KULTer.hu - Balázs Zoltán: Haláleset (novella)
6223
post-template-default,single,single-post,postid-6223,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Balázs Zoltán: Haláleset (novella)

Most visszaemlékszem arra az akasztott emberre a 23-as blokk előtt, aki olyan természetesen lógott. Már sokan tudták előttem, a garázs ajtaja nyitva volt rég, eszébe nem vette, hogy ki találja majd meg, aki felkötötte saját mocorgó testét, csak eszembe jut, mivel közben majd egészen tárva hagyta a garázs ajtaját a főútra nyíló utca bejáratánál.

Összeszedte magát, és a kötelet megcsomózta, de szerintem nem érdekes hogy hogyan tervezte el. Ha látta is valaki vagy ismerte, előtte még beköszönt. Haragosa morogva vagy fejét elfordítva tette meg a nem tudomás gesztusát, arról hogy ő igen is látszik, ott van. A leskelődők, akik csak bepillantanak, sokkal érzékenyebbek. Pont az idegenek, mert az illető életéhez nincsenek semmilyen szálon rögzítve, ezért bármit elképzelhetnek, így azt is, hogy miért tartogatta kezében olyan sokáig azt a csavaros kötelet. Idegenekről fantáziálni jobb, mint ismerősről. Az ismerősök beleunnak idővel a játszadozásba.

De benézve ennyit mindenki láthatott: fáradt olaj, mocskos szerszámok, motorina, mocskos rongyok, pucér plakátok. Falára pillantva, a férfiről egy az egybe levágja az idegen, tegyük fel, hogy csapni való szerelő lehet, mer, mer, csak. Kiügyködi két sarok között, egy ember korrajzát a sétáló, és akkor snitt, elfelejti. Ilyen a természetünk.

Végül senki nem látja a nap közepén, délután, mellesleg hétvége van, vasárnap. A dolgozó emberek nagy része szabad, és nem veszik észre, ahogy feláll a szerszámosládára, a gerendán átköti a kötelet, mert ez is beletelik úgy egy-két percbe. És ha izgul, és ha zaklatott… Ne felejtsük el, hogy forgalmas utcáról van szó, végül beakasztja a fejét, még nézelődik egy kicsit, még utoljára gyűjtőfogalmakként átvillannak rajta életének valami táblázatba behelyezett szavai, képek. Vajon zokogott, vagy szótlan volt?

A nyak megfelelő részére illeszti és ráhúzza egy kicsit, hihetetlen sűrűségű és egyhangú minden gondolat, és szapora mintha a sejtjei minden zsigerében az élet benne csakugyan nyafogna, csak ez az erős akarat, ami erre erős, dönti ki a széket maga alatt. A lábával segít tehát életében önmagán utoljára, engedi feszülni a kötelet. Épp hogy nem tud megcsimpaszkodni, pedig már jár a lába. A tíz centiméter mérhetetlen távolság ilyenkor.

Nem tudom, hogy történt. Az út másik oldalán néztem nagyobbakkal együtt, és nem engedték, hogy odamenjek, pedig távolabb velem egykorúak szaladgáltak ki meg befele, és mintha csak módját lelnék, hogyan ijesszenek meg velük egyidős lányokat, büszkén forgolódtak, be és ki a garázsajtón. Zavarosak voltak én meg kíváncsi. Ahogy néztem, kimerevedik előttem az egész, csak a test vonala látszik, ahogy feszül, ahogy lóg ott, de nagyon akaratlagosnak tűnt az egész, mintha ez a felnőtt így kívánt volna fontoskodni nekünk. Apró homokozó gyerekek vették észre és játszási idejük egy része azzal telt, hogy egymást bíztatták, ki mer bemenni, látni, vagy nem. Elvarázsolt.

Amikor a szenzációhoz odaértem még éppen tartott a dolog, de éppen nem, mikor a nagy forgolódás elkezdődött. Az egyik – nekem bácsi –, fiú találta meg, de volt ereje nem meglepődni, úgy tűnik, ismerte az illetőt. Mai szemmel huszonéves lehetett. Úgy átváltozott, mint aki hirtelen a játszadozó gyermekekben az élet nedveit elszopogató vérszívók vagy aljas dögjeit, a halál szörnyszülő apró férgeit látná, vagy mintha a gyermekek ártatlanságait nem látta volna talán azelőtt soha. Valami fertelmes valósággal találta hírtelen megfertőzve az egy pillanat előtt még csak ügyes-bajos rendet, és a rendben valami kegyetlen érzéketlenséget talált.

A fény, ahogy beszüremlett a garázs deszkái között. Látszott, ahogy a por ott szálingózik a testen, és domború, szabályos görbéket húz rá, mintha festené, és nem lehet kitörülni azt a vonalat, és a test, akár egy sakk bábú olyan statikusnak tetszett. Mintha nem ő lógna ott, hanem csak állna a levegőben valaki, viccel, hiszen most ő függeszti a garázst.

Tetszett. Láttam, figyeltem, ahogy ez a felnőtt fiú ezután elordítja magát, és felkiált az egyik emeletre. Összegyűlnek férfiak, és a nők, de főleg férfiak, de csak lassan először, mintha a kíváncsiság előbb vett volna rajtuk erőt, mintha csintalanságról lenne szó. A szomszédasszony fenn marad, még nem készült el a rántás. Lejöttek, és rögtön pletykálni kezdtek. Az egyházatyák odaverték a térdüket, és beledöglöttek csakhogy a lélek dolgáról összeveszhessenek egy kicsit, itt meg az alkoholizmus meg a csalások és megcsalások addig rejtőzködő cirkuszaival, akár ez a kicsi de nem szép mondat, csak úgy tettetetten álltak elő. Íme, a test meghalt és a lelkéhez már csak természetesen is, de nincs semmi közünk.

Arról volt szó egy részről, hogy az a szegény ember, meg hogy az asszony és a gyerekek. Persze. Hogy fognak megélni? Hülye kérdés. Tudták, hogy csak úgy ahogy, de fél ígéretből is csak fél ígéretet kapnak majd a hozzátartozók, azok közül, akik itt vannak most. A test lóg, amíg ki nem jön a rendőrség, és el nem állja az utat mindenhol, lógott nem volt senkinek dolga vele. Néhány asszony be sem nézett csak sírt, a felesége nem volt otthon nem tudta meg legalább egy-két napig. A gyerekekkel elutazott messzire a nagymamához. Nem láthatta, hogyan fondorlatosodnak, ezek a gyászfalók. Ezt gondoltam, meg hogy különben lehet, az a néni maga sem látta volna többre a dolgot, nagyon haragudtam a világra, ebben, amelyikben kell, hogy éljek.

Azok, akik fogták a kezem, és nem hagyták, hogy odamenjek, el akartak vinni és tetettem az érdektelent, hogy kósza kíváncsiságról van csupán szó, nem nagydolog, csakhogy még többet megtudjak. De nem mondtak semmit. És olyan mérges voltam erre a világra, amiben élek, hogy senki nem foglalkozott azzal aki, vagy ami ott lógott és mindenki egész egyszerűen még a mai fejemmel is azt látom, hogy hülyén állt a dologhoz, még ezek is, akik visszatartottak a megrázkódtatástól engem, tétlenségükben és tudatlanságukban: Féltek.

Szerettem volna megérinteni az ő merev lábát kezemmel, mert tudom, hogy amikor ezt érzem, remeg az én lábam. Tudtam volna, hogy az övé nem remeg, és le kellett volna őt fektetni, és érthetetlenül sírtam volna kicsit. Nagyon haragudtam a világra, ahogy akkor tudtam mondani, igazából ma sem tudom pontosan, de ma is érzem: Mind irántuk.

*

Egyszer, mikor már nagyobb voltam, és miután a temető hátánál laktunk, sokszor átsétáltunk rajta. Ilyenkor rövidíteni lehetett a városba menet. Egyszer együtt mentünk haza a nővéremmel. Előreszaladtam, és befutottam a ravatalozóba. Egész testem remegett odabent, ilyenkor lelassul, vagy hirtelen felgyorsul szívverésem. Tényleg ott van abban a feldíszített csendben az Isten, csak tudnám, miért megy torba a sok ember, akár egy buliba, hogy „megyek, mert hívtam és a múltkor ő is eljött.” Egy idős bácsi azt mondta valamikor, hogy ezek az alkalmak összehozzák az embereket. És valahogy dühít, hogy ebben is a számomra megszokhatatlan emberi nyomorúságot látom. Közel mentem a bácsihoz, benyúltam a fátyol alá, néztem és megfogtam a kezét. Bőre mint a ruha, nem élt. Nem úgy, mint egy próbababa. Volt valamilyen arca, de nem személyes, inkább én voltam eltelve ismeretlen emlékezéssel, de a bőre nem maszkja volt, csak törődött és csupasz nehézkedése az arcnak. Halott. Nem úgy, mint egy fekvő ember. Egyszerűen benyúltam a szitás fátyol alá és megérintettem a kezét. Akkor észrevettem, hogy a nővérem észrevett, de féltem is hogy elrontottam most valami szabályt, és féltem, mert azt mondta utána, hogy otthon beárul. El is mondta, de anya csak annyit mondott, nincs ezzel végül semmi baj. És a nővérem részéről a tréfának befellegzett.

A bőr feszes volt, de mintha nem lett volna a húsé, és a hús nem a csonté lett volna, és a csont az maga volt teljesen, de mintha kiszikkadt volna. Valami nedvességet kellett keresni kürtőjében, és egész hiányával ennek a bárminek, ami érzelmekkel tölt el, még most is, ott feküdt egy, az emberi test. A bőr meg a hús állagukból vesztettek valamit. A szemét néztem, de örülök, hogy nem volt több időm. Nem féltem, de mostanra szentségtelenséggel, valamiféle gyalázattal találnám magam szemben. Mert kell-e beszélni arról, hogy kegyetlenül temetnek el sok embert a hétköznapokban, reggel vagy délután, mikor mi épp otthon vagyunk, túl akár már néhány tányér grízes tésztán.

Így meg, hogy a hagyományon keresztül el vagyok a haláltól valamilyen természetes úton távolítva, és csak testetlenségével érintkezhetek, a hiány, amit az élet betölt és a távozás, egészen megváltoztat, elmondhatom, megfelel számomra.

Balázs Zoltán

szerző: Balázs Zoltán
honlap e-mail
Balázs Zoltán Gyergyószentmiklóson született 1988-ban, költő, író. A középiskolát Budapesten végezte, jelenleg a Debreceni Egyetem hallgatója. Két alkalommal részt vett a sárvári irótáborban. Verseit a Debreceni Disputa és Zempléni Múzsa, prózáit a Szkholion közölte.

3 archív hozzászólás
  • Gajdos Ágoston - január 8, 2011

    A halál

    keresett
    kéj
    kötelék
    húzás
    kín
    a
    kijárat

  • Gajdos Ágoston - január 8, 2011

    A halál többé már nem akkreditált a társadalomban. Kénytelen mindenki “feketén” levizsgázni, magántanulóként. Szép példáját látom ennek a műben, akár fiktív történet, akár valódi.

  • Balázs Zoltán

    Balázs Zoltán - január 11, 2011

    Mit is lehetne mondani, ha fiktív, vagy ha nem az. Köszönöm a hozzászólásod, valóban kénytelen.

KULTprogramok

<< 2018. jún. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum