KULTer.hu - Kiss Tibor Noé: Inkognitó (regényrészlet)
6681
single,single-post,postid-6681,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kiss Tibor Noé: Inkognitó (regényrészlet)

Csatt és csatt. Anyám a veranda kövezetén feküdt, orrából vér szivárgott, rozsdavörös cseppekben hullott a betonra. A vér odaragadt a betonszemcsékhez. Anyám zuhanás közben felborította a műanyag asztalt, az asztal egyik lába kettétört. A távolból egy fűrészgép zúgása, levelek susogása, kéményfüst az égen, lépések az udvaron. Anyám hason feküdt, lassan lélegzett, minden lélegzetvétellel porszemeket fújt odébb az orra elől. Az arca bizsergett, mintha leforrázták volna, karja a teste alá szorult, zsibbadt. Egyedül maradt, senki sem segíthetett rajta.

Talán éppen kihegyeztem a szemceruzámat, talán a könyvtári katalógust lapozgattam, talán lefékeztem a biciklimmel a Kórház téren, talán éppen csináltam egy lövőcselt a sportiskola mögötti betonpályán, amikor anyám elzuhant a verandán.

Tavasz volt. A madarak csiviteltek, a fák virágköntösbe öltöztek, az ég azúrkéken fénylett, anyám orrából vér szivárgott. Tenyérnyomok vöröslöttek a nyakán, bőrét felhorzsolta a műanyag asztal széle. Lehunyt szemmel feküdt a veranda kövezetén. A kutya vonyított a kennelben. Lépések az udvaron. Egy csattanás, apám bevágta maga mögött a melléképület ajtaját. A keret megremegett, vakolatdarabok hullottak a földre.

* * *

Némán ültünk az autóban, apám, anyám és én. Vecsés, Üllő, Gyömrő, családi házak egymás után, téglatestek és kockák, nyeregtetővel, sátortetővel. Vaskereszt a templomtorony gúláján, az általános iskola ovális címere, az ereszcsatorna ezüst csillogása, rácsok a vegyesbolt ablakán. A vércseppek a veranda kövére száradtak, apám nem maradhatott tovább. Tiszta udvar, rendes ház, tovább, tovább.

Az utánfutó kanyarodás közben áttért a szemközti sávba, a bárányfelhők egymást kergették az égbolton, a napsugarak keresztüldöfték a jegenyefákat. A kocsi kerekei csikorogtak a kavicságyon, leparkoltunk a cukrászda előtt. Apám megérintette anyám vállát, anyám beleremegett. Apám szeretett volna helyrehozni mindent, szerette volna megállítani az időt, de az idő nem kötött vele egyezséget, anyám nem kért fagylaltot.

Varjak lepték el a szántóföldeket, a táj feketébe öltözött, mindhárman ugyanarra gondoltunk. Csattanások, kattanások a bekötőúton, a fejem hasogatott a hátsó ülésen, hatvan kilométer a nagyapámékhoz. Keskeny betonsáv, nyárfacsonkok az árokszélen, sorban egymás után, a gabonatárolóig. Cafatokra szaggatott drótkerítés, kombájnok és traktorok rozsdás alkatrészei a gazzal benőtt udvaron. Vaslemezek, cséplődobok, gumiabroncsok a földbe süppedve.

Vegyesbolt, pszichiátriai intézet, az erdősávon túl vályogházak. Az üzlet előtt egy szakállas alak, a korlátnak dőlve integetett. Egy férfi tolókocsija beleragadt a sárba, szájából cigaretta lógott, lábai tőből levágva. Egy gumicsizmás nő lepedőket teregetett ki az otthon udvarán. A réten egy futballkapu, fából tákolva, derékig érő gazban. A házsor elé kanyarodtunk, a göröngyös földúton buckák, téglatörmelékkel feltöltött gödrök. A negyedik kapu előtt megálltunk, végállomás.

* * *

Anyám leállította a motort, de egyikünk sem mozdult, percekig hallgattuk a vízhűtő monoton búgását.

Leoldoztuk a ponyvát az utánfutóról, nagyanyám egy botra támaszkodva állt a verandán. A platón apám csomagjai. Megtántorodott, miközben leemelt egy szatyrot az utánfutóról.

Síri csendben cipeltük be a házba a zacskókat, a zsákokat, a dobozokat, a ládákat, a koporsókat. Gyászmenet az udvaron, a folyosón, a konyhában, a kakukkos óra diktálta ütemre léptünk, egymás után. A rádióból rekviem szólt. Egy zsák ruha a komód elé, az étkészlet a kredencre, a fúrófejek, horgászbotok és szerszámosládák a fészerbe. Kongtak a harangok, a hajópadló nyikorgott, műanyag zacskókkal és kartondobozokkal ravataloztuk fel apám szobáját.

Nagyapám bepelenkázva feküdt az ágyon, érthetetlen szavakat mormolt, a plafont bámulta. A kakukkos óra ketyegett. Valami körvonalazhatatlan részvétet éreztem, ahogy nagyapám szájából nyál csorgott a nejlonlepedőre. Ahogy nagyanyám görnyedten állt a kredenc előtt. Ahogy anyám egy műanyagládán ült, fejét a kezébe temetve. Ahogy apám a kertkapunak dőlve integetett, remegő testtel. Ahogy apám nem sírt, és ahogy anyám igen. Részvétet éreztem, részvétet önmagam iránt.

Kiss Tibor Noé

szerző: Kiss Tibor Noé
honlap e-mail
Kiss Tibor Noé 1976-ban született Budapesten, jelenleg Pécsen él. Újságíró, prózaíró. A Magyar Narancsnak zenekritikákat írt, külsős újságíróként dolgozott a Magyar Hírlapnak, jelenleg pedig a pozsonyi Új Szónak. A Jelenkor folyóirat tördelőszerkesztője és az online kiadás szerkesztője, a pécsi Irodalmi Diszkó programszervezője. Első regénye Inkognitó címmel jelent meg az Alexandra Kiadónál 2010-ben, következő kötete, az Aludnod kellene 2014 nyarán jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.

1 archív hozzászólás
  • Balázs Zoltán

    Balázs Zoltán - január 24, 2011

    Tetszik nekem ez a könnyedség, a csapongás is olyan kúrta, nekem külön egységekre sincs tagolva aszöveg, hihi

KULTprogramok

<< 2017. ápr. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum