KULTer.hu - Csikós Attila: A Disznóganéj álma (novella)
7333
post-template-default,single,single-post,postid-7333,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Csikós Attila: A Disznóganéj álma (novella)

Úgy feküdt ott, félig a földre csúszva, felsőtestével fennakadva a padon, mint aki már nem is él. Fogatlan szája tátva, golyó ütötte luk egy sárgásbarna, koszos pergamenlapon. A bőre fényes volt a zsírtól és a mocsoktól, a verejték és a nyála úgy csorgott le a nyakán, mint a nylonon. Az egyik szeme kábán és félig nyitva a pályaudvar üveg homlokzatára szerelt órára meredt.

Miért akarná tudni, hogy mennyi az idő? Inkább ne feküdne a napon ilyen hőségben! Legalább árnyékban pusztulna el! Vagy a tóba fulladna bele!

Még hallotta, ahogy szidják. Mert az egész padot „átalussza”, ahogy félredőlten hever. A mocskába meg egyébként se ülhet bele senki, ha elviszik, akkor se már. Hallotta, de nem volt ereje foglalkozni vele. Nem is őt bántják, gondolta, hanem ezt a tikkasztó meleget. Arra haragszanak. Ő csak megivott pár sört a haverral. Hetet. Aztán fejbe verte ez a nap. A hetedik. Hét napja nem is evett. Vehettek volna lángost vagy kolbászt, de olyan száraz volt a torkuk, egy falat nem ment volna le. Erre gondolt, amikor csúszni kezdett lefelé, de gyenge volt visszahúzni magát. Hát úgy maradt. Felnézett a pályaudvar üveghomlokzatára, hogy valami szépet lásson utoljára, aztán elaludt.

Az álmában nem volt ilyen fullasztó, perzselő meleg. Sőt, éppen esett. A peronon állt, mint mindig, kezében a piros tárcsa, fején a sildes vasutas kalap. Az asszony meg a nyomában, amerre ment, bármi dolga volt. Csak mondta, hogy abba nem hagyta volna. Köpedék vagy Józsi! – kiabálta az urának. Szép, mondhatott volna cifrábbat is. Különben meg, gondolta akkor, mit keres ez a némber az én álmomban? Tönkrement az életem miatta, hát legalább álmomban ne jöjjön nekem elő! Ki is álmodta hát a képből az asszonyt. Csak ő állt ott megint, aranygombos kabátban, amiben dolgozott. Épp elment az utolsó vonat. A fehérvári gyorsított. Vitte a tóra a pestieket. Ezek a mai lányok már út közben levetkeznek, gondolta magában, ahogy a telefonkagylónyi mellüket nézte. Egy mell olyan, mint a hallgató, egy meg, mint a beszélője. A kettőt aztán az arcára teheti az ember, hogy úgy belekiabáljon a húsba, ahogy az állomásfőnökkel szeretett volna üvölteni, amikor kirúgták. Mert ivott. De hát mindenki ivott. Az állomásfőnök felállni nem bírt, amikor húsz év szolgálat után kidobta az irodából. Mindegy, ezt se kell álmodnom, gondolta álma alatt, és inkább a mellekről álmodott volna tovább, amikbe csak belebeszélni kell, és máris minden olyan, mint a mesében. Lerakta a tárcsát meg a sildes kalapot, és kigombolta a gallérját, mert szorította már egy kicsit. Az eső elállt, kellemes nyári délután lett, az állomásfőnök tyúkjai is előjöttek… Egynek majd még jól kitekeri a nyakát, amiért… Ez a gonoszság folyton felmerült, alig tudta rávenni magát, hogy ne álmodja tovább. Azért se, inkább rágyújtott. Az öccsét várta, meg a ládát. A láda a dédapjáé volt még, az első világháború után csinálta unalmában. Na, ezt a festett, régi ládát reparálta meg az öccse, aki meg inkább mindig faragott, csak hogy a munka ne találja meg. Hová mennék én, kérdezte szemrehányóan a kocsmában is. Paraszt vagyok, nem kereskedő. Mit áruljam én a boltban a porszívót meg a szögvasat? Mindig akadt a portákon valami javítanivaló, azokat el is végezte rendesen, a pénzt elitta, részegen pedig megszállta az ihlet, és faragott. Hát most azt a ládát faragta, meg rendbe szedte a zsanérjait is, olyan fáin láda lett belőle, mintha ma csinálták volna, pedig majdnem száz esztendő volt már belepakolva. Hallotta, hogy egy autó fékez a közelben, az állomás előtt. Itt vannak, gondolta, s eldobta a csikket az olajos murvás töltés oldalába, hogy ne várjanak soká. A kocsmáros fuvarozta a ládát, cserébe, hogy az öccse felszerelte a tetőantennát neki, amivel most már a cextévét is nézheti, nem csak a híradót. A láda ott feküdt a platón. Az öccse meg a ládában, részegen. A lába kilógott belőle, s a nagylábujján fityegett a kínai papucs. Felitta magát, morrant a kocsmáros, akinek az a nyolc pálinka nem volt benne a fizetségben, de hát az a sok muff többet is megér, csak az asszony napi hatszáz forintba van, pedig még a szájába se veszi. Felmásztak a platóra mind a ketten, hogy az öccsét életre hívják. Szólongatták erősen, de az csak morgott. Még azt a madarat akarom csak megfaragni, ami a nagyapám címerében állt, ezt kiabálta. Ez aztán jóról álmodik, mondta a kocsmáros, és belerúgott a láda oldalába. Álmában is csak farag. Azt a sast akarom még, dióból, az mindent kiáll, nagyban, hogy a két szárnya átérje a falat is, kiabált az öcs álmában, öntudatlanul. Keljél fel, kiabálta az öccsének, még le is locsolta a kulacsából, de az csak nem mozdult. Még él ez, mondta a kocsmárosnak, azért csak masszírozzuk meg a szívét, láttam valami filmben, hogyan kell elsősegélyt nyújtani… Nevettek, és már dögönyözték is a bordák közét. Egy, kettő, három, fúj, röhögött a kocsmáros, és beleböfögött az öcs képibe. Alszik ez, mint a tej, mondta erre ő, elvesztettük, tette hozzá, és vigyorogva kioldotta az aranygombos egyenruhát. Tréfáljuk meg, mondta a kocsmáros, szögeljük le! Van luk az oldalán, levegőt kap, ha akar. Jó móka lesz, ha kijózanodik. Nevettek ezen is, s már szedték is elő a kalapácsot meg a szöget. Álmában úgy tűnt, napok teltek el, mire leszögezték a vastag fedelet. Számolta végig a tompa puffanásokat. Mikor végeztek éjszaka volt. De se csillag, se a Hold nem látszott az égen. És olyan csönd volt, amilyen csak egy cseresznyemagban lehet. A kocsmáros is elment, indult a „szopadás” neki, ahogy nevezte a programot, meg az öccsét se látta, se a ládát, amiben az öccse volt.

Hát hová tűnt minden?

Fel akart ébredni, de nem volt hozzá kedve igazán. Jó volt már úgy. Feküdt. Citeraszót hallott, az ő nótáját, aztán tompa dörrenéseket a feje fölül. Nem akarta ezt álmodni, a hátát is kiverte a víz, ha csak belegondolt, de nem tudott mást álmodni már. Hagyta, lesz, ami lesz. Eddig is így volt, ezután se változik.

Már csak egyre volt kíváncsi. Ha ő itt, hát ki az a Disznóganéj a padon, aki bénán feküdt ott, félig a földre csúszva, felsőtestével fennakadva a karfák vasán, mint aki már nem is él. Fogatlan szája tátva, golyó ütötte luk egy sárgásbarna, koszos pergamenlapon. A bőre fényes volt a zsírtól és a mocsoktól, a verejték és a nyála úgy csorgott le a nyakán, mint a nylonon.

Fulladna inkább a tóba, gondolta még, az legalább hűs, és az ember rövidebbet, de szebbet álmodik.

Csikós Attila

szerző: Csikós Attila
honlap e-mail
Csikós Attila 1969-ben született Szombathelyen, jelenleg Budapesten él, író. Eddig hat kötete jelent meg. Publikált az Életünk, a Napút, a Csillagszálló, a Budapest Bristol, a Törökfürdő és az Új Holnap folyóiratokban, az Élet és Irodalom valamint a Nagyítás hetilapokban. Napilapokban rendszeresen jelennek meg közéleti témájú írásai. Számos színházi előadás dramaturgja, szerzője vagy irodalmi munkatársa.

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum