KULTer.hu - Rhédey Gábor: Aki a virágot (novella)
3529
post-template-default,single,single-post,postid-3529,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Rhédey Gábor: Aki a virágot (novella)

Szeptember volt a kedvenc hónapja, olyankor ültette az Árvácskát, háromszáz tövet. A Pistikét felváltották az apró sárga virágok, körbeölelték a szökőkutat, elkísérték a gyöngykaviccsal felszórt utat egészen a Varázsmogyoró, az Atlaszcédrus tövéig. Egyenként ültette a növényeket, talicskával hordta a ládákat, tápszerrel egyensúlyozott a futkározó óvodások, tovasiető egyetemisták között. Ha hűvös volt az ősz, előfordult, hogy mikor reggel dolgozni kezdett, még deres volt a föld – át kellett ütnie a kemény réteget, hogy haladni tudjon. Sokszor már nyitás előtt kint volt a kertben, piszmogott a szerszámokkal, körbejárt az utakon. Ellenőrizte, melyik bokor ágait tördelték le az apró gyerekkezek, hol kell felgereblyézni a keményre taposott talajt.

A hetvenes években még egy bombát is találtak a kertben, az anyja mesélte, a park rendezése közben fordult ki a földből, be kellett zárni egy napra, de őneki már nem volt dolga ilyesmivel, csak az éjszaka bedobált palackokat és zacskókat, a kavicsok közt hamisan csillogó, szétcsattant üvegek szilánkjait kellett összeszednie. Mindig hangos volt ez a környék, több iskolaépület is állt a szomszédos utcákban, folyton nyitották az új kocsmákat, kávézókat – akik napközben itt tanultak, este is szívesen jártak vissza. Korábban még kárhoztatta ezért a fiatalokat, nehézkes, kissé púpos alakja mikor végigment a kerten, hallani lehetett, ahogy káromkodik, mikor lehajol a reggeli szél görgette szemétért. Az idő múlásával azonban elnézőbb lett, meg-megállt és a szerszám nyelére támaszkodva nézte a játszótéren vagy az ágyások mentén szaladgáló gyerekeket, a napon sütkérező szerelmeseket. Mint a gyík, olyan szép volt némelyik – szívta magába a fényt, a sárga levegőt, amitől gyorsabban vitt a lába, kitisztult a feje, és nőtt, mint a virágok. Macskamenta, Menyecskeszem, Tűzeső.

Szerette azt hinni, hogy az övé a legszebb park Budapesten, tudta, hogy szívesen járnak ide az emberek, de úgy képzelte, vannak, akik akár távoli kerületekből, esetleg vidékről utaznak fel idáig, hogy eltöltsék szabadidejüket. Az ő ajándékai közt. Merthogy önkormányzat ide vagy oda, mégis csak ő az, aki felássa, beülteti és rendben tartja ezt a kertet, ő választja a virágokat, rajta áll, hogy működik-e a szökőkút. Ez a darabka föld, ez a gépzaj és zöldre mázolt kerítések közé szorult park neki az életet jelentette, egy szelet nyugalmat.

Anyja XIV. kerületi lakását is eladta, hogy csak hosszas alkudozások árán találjon a környéken egy másikat. Poloskabűzös, cselédszobákból kialakított albérletekben lakott addig, míg végül egy földszinti, alig harminc négyzetméteres zugban talált helyet a korábbi két és fél szobás kényelem helyett. Anyja sosem egyezett volna bele, tudta jól, kárpótlásként kapták vissza a régi lakást, a nagyszülei még az egész házat birtokolták, de ők örülhettek, hogy végül az a hetven négyzetméter visszakerült. Elherdálod, krákogta az anyja, csontos kezével az ő barnára sült, sűrűszőrű karját markolva, ne merészeld – a rák akkor már kiharapta magát öreg gyomrából – te barom, sziszegte, te barom.

Hiába próbálta taníttatni, a fiú jámboran tűrte, hogy fenyegesse, vagy megüsse, ült egész nap a könyvek fölött, de kipergett fejéből a tudás, mint a Nőszirom magjai – szétvitte a szavakat a szél. Egyedül a növények, a virágok nevei és képei préselődtek le emlékezetében, a róluk készült színes rajzok, a virágzási idő, a származási hely. Kamaszkorára már csak ezek érdekelték. Anyja elrángatta a piaristákhoz, ide kell járnod, markolt erősen a vállába a bejárat előtt, igenis, bólintott a fiú, és valóban megpróbálkozott a felvételivel. Mikor végzett, kapott egy fagyit, és az anyja levitte a Károlyi kertbe. Hiába nem került a szerzetesek keze alá, aznap eldőlt minden. Csak az anyja félt észrevenni. A fiú később hosszú kirándulásokat tett a Normafához, Csillebércre, vidéki tanösvényeket és arborétumokat járt végig, ismert a városban minden parkot és gyűjteményt, virágkötőkkel beszélgetett. Az anyja szívósan ellenezte szenvedélyét, megvetett minden alantas munkát – tizenöt évig kényszerült takarításra egy szövetkezet raktárában, ilyen névvel, mondta, szégyen bepiszkolni az ember kezét. Sosem törődött bele, hogy a fiát nem érdekli semmi a virágokon és öntözésen kívül, a határeseti intelligenciáját bizonygató szakvéleményeket sorra a szemetesbe dobta. Aztán meghalt, és a fiú megpályázta az állást – a korábbi kertész már jól ismerte, és mióta az öreg visszavonult, ő vénül a fákkal.

A körme beszakadt, hiába is sikálta a törésekbe rekedt piszkot, felesleges volt, hiszen soha nem húzott kesztyűt, mert úgy nem érezte volna a virágok törékeny szárát, a sárosan omló földet. Hiába bolondozott az idő, beszéltek neki felmelegedésről, nem zavarta, üljenek csak a fűre a fiatalok, amíg nem esett a hó, akadt más dolga elég. Egyébként csak cigarettázott volna otthon, zsizsegett volna a tévé. Akkor már jobb volt neki a kertben, hiába tilos, este levitte Bélát is, a kutya még az anyjáé volt, megsétáltatta. Jámbor állat volt, nem tett az semmi kárt, örült, ha a lépcsőn leért, megállt már a bejáratnál, szaglászott kicsit, aztán lefeküdt az első bokor alá. Persze jöttek volna a fiatalok is, próbálkoztak rendszeresen, részegen másztak, nevettek, de mikor rájuk kiáltott a bokrok közül, volt olyan, aki ijedtében a csontját törte. Mit keres itt ez a vén tróger, nincsen neki családja, kérdezgetett olyankor a sötét, de őt nem zavarta, ha szidták is, csak vakargatta a kutya fülét, aztán járkált még kicsit a kertben, amíg el nem álmosodott. Mert másnap aztán frissnek kellett lennie, temérdek teendője volt, jöttek az óvodások, a vénasszonyok, tüzet kért tőle egy egyetemista lány.

Adott is neki, itt minden az ő dolga, az ő felelőssége. Olyan szép volt a lány bőre és csinos a ruhája, hogy egy pillanatra elszégyellte magát kérges tenyere, a mosatlan overáll miatt. Köszönöm, mondta a lány egyszerűen, és már ment is, de hiába, ő még ilyen kellemeset életében nem látott. Az a pár hang, az a fél mozdulat erősen megöklözte a gyomrát. Figyelte is aztán, egy magas fiúval jött a lány általában, elegáns, nagyhangú alak, bizalmasan beszélgettek, egyszer össze is bújtak, persze nem kért tőle tüzet többé.

Lelassult az idő, ősszel meggyulladt és lepergett a fák sok levele, egyszerre érezni kezdte, hogy megöregedett. Költők jutottak eszébe, azok az elviselhetetlen alakok a középiskolai könyvekből, de nem az évszámaik vagy a feleségük neve, hanem a halandzsa szövegeik. Még levitte a kutyát, még betakarta a halódó színű ágyásokat, de már csak arra az arcra tudott gondolni, arra a homályosuló pillanatra. Így utólag egészen úgy rémlett neki, hogy érintette is a lány kezét, ő pedig kimondottan kedves volt hozzá, szinte tüntetően. Bármikor, ha a kertben sétált, a lány illatát kereste.

Aztán leesett a hó, vége lett kedvenc sorozatának, jól felöltözött, és előkereste a pórázt. Szinte kéklett a sok jég a rengeteg holdfényben, mocskos havat rugdosott bakancsa orrával. Béla párállva vizelt. Elgondolkodhatott valamin, mert már csak a fagyott kavicsokon botladozó lépések zajára lett figyelmes. Mint aki parázsra markol, forró düh szaladt végig a gerincén, már ment volna, hogy megleckéztesse a betolakodókat, mikor meghallotta ittas nevetésük, a lány hangját. Egyből felismerte. Egy bokor mögé húzódott, hagyta, hogy az öreg kutyához menjenek, leguggolva simogassák, kérdezgessék. Persze a magas fiúval volt. Nem emlékezett utóbb az okára, de hirtelen nagyon magabiztos lett. A lány kísérőjét egyetlen tarkóütéssel terítette le, neki pedig a szájára szorította kezét. Sosem felejti el. Ahogy a gyönyörű két szembe sikoly szaladt. Kérges keze a finom bőrön – egészen megszédült a mámortól. Olyan gyors, annyira egyszerű volt az egész, hogy csak utóbb kezdett remegni. De az is lehet, hogy csak a nehéz munkától. Kíméletlenül kemény volt a föld.

Tavasszal aztán újra megbokrosodtak és kivirágoztak az Árvácskák. Béla pedig elpusztult, és hiába tilos, a kertben temette el. Ha tehette, folyton a Törpebambusz melletti padon üldögélt. Akár órákig is. Kissé meghízott, lassabb lett és megfontoltabb. Ügyetlen kedvességgel bókolt a kismamáknak, gyerekeket vett a hátára, ha azok lovacskázni akartak. Mikor pedig elcsendesedett a kert, gyakran még sötétedés után is kint maradt. A hideg újabban egyáltalán nem zavarta. Hisz nem volt többé egyedül.

Rhédey Gábor

szerző: Rhédey Gábor
honlap e-mail
Rhédey Gábor 1985-ben született Budapesten, költő, író, drámaíró. 2010-ben végzett az ELTE magyar szakán. Hol többet, hol kevesebbet ír. 2004 óta publikál, többek közt a Hitel, a Bárka, a Parnasszus, a Népszabadság, a Spanyolnátha és a 2000 közölte szövegeit. Jelenleg a reklámszakmában dolgozik.

1 archív hozzászólás
  • Áfra János

    Áfra János - október 18, 2010

    félrevezető az indítás, de tetszik, hogy van fordulat, igazán érdemes tisztességesen végigolvasni, még ha manapság ilyesmihez gép előtt talán kevesebb türelme van is az embereknek úgy általában

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum