” Elvirára siklik a szeme. „Kuplerájban fekszem, és egy prostituált ült rajtam. Különös, de mint nő különös, nem mint prostituált…” Eszébe jut a fogatlan örmény matróna bordélya a bagdadi szuk szélén. Apjával olajbirkózó versenyről tartottak hazafelé, mikor az Abu Hanifa mecsetnél utolérte őket a futár. Egy fiatal köçek mérgezte meg magát. Apjának már csak a halotti bizonyítvány kiállítása maradt. A madámmal és a balkáni örömlányokkal összevitatkoztak, milyen nemet írjanak be. Kasztrálták, de tökéletlenül, így fiúnak minősítette ezt a cifra, buggyos salaváriba, rózsaszín selyemingbe, és csúcsos, fátylas turbánkába bújtatott furcsa kis lényt. Se vallását, se hazáját nem tudta senki, csak a nevét: Nilufer, de azt már Bagdadban kapta, mikor egy kereskedő bérbe adta. (Aztán megfeledkezett róla.) – „Árokban végzi, kutyák marcangolják szét…” – mondta apja, rá nem jellemző keserűséggel a kocsiban ülve. – „Az ilyenekért nem bánom, hogy vissza kell térnünk Nyárligetre. Mert elsüttetném a hasam életem végéig a Tigris partján, a kuszkusz és a makluba ellen sincs kifogásom, és sosem fogok kapni otthon annyit koronában, mint itt lirasiban, de az ötévesen feleségnek eladott kislányok, a háremben marakodó feleségek és a lágy hangúvá herélt fiúk látványából elegem van!” Egy kosár szétgurult gránátalma miatt meg kellett állniuk. Míg az árusok kapkodtak, Szindbád egy gazdag bagdadit figyelt. Kezében vastag ezüstláncot lóbálva haladt, mormogott, szemét rendre felkapta, számolt. Felesége követte, természetesen hidzsábban. Ha a férfi megállt, hogy fejcsóválással segítsen magának helyre rakni valamit, a nő is megállt, aztán újra elindul és újra megállt, soha nem került öt méternél közelebb a férjéhez. Szindbád elcsodálkozott, hogyhogy nem csodálkozott el eddig ezen. A nő arcába nézett, és a bagdadi nők oly gyakori elfogadó tekintete helyett most szomorúságot vélt felfedezni szemeiben. Eszébe jutott, hogy hat Folyóközben eltöltött év alatt egyetlen szót sem váltott arab asszonnyal, hogy nem látott belőlük többet, mint arcukat, melyek úgy tűnnek fel a csadoróceánban, mint a sors véletlen szeszéjéből hullámgerincre került amforák…
Megbűvölve bámulná még, de valami megzavarja, az egyik kereskedő áll a hintó lelépőjénél, és a kocsi oldalát csapkodja, kezében gránátalma, nyilván elnézést kér, ajándéknak szánja a gyümölcsöt, de ez Szindbádot nem érdekli, mert a nő érdekli, akinek tekintetéből most több titkot olvashatna ki, mint amit hat év alatt erről a furcsa világról megtudott, és a nő tényleg visszanéz rá, sóhajt, de az átkozott kofa csak hadonászik a gránátalmával, csapdossa a falemezt, pedig Szindbád annyira elmerülne, de az csak csapdossa, csapdossa, és a kofa nem is férfi már, hanem nő, raffolt öves, tüllfodros, zöld ruha van rajta, nem csador, és nem is a kocsi oldalát, hanem az ágy végét csapkodja… Felébredt.

– Nagys’ram. Nem lenne jó, ha valaki így találná! – szólal meg a madám, vagyis ahogy itt nevezik: a kisasszony.
Szindbád megmosdik, és hármasban átvonulnak az irodába. A kisasszony kávéval és hellyel kínálja. Elvirát nem.
– A lányokért kezeskedem, de ha mégis elkövettek valamit, intézkedjen, én is megteszem majd a magamét… – mondja. Mesterkélt mosolya nem színezi száraz hangját.
– Tudott a gróf tegnapi látogatásáról?
– Én mindenről tudok.
– Hol volt a többi hölgy a kérdéses időben?
– Ketten nálam, a teendőket beszéltük, egy ágyban feküdt, meghűlt a pezsgőtől, egy pedig a szüleit ment meglátogatni Szalkára. A konyhás és a takarító nem volt benn.
– Tehát összesen öt alkalmazott van az ön, szóval ebben a…
– A Lupanariumban? Csak ennyi, mi exclusiv intézmény vagyunk…
– Hogy mondta?! Lupa
A kisasszony feláll, hosszú szipkás cigarettára gyújt, és teátrális méltósággal, mintha egy dizőzt akarna utánozni, beszélni kezd. Nem is annyira teátrális, legalábbis képes őszintén belefeledkezni szerepébe.
– Már Szent Tamás kifejtette, vannak bizonyos indulatok, melyeket le kell vezetni, hogy egy societas harmonikusan működjön. Ezt szem előtt tartva, talán nem fog túlzott önbizalomnak tűnni, ha, amiként a pék, a suszter, az orvos a sajátját, úgy én is a magam professióját tartom a legfontosabbnak, az egyik legfontosabbnak. – Megpróbál karikákat fújni, de nem sikerül, még egyszer, akkor sem, abbahagyja a kísérletezést. – A tőlünk szerencsésebb országok efféle servicet folytató intézményeiben forradalmi változást tapasztalhatunk. Hol vannak már a betegségek csíráit magukban hordó, harminc évesen nyomortanyára kerülő páriák?! A mai kor freudenhausaiban és maison closeiben orvosi felügyelet és szerződésben szabályozott feltételek mellett végzi áldozatos és hasznos munkáját a fogadó személyzet. Nincs se szenny, se „fehér rabszolgaság”, csupán consensualis együttműködés a közjó érdekében… – Megragad egy díszes palackot és emelné a szájához. Észbekap. Csettintéssel poharakat hozat Elvirával, és tölt a konyakból magának meg a detektívnek. – Kijelenthetem: műintézményünk az ez irányú változások honi zászlóshajója, amit az is bizonyít, hogy havonta jelenik meg cikkem a Prostituáltak Lapjában. – A könyvespolcra mutat, s a detektív néhány Courts-Mahler klasszikus meg az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben díszes példányai között felfedez egy még díszesebb, vastag kötetet. A gerincén:
PROS
TITU
ÁLTA
KLA
PJA
A gyöngyvirág sormintáról felismeri a törvényszék melletti könyvkötő munkáját. – Az antik görögök és rómaiak a nők legkiválóbbjainak tartották a hetérákat és meretrixeket, mely nemes tradíció folytatásaként, pompei mintára, merészkedtem Lupanáriumnak elnevezni intézetemet. Nézze! Minden freskó olyan, mintha a Vesuvio hamujából ásták volna ki. Egy gimnáziumi önképző kör is látogatást tehetne itt. Persze vannak libertinus firkászok, akik a Szabadsajtóban meg a Nyárligeti Naplóban nem átalkodnak rossz fényt vetni ránk! – Legszívesebben köpne, de inkább tölt még magának – A gátlástalan vörös, vagy anarchista, vagy progresszivista, vagy parasztsegítő, vagy mittudoménmicsoda bértollnokok viszik sírba országunkat, ássák alá társadalmi rendünket, szerintem Trianon is…
– Elnézést! – állítja le Szindbád, és visszamegy Elvira szobájába. Hirtelen nyit ajtót. Nyikorog. Lassan nyit. Nyikorog. Eloson a kabáttartóig. A parketta recseg. Megrázza fejét.
– Szétnézhet a többiben is, nincs még vendég. És kikérdezheti a lányokat, jól tartom őket –szavalja a kisasszony, már kifelé haladván. – A havi járandóságukat mindig időben megkapják, ha kell egy héttel előre is…
– Hát nem úgy megy, hogy, szóval, események után? – kérdi meglepetve a detektív. A kisasszonyra néz, aztán Elvirára. Elvira görcsösen rázza a fejét, mikor már a kisasszony beszél, akkor is rázza.
– Az hiányozna! Ki tudná ellenőrizni, mennyit fizetnek? Becsaphatnák, megkárosíthatnák szegény lányokat. Nálunk egy kliens perkál a kasszába húsz pengőt, s annyiszor kíséri fel hölgyét, amennyiszer óhajtja és bírja. És korlátlan italfogyasztásra is jogosult. Így elkerüljük a mindenkinek kellemetlen konzumálást, másutt ugyanis a fő bevétel…
– Tudom. Köszönöm. Elvira velem jön, jegyzőkönyvbe vesszük a vallomását..
– Lehetetlen! – kiált föl a kisasszony kétségbeeséssel. – Elvira nagyon kedvelt, hiányolni fogják a vendégek!

