KULTer.hu - Testbe zárt szenvedés
7131
post-template-default,single,single-post,postid-7131,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Testbe zárt szenvedés

Interjú Borbély Szilárddal A Testhez című verseskötetéről

Borbély Szilárd: A TesthezSötét tónusú könyv, felkavaró borítóján egy meggyötört, női attribútumaiból kivetkőztetett emberalakkal. Borbély Szilárd A Testhez című legújabb verseskönyve hitről, nyelvről, emberi méltóságról alkotott fogalmainkat teszi különös intenzitással próbára. Az utóbbi időszak egyik legmeghatározóbb költői vállalkozásáról kérdeztük a szerzőt.

KULTer.hu: Szemmel látható poétikai különbségei ellenére már csak a tematikai hasonlóság – a testi szenvedés költői ábrázolása – miatt is bizonyosan kevés olvasó akad, aki legutóbbi versesköteted, A Testhez