Vannak filmek, amiknek nincs történetük, csak egy meredek cselekményfolyamot nyomnak a képünkbe – a The Social Network nem ilyen film. Itt minden képkocka a történetnek van alárendelve.

SZOMJAS ERDŐ

Regina ágyszomszédja kockára
vágva, mint egy véres sakktábla.
A királynő hangján beszél, hogy
fiatalon nem volt párja a faluban,
aztán persze megházasodott. Most
már nem tud játszani, bár a feketét
még mindig szereti, ahogy az erdő
mélyén még ma is tóba esik néha
egy paraszt. Erre rögtön vizet kér.
Bögréjében tőzeg. Az ápoló ujját
dugja belé, ahogy a Nap lemegy.

Hétfőn a Trafó kávézójában a József Attila Kör kritikai beszélgetéssorozatának 11. estjén Horváth Györgyi, Turi Tímea és Lapis József beszélgetett Szegő János moderálása mellett Nemes Z. Márió friss, második kötetéről, a Bauxitról. Az esemény jelentőségét nem csak az Impulzus kritikus gárdájának érdemi beszélgetése és a megszokottnál is nagyobb számú hallgatóság, hanem a tárgyalt kötet szerzőjének jelenléte is emelte.  

Noha a western műfaj egykori népszerűsége már a múlté, a cowboyok és indiánok élete még mindig hálás téma. Manapság elsősorban remake-ek készülnek (a Börtönvonat Jumába és a legújabb, Brad Pitt-féle Jesse James-film), vagy olyan alkotások, amelyekben a westernek világába valamilyen módon belecsempésznek némi modern technikát (ilyen a Vadiúj Vadnyugat és a jövőre érkező Cowboys & Aliens). A Jonah Hex is az utóbbi kategóriába tartozik – meglovagolja a mai képregény-adaptációs hullámot is.

2002-ben találkoztam először a norvég Erlend Loe nevével, illetve Naiv. Szuper című regényével. Szimpla könyvesbolti lődörgésnek indult, a szokásos fülszöveg-olvasgatással. Aztán kezembe került egy almazöld árnyalatú apró könyv, s széles mosollyal a kasszához léptem. A pénztáros hölgy viszontmosolya biztosított: jól választottam.  

A Folkbeats szervezői a tehetségkutatók világában eddig példátlan kezdeményezéssel álltak elő. Ez a tehetséggondozó gyökeresen másról szól, mint a kereskedelmi tévék által produkált úgynevezett tehetségkutató-sztárcsináló versenyek…  

A Csillagszálló decemberi számának központi témája a Fény mint a mindenséget betöltő – konkrét és átvitt értelemben vett – jelenség. Sokszínű és mélyreható – művészeti, kultúrtörténeti, szociográfiai – írásokat olvashatunk a lapban, s e széttartó témák között az értő olvasó finom összefüggéseket fedezhet fel.  

A 30Y tavaly ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Beck Zoliék a 2009-es, albummentes év után 2010 decemberére időzítették Városember című korongjukat, amely habár végletes lemez, tökéletesen megfelel az együttessel szemben támasztott elvárásoknak.

A víz szürke hullámzásából bójaként mered ki egy narancskabátos emberforma. Az alak hátán „everything is miracle” felirat: megtestesülés.  A Műút legutóbbi (LV/6.) számának borítója a testben formát öltő misztikum problémáját ülteti el a folyóirat vizuális és verbális szférájában.  

Csatt és csatt. Anyám a veranda kövezetén feküdt, orrából vér szivárgott, rozsdavörös cseppekben hullott a betonra. A vér odaragadt a betonszemcsékhez. Anyám zuhanás közben felborította a műanyag asztalt, az asztal egyik lába kettétört. A távolból egy fűrészgép zúgása, levelek susogása, kéményfüst az égen, lépések az udvaron. Anyám hason feküdt, lassan lélegzett, minden lélegzetvétellel porszemeket fújt odébb az orra elől. Az arca bizsergett, mintha leforrázták volna, karja a teste alá szorult, zsibbadt. Egyedül maradt, senki sem segíthetett rajta.

Talán éppen kihegyeztem a szemceruzámat, talán a könyvtári katalógust lapozgattam, talán lefékeztem a biciklimmel a Kórház téren, talán éppen csináltam egy lövőcselt a sportiskola mögötti betonpályán, amikor anyám elzuhant a verandán.

Tavasz volt. A madarak csiviteltek, a fák virágköntösbe öltöztek, az ég azúrkéken fénylett, anyám orrából vér szivárgott. Tenyérnyomok vöröslöttek a nyakán, bőrét felhorzsolta a műanyag asztal széle. Lehunyt szemmel feküdt a veranda kövezetén. A kutya vonyított a kennelben. Lépések az udvaron. Egy csattanás, apám bevágta maga mögött a melléképület ajtaját. A keret megremegett, vakolatdarabok hullottak a földre.

* * *

Némán ültünk az autóban, apám, anyám és én. Vecsés, Üllő, Gyömrő, családi házak egymás után, téglatestek és kockák, nyeregtetővel, sátortetővel. Vaskereszt a templomtorony gúláján, az általános iskola ovális címere, az ereszcsatorna ezüst csillogása, rácsok a vegyesbolt ablakán. A vércseppek a veranda kövére száradtak, apám nem maradhatott tovább. Tiszta udvar, rendes ház, tovább, tovább.

Az utánfutó kanyarodás közben áttért a szemközti sávba, a bárányfelhők egymást kergették az égbolton, a napsugarak keresztüldöfték a jegenyefákat. A kocsi kerekei csikorogtak a kavicságyon, leparkoltunk a cukrászda előtt. Apám megérintette anyám vállát, anyám beleremegett. Apám szeretett volna helyrehozni mindent, szerette volna megállítani az időt, de az idő nem kötött vele egyezséget, anyám nem kért fagylaltot.

Varjak lepték el a szántóföldeket, a táj feketébe öltözött, mindhárman ugyanarra gondoltunk. Csattanások, kattanások a bekötőúton, a fejem hasogatott a hátsó ülésen, hatvan kilométer a nagyapámékhoz. Keskeny betonsáv, nyárfacsonkok az árokszélen, sorban egymás után, a gabonatárolóig. Cafatokra szaggatott drótkerítés, kombájnok és traktorok rozsdás alkatrészei a gazzal benőtt udvaron. Vaslemezek, cséplődobok, gumiabroncsok a földbe süppedve.

Vegyesbolt, pszichiátriai intézet, az erdősávon túl vályogházak. Az üzlet előtt egy szakállas alak, a korlátnak dőlve integetett. Egy férfi tolókocsija beleragadt a sárba, szájából cigaretta lógott, lábai tőből levágva. Egy gumicsizmás nő lepedőket teregetett ki az otthon udvarán. A réten egy futballkapu, fából tákolva, derékig érő gazban. A házsor elé kanyarodtunk, a göröngyös földúton buckák, téglatörmelékkel feltöltött gödrök. A negyedik kapu előtt megálltunk, végállomás.

* * *

Anyám leállította a motort, de egyikünk sem mozdult, percekig hallgattuk a vízhűtő monoton búgását.

Leoldoztuk a ponyvát az utánfutóról, nagyanyám egy botra támaszkodva állt a verandán. A platón apám csomagjai. Megtántorodott, miközben leemelt egy szatyrot az utánfutóról.

Síri csendben cipeltük be a házba a zacskókat, a zsákokat, a dobozokat, a ládákat, a koporsókat. Gyászmenet az udvaron, a folyosón, a konyhában, a kakukkos óra diktálta ütemre léptünk, egymás után. A rádióból rekviem szólt. Egy zsák ruha a komód elé, az étkészlet a kredencre, a fúrófejek, horgászbotok és szerszámosládák a fészerbe. Kongtak a harangok, a hajópadló nyikorgott, műanyag zacskókkal és kartondobozokkal ravataloztuk fel apám szobáját.

Nagyapám bepelenkázva feküdt az ágyon, érthetetlen szavakat mormolt, a plafont bámulta. A kakukkos óra ketyegett. Valami körvonalazhatatlan részvétet éreztem, ahogy nagyapám szájából nyál csorgott a nejlonlepedőre. Ahogy nagyanyám görnyedten állt a kredenc előtt. Ahogy anyám egy műanyagládán ült, fejét a kezébe temetve. Ahogy apám a kertkapunak dőlve integetett, remegő testtel. Ahogy apám nem sírt, és ahogy anyám igen. Részvétet éreztem, részvétet önmagam iránt.