– Nem a kapitányságra megyünk! – állítja meg Szindbád a törzsvendégével tervezett közös jövőről dadogó Elvirát, és a Szarvas meg a Kígyó utca kereszteződésénél lévő Lugas vendéglőre mutat. Letelepednek. Egyetlen mozdulattal elküldi a pincért.
– Hazudott. Kapott Wilhelmtől pénzt!
Torz ráncok lepik el Elvira homlokát. Félő, tartós lesz a hirtelen öregedés. Már a dadogásért is küzdenie kell.
– Ribanc vagyok, mégis, könyörgöm, kegyelmezzen nekem… Én megérdemlem a sorsom, de anyám és húgom nem kerülhetnek utcára. Wilhelmtől egy ezerpengőst kaptam. Tudja, mit jelent ez nekem, nekünk? Két év lakbért! Levegőhöz jutunk. – Szünetet tart, lesve figyeli Szindbád tekintetét, az nem moccan, amiből azt a következtetést vonja le, hogy folytathatja. – Aláírtam, hogy minden ajándékot leadok… de ezt, ezt képtelen… Ez a féreg a vérünket kiszívja! (már dacosan) Az elődje vert, disznóságokra kényszerített, de a borravalót félretehettük, egy kis tőkét gyűjthettünk. Ez?! Megmotoz, és ha egy kis dugipénzt talál, repülünk, de úgy, hogy levon mindenféle költségeket. (elerőtlenedve) Tavaly egy lány Bátorban felkötötte magát, szégyellte, hogy egy fillér nélkül állított haza. – Szindbád természetesen hallott az esetről. – Hozza a szipirtyó a nyomorult szerződést, és üvölt, üvölt, úgy üvölt… Nem szóltam a grófnak, féltem, tévedésből adott ennyit, és visszakéri… Eldugtam a börzém szakadásába, még megnézni sem mertem azóta. De szentképre megesküszöm, hogy nem loptam…
Összekulcsolt kezével inkább egy imádkozóhoz, mint esküt tevőhöz hasonlít. Ha nem lenne köztük az asztal, talán tényleg leborulna Szindbád lábához.
A detektív feláll. Dohányos szelencéjéből egy csipetet a szájába szór. Százszor leszokott és visszaszokott már a pipára, újabban dohányt eszik, tudja, mérgező, de így egy nikotindózissal kibírja másnapig.
– Nem holmi borravaló, hanem egy nyolcezer pengős tufabánya-részvény után nyomozok – néz a nőre türelmetlenül. Az csak nehezen fogja fel szavait.
– Megmondom Elvira kereken: kilóg, vagy nem lóg ki – ez fogja eldönteni a maga sorsát. Ha nem lóg ki, véletlennek magyarázom az egészet, és magát kimagyarázom mindenki előtt, ha viszont kilóg, továbbítom az ügyét vádemelési javaslattal – mondja a detektív, s ezt már végképp nem érti a nő, táguló szembogarából, hátraránduló tarkójából látni, nem biztos benne, hogy egyáltalán magyarul hangzottak-e el Szindbád szavai.
– Rakjon ki mindent a börzéjéből! Lassan.
Elvira gépiesen húzza elő szoknyája rejtett zsebéből a tárcát. Előkerül két ötpengős, majd kivárással, habozó, remegő kézfej védelmében a barna ezerpengős. Szindbádnak még nem adta meg sorsa, hogy ilyet birtokoljon, de mikor megjelent, megcsodálták a kapitányságon. Mint egy lepedő, akkora, és úgy is hívja a nyárligeti alvilág: lepedős. Ez a mostani gyufásskatulya szélességűre van összehajtva. Int, hogy bontsa ki. A nő teljesíti, s a harmadik fordításnál feltűnik, az ezerpengős tökéletes rejtéséből kiszabadulva egy halványzöld részvényjegy.
Elvira megkönnyebbülve sóhajt föl, majd mégis zokogva az asztalra dől, a detektív sört és két gomolyás-kapros csuszát rendel.

A bagdadi konyha rafináltságban és változatosságban felülmúlja a nyárligetit, de van, amit a folyóvölgyieknek nélkülözniük kell: a csuszát. A tepertő eleve ismeretlen, s bár az ünnepi mezék alkalmával kerül beduin labneh az asztalra, melynek joghurtos, krémes íze pászol a lepénykenyérhez, az igazi nyárligeti csuszához csak az alig sós, még teljesen össze nem állt gomolyatúró való, mely az ízeket magába szívva, apró gombócokként gurul végig a torkon. Szindbád megszédült, mikor hosszúra nyúlt arábiai tartózkodásukból hazatérve, nagyanyjánál először lakmározta. És most is érzi a telt gyomor ujjongását.
A kerthelyiség előtt kellemeseket büfögve hallgatja a hálálkodó Elvirát.
– …másért is nagyon becsülöm önt, hadnagy úr – emeli meg végül hangját. – Tisztességgel beszélt hozzám, például nem tegezett le, mint a magukat velem szemben mindig nyeregben érző férfiak. Esetleg… esetleg, ha elfogadná hálából… és nem is csak hálából…
Szindbád csodálkozva mered a nőre. Az is csodálkozik saját szavain. Mindketten felkacagnak. De mikor elérkeznek a kacagás fájdalmas részéhez, másfajta fájdalmat is éreznek.
– Vigyázz magadra, Elvira! – mondja, mintegy az előbbi dicséretre rácáfolva a detektív, és megsimogatja a lányt. De az nem veszi zokon, megcsókolja kezét és elfut.

Csabai László

szerző: Csabai László
honlap e-mail
Csabai László 1969-ben született Nyíregyházán; egy szegedi majd egy zwickaui megszakítással azóta is ott él. Író, nyelvtanár-könyvtáros egy helyi szakközépiskolában. Írásait számos folyóirat közölte. A legyőzött című elbeszélésének adaptációját a Magyar Rádió mutatta be. Megjelent művei: A hiéna reggelije (elbeszélések, 2006), Szindbád, a detektív (regény, 2010).

1 archív hozzászólás
  • bk - október 10, 2010

    Szindbád tudja, Elvirát soha nem fogják megyebálba vinni.
    zseniális mondat:)

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum