KULTer.hu - Íz és csín
4732
post-template-default,single,single-post,postid-4732,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Íz és csín

Műút, 2010/04. (2010020)

A Műút folyóiratAz irodalmi folyóiratok jelenkori helyzetének megértését segítheti, ha időről időre átgondoljuk, miért tekinthető sikeresnek vagy épp sikertelennek egy-egy orgánum működése. A miskolci központú Műútra gyakorta hivatkoznak úgy, mint korszerű, példásan szerkesztett „irodalmi” lapra. Az idei 4. lapszám olvasása közben azon tűnődtem, miért és mitől lehet ennyire hatékony a Műút-modell.

Vegyük sorra a jó folyóirat működtetéséhez szükséges alapvető tényezőket. A fenntartói akarat szilárdsága mellett az alapot egy felkészült, dolgos, biztos értékítélettel és széles ismeretségi hálóval bíró, a szerzőkkel történő kapcsolattartásra gondos figyelmet fordító szerkesztőség jelenti. A Műútnál, úgy fest, ebből a szempontból kitűnő csapat alakult: a szépirodalmi, kritikai-esszé és művészeti rovatok szerkesztői az eddigi munka során bizonyították jó érzéküket a közölt tartalmakat és a precíz kommunikációt illetően egyaránt. Nem elhanyagolható tényező a vállalások pontos teljesítése sem: a többek között a tiszteletpéldányok és a honorárium gyakorlati kérdéseivel foglalkozó ügyintéző(k) szerepe, megbízhatósága tudjuk, mennyire fontos (és korántsem evidens) szempont.

A jelen kulturális kontextusában biztosan meg kell fontolni az online jelenlétet és tartalomszolgáltatást is. A Műút ebből a szempontból nem mondható különösebben kezdeményező erejűnek vagy innovatívnak – az elvárható minimumot teljesítve az írások előbb-utóbb mind elérhetőek digitális formában a világhálón, rendszeresen frissülő online weboldallal azonban nem rendelkezik (ellentétben például a Bárkával és A Vörös Postakocsival). A Műút a világhálót elsősorban a lappal kapcsolatos történések és rendezvények népszerűsítésére használja – mára az eredetileg szebb reményekkel induló szerkesztői blog is e funkció kielégítésére redukálódott. De minden szerkesztőségnek fel kell ismernie, mire van kapacitása, energiája és igénye. A miskolci lap az offline megjelenésben nyújtja azt a színvonalat, mely miatt oly gyakran és oly sokan süvegelik meg.

Műút 2010020

A Műút új- és korszerűsége mindenekelőtt, ám nem kizárólag a külcsínben mutatkozik meg. Ha a belbecset tanulmányozzuk, azt vesszük észre, hogy az írások egy jelentős részére nem jellemző a meglepő témaválasztás, tartalmi kísérletezés. Ám a kritikai blokkosítás jelent valamiféle újdonságot, mint esetünkben a Cormac McCarthy- és a Sebald-összeállítás (az Útrahívás egyszeri rovatcímben összefogva), erős anyagokkal: angolszász prózakötet kritikai bemutatásához például aligha lehetne Bényei Tamásnál felkészültebb szakembert találni; Sebaldról pedig Dunajcsik Mátyás és Nemes Z. Márió közös esszéje a műfaj gyönyörű példája. Jelentsük is ki azonnal: a Műút rajta tartja a szemét a fontosnak tűnő külföldi megjelenéseken.

Hadd legyek azonban egy picit rosszmájú: nem lehet nem észrevenni azt a tendenciát, hogy mind a nemzetközi, mind a hazai kortárs irodalmat tekintve elsősorban a fősodorral foglalkoznak kiemelten. A két említett külföldi szerző a legismertebbek közül való, de – korábbi számokról beszélve – Esterházy, Térey, Závada, Darvasi (vagy a tudományos közegben Radnóti Sándor) munkáinak több fölkért szerző általi kritikai körbejárása nem jelent különösebb kockázatvállalást, a közölt szövegek színvonalától függetlenül. Épp a legújabb, 5. számukban olvashatunk több recenziót fiatal, elsőkötetes szerzőről – ám ezúttal is a leggyakrabban olvasható nevekkel találkozunk. Ha lehet egyáltalán kritizálni a profizmust, akkor ezt tenném: a Műút sok tekintetben túlzottan is profi, szeretnék több rizikót, mellényúlást, ismeretlenséget találni benne, még akkor is, ha az, amit ehelyett kapok, talán erősebb, fajsúlyosabb, biztosabb.

El kell ismerni azonban, hogy a Műút az a lap, melynek megvásárlása előtt már elmaradhat a belelapozás: rá merem bízni magam, biztos, hogy a kortárs irodalom reflexióinak hasznos és sajátszerű dokumentuma lesz minden egyes lapszám. (Ráadásul, ha a témamegjelölés talán kevésbé kockázatvállaló is, a tényleges szöveg időnként kifejezetten markáns és provokatív – igen emlékezetes volt például Kemény István regényének fogadtatása, hogy csak egyet említsek.) A szépirodalmi rovatban részben az egyre gyakrabban jelentkező vers- és dalszövegfordítások jelentik a vágyott izgalmat: a 4. számban Tom Waits és Leonard Cohen lírájának átültetését találjuk. Sikerül megoldani azt is, hogy a kitűnő Csobánka Zsuzsa- és szép Tamás Zsuzsa-versek befogadását a képekkel, rajzokkal dús háttér nem zavarja össze (és fordítva) – szó sincs illusztrativitásról (de párbeszédről sem feltétlenül), ám olyan ízlésesen vannak elhelyezve a szövegek az oldalakon (foltokban, üres tereken), hogy kép és szó békés vagy békétlen egymás mellé kerülése valóban esztétikai többletet eredményez.

A művészeti anyagok közlése megköveteli a lap kiállításának ilyen színvonalát, azt, hogy a korábban emlegetett külcsín maga váljék belbeccsé. A Műút legnagyobb innovatív érdeme kétségkívül az, hogy a vizualitás is ekkora szerepet kap. (Ez nem mondható úttörő jelenségnek – csak a folyóirat-közelmúltból keresve példákat, hasonló volt az Árgus, és ilyen – erőteljesebb kísérleti tartalommal is párosulva – az újvidéki Symposion.) A miskolci lap jelentős hányadát teszik ki a képzőművészeti témájú írások és képi anyagok, és ne feledjük, hogy rendszeresen találunk benne képregénymellékletet, valamint – az egyik legjobb honi képregényszakértő, Dunai Tamás megtalálásával – e sajátos médium elméleti–történeti reflexióját is kézhez kapjuk.

A Műút példája abban a tekintetben lehet követendő, hogyha egy termék olyan tárgykörökkel foglalkozik, melyek alapvetően keveseket érintenek és érdekelnek (a magas művészet – szépirodalom, képzőművészet stb. –, de akár a képregény tudományos és kritikai diskurzusba helyezése teljes mértékben ilyen), akkor érdemes azt úgy tenni, hogy legyen benne íz, csín, tűz, legyen mesteri mív, vegyen részt különleges és egyedi módon a kultúra áramlásának értelmezésében – a mecénások által lehetővé tett feltételek kihasználásával és megbecsülésével.

Műút, irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, 2010/04, 2010020, LV/4.

Lapis József

szerző: Lapis József
honlap e-mail
Lapis József 1981-ben született Sárospatakon, tanulmányait Debrecenben végezte, hosszú ideig ott is élt. Kritikus, irodalomtörténész, könyvtáros, a Prae és az Alföld folyóiratok szerkesztője. Elsősorban modern és kortárs magyar irodalommal, gyerekirodalommal kapcsolatos tanulmányokat, recenziókat publikál. Könyvei: Az elmúlás poétikája (2014); Líra 2.0. - Közelítések a kortárs magyar költészethez (2014). 2015-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.

4 archív hozzászólás
  • Áfra János

    Áfra János - november 23, 2010

    nagyon átgondolt írás, köszönet érte

  • Barna P. - november 23, 2010

    Valóban, ilyet máshol nem olvas az ember, bár távol álljon tőlem az öndicséret. De ami igaz, az igaz. 🙂

  • cinkos - december 16, 2010

    Most fedeztem fel ezt a portált, s tele van izgalmas és színvonalas írásokkal, gratulálok hozzá, be-benézek majd.

  • Herczeg Ákos

    Herczeg Ákos - december 17, 2010

    A szerkesztőség és a szerzők nevében is köszönöm, igyekszünk így folytatni.