KULTer.hu - Ketten vagyunk, én és a testem
6414
post-template-default,single,single-post,postid-6414,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ketten vagyunk, én és a testem

Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Inkognitó„Évi szereti Noémit, Noémi szereti Évit, Évi szereti Tibort, Tibor nem szereti Évit.” Tibor azonban Noémit sem szereti, és ez nem azért baj, mert így kevésbé érdekes a látszólagos szerelmi háromszög, hanem mert Tibor és Noémi ugyanaz a személy.

„Átlépek a küszöbön” (5.) – kezdi történetét Tibor, az Inkognitó elbeszélője. Ez a felütés nem csak azért metaforikus, mert a szövegvilág megteremtésének, egyben az olvasó bevonásának aktusát foglalja egy plasztikus képbe, hanem mert Tibor története számos „küszöböt”, határt lép át, illetve kérdőjelez meg. A szubverzió a szöveg több szintjén is működik: nemeket, identitásokat és olvasói elvárásokat forgat fel egy önéletrajzinak tekinthető történeten keresztül. A regény jelen idejében Tibor egy napját követhetjük nyomon: focimeccset néz, takarít, majd női ruháit felöltve Noémivé változik át, és este a barátaival találkozik. Ebbe a keretbe ágyazva, az idősíkokat folyamatosan váltogatva bontakozik ki az elbeszélő háttértörténete: gyerekkori focirajongása, családjának megrázó eseményekkel tűzdelt kálváriája, leghangsúlyosabban pedig (nemi) identitásának feltérképezése.

Az Inkognitó egy óramű pontossággal szerkesztett szöveg – a jelen idejű szálat tekintve ezt szó szerint is értelmezhetjük. Az idősíkok ritmikusan váltják egymást, a jelenben pedig az elbeszélő megszállottan regisztrálja a múló másodperceket: „A szorongás minden pillanata elviselhetetlen. A szorongás egységnyi ideje a másodperc, a falióra hatfokos szöge, a monitor pixeleinek ritmikus átrendeződése. Három óra, huszonöt perc, negyvenkét másodperc, három óra, huszonöt perc, negyvenhárom másodperc” (20.). A szöveg nagy erénye ugyanis, hogy jelen- és múltbeli énjei között nem tételez olyan dichotómiát, amely az elbeszélő ént többlettudással vagy kirívóan kedvezőbb pozícióval ruházná fel éntudatának egysége szempontjából, vagyis Tibor a jelenben is hasonló szorongásokkal küzd, mint felidézett története során. Többen említik a mű kapcsán a fejlődésregény műfaját (többek között a borító is azt ígéri, hogy „az Inkognitó alapképlete klasszikus nevelődési regényekre emlékeztet, persze nem éppen klasszikus dilemmákkal”) – azonban ezt a kódot felülírja az, hogy a „felnövekedett” főhős integritása nem sokkal magasabb fokú, mint korábbi énjéé, inkább csak több élettapasztalattal rendelkezik. Az önmagával való megbékélés reménye és lehetősége a regény utolsó oldalain jelenik meg, vagyis a „fejlődéstörténet” nem múlt és jelen távlatában, hanem az elbeszélés jelen idejében képződik meg.

Kiss Tibor Noé

Az Inkognitó azonban nem csak a műfaji kérdések tekintetében, hanem tartalmi, tematikus elemeiben is felforgatja az olvasó kényelmi zónáját. Röviden összefoglalva (és a végletekig leegyszerűsítve) a regény egy női ruhákat hordó fiatalember dilemmáinak, énkeresésének története. Hiába várnánk azokat a sztereotip elemeket, amelyek egy ilyen alaphelyzet kapcsán akarva-akaratlan az eszünkbe jutnak: egyszerű lett volna a szerzőnek egy drámai, teátrális „coming out” köré szerveznie a szövegét – ez készségesen ki is szolgálná felszínes elvárásainkat, hiszen a nem-heteroszexuális emberek történetéről ilyen fordulópontok kliséiben gondolkodunk. Azonban hiányzik egy olyan kitüntetett pillanat, amikor az elbeszélő látványosan felfedné az olvasó előtt nemiségének rejtelmeit. Akinek nincsen előzetes tudása a történet alapproblémájáról, az majd’ a regény egyharmadáig gyanútlanul olvashatja a szöveget; az 53. oldalon tudjuk meg, akkor is szinte csak mellékesen odavetve, hogy azok a kellékek, amelyeket Tibor használ, női kiegészítők: „Alapozó, szemhéjpúder, szemceruza, szempillaspirál, rúzs” (53.). A múltbeli történetben sem kap privilegizált helyet az első alkalom, amikor az elbeszélő női ruhákat próbál fel: ebben az idősíkban már Tibor felnőttkorába is eljutunk, mielőtt megtudnánk, hogy egészen hatéves kora óta próbálgatta magára anyja fehérneműit, szoknyáit. Nem csak ezen a ponton fosztja meg a szöveg az olvasót azoktól a fogódzóktól, amelyek segítségével egy ilyen történetet hagyományosan értelmezni tudnánk. Ugyanis annak a fényében, hogy egy férfi nőnek öltözik, hajlamosak lennénk azt (el)várni tőle, hogy férfiakhoz vonzódjon – ám az Inkognitóban nem ez a helyzet. Bár Tibornak van egy-két elkeseredett próbálkozása arra, hogy férfiakkal létesítsen romantikus kapcsolatot, ezek az alkalmak taszítónak és kínosnak bizonyulnak, a szerelmet nőnek öltözve is a nők oldalán találja meg.

A regény tehát nem él sem narratív, sem társadalmi konvenciókkal, felszínes címkékkel. Tibor-Noémi története olyan általános kérdéseket vet fel, mint hogy mi is a nemiség, ha nem tekinthetjük adottnak, akkor milyen folyamatok révén konstruálódik. Kiss Tibor Noé műve azáltal tud újat mondani ezekről a problémákról, hogy azokat egy olyan extrém szituációban szólaltatja meg, amikor egy férfi nőnek öltözik, viszont korántsem azért, hogy férfiaknak imponáljon, hanem azért, mert saját bevallása szerint így jobban ki tudja fejezni magát. A nemek társadalmi megalkotottságáról sosem értekezik nyíltan az elbeszélő, de számos megjegyzése utal arra, hogy a nemek felé támasztott elvárások alakítják azokat az attribútumokat, amelyek alapján valakit nőnek vagy férfinak tartunk, így ezek a jegyek tanulhatók, elsajátíthatók: „Kezdtem megszokni, hogy mindenki nőt lát bennem. Kezdtem magam is úgy viselkedni, ahogy azt a nőktől láttam, és ahogy azt a nőktől várják” (85.).

Kiss Tibor Noé: Inkognitó

Tibor-Noémi egy barátnője is erre a folyamatra mutat rá: „Túl sokáig tekintettem rád nőként, már nem látom benned a férfit” (114.). Tibor idézi is Simone de Beauvoir jól ismert tételmondatát, miszerint „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik” (117.). Mivel Tibor nem női testbe született, pontosan a nőiség társadalmi ismérveit igyekszik magára ölteni. Innen nézve mégis csak a ruha teszi az embert, jelen esetben a nőt, azonban ez csak átmeneti, külsődleges megoldás lehet. Amint leveti a nőiség társadalmi jelölőit, Noémi szertefoszlik: „Nőként szeretnék élni, egy női testet kérnék, magamat, százhetvenkilenc centiméteren. Egy csodát, mormolom. De csodák nincsenek, a nő eltűnik majd, ahogy a ruháimmal együtt felakasztom egy fogasra. Ahogy feloldódik a levegőben, akár a parfüm illata. Ahogy együtt maradok a testemmel, egyes-egyedül” (125.). Tibor kálváriájának fő oka ez, hiszen teste mindvégig férfi-énjének hordozója.

A cím telitalálat. Igazából nem tudni, az elbeszélő mikor van inkognitóban: amikor férfiként jelenik meg, miközben minden vágya nőként élni, vagy amikor a konvencionális elvárásokkal szembemenve női ruhákat hord – ezért is mondhatja azt, hogy folyamatosan „idegen testből idegen testbe” (155.) vándorol. Tibor férfiteste az elidegenedés locusa: „Egyszerű volna minden, ha nem különböznék a testemtől, ha a saját testem nem fosztana meg önmagamtól” (165.). Felmerül ekkor a kérdés, hogy Tibor miért csupán nemisége társadalmi jegyeit változtatja meg, miért nem alakíttatja át a testét. A műtét lehetőségét azonban kategorikusan elutasítja: „Nő akarok lenni, nem egy nővé operált férfi” (162.). Vagyis még egy ilyen radikális beavatkozás sem szüntetné meg azt a hibriditást, amely Tibor szorongásainak forrása: „Férfi is vagyok, nő is vagyok, most éppen női ruhában. Szánalmas maskarában. Férfi sem vagyok, nő sem vagyok” (152.).

Ez a tapasztalat, a nemek bináris oppozíciójának lebontása egyrészt abban is megfogalmazódik, hogy Tibor focirajongását – egy határozottan maszkulin kódot – nem érvényteleníti Noémi „feltűnése”, illetve abban a komikus jelenetben is megjelenik, amikor Tibor egy internetes kérdőív segítségével szeretne végre választ kapni arra, ő tulajdonképpen férfi-e vagy nő. A válasz finoman fogalmazva sem egyértelmű: „Talán transzszexuális vagyok, aki majdnem androgün” (133.). A nemiséget és a szexualitást hiába próbáljuk korlátozó és leegyszerűsítő definíciókba foglalni – az Inkognitó ezzel szembesít minket, miközben azon izgulunk, hogy Tibor valóban megszeresse Noémit.

Kiss Tibor Noé: Inkognitó, Alexandra, 2010.

Kiss Boglárka

szerző: Kiss Boglárka
honlap e-mail
Kiss Boglárka 1986-ban született Mezőtúron. 2010-ben végzett a Debreceni Egyetemen angol-magyar szakon. Jelenleg a DE Doktori Iskolájának PhD-hallgatója az Angol-Amerikai programban. Kutatási területe az öngyilkosság mint narratív minta a nőirodalomban, illetve Sylvia Plath és Anne Sexton költészete. Kritikái, recenziói a Szkholionban és a Debreceni Disputában jelentek meg.

3 archív hozzászólás
  • Exan - január 16, 2011

    igen érdekesen jelentkezhet ebben a könyvben a nemi identitás kérdése, és az itt olvasható regényrészlet alapján úgy látszik az Alexandrának sikerült végre valami izgalmasat is a piacra dobni, ami nem csak financiális szempontból kecsegtető

  • Forna - január 16, 2011

    egy kérdés felmerült bennem: ha nőnek érzi magát, de nem a
    férfiakhoz vonzódik, akkor végülis leszbikus akar lenni a főhős?

  • Kiss Boglárka

    Kiss B. - január 16, 2011

    Valóban ez a leginkább zavarba ejtő mozzanat a történetben — egyben az a pont, ami végképp lebontja hagyományos elvárásainkat, kategóriáinkat a nemi identitásokkal kapcsolatban, azt sugallva, hogy ezek nem kizárólag bináris oppozíciókban működnek.

KULTprogramok

<< 2018. okt. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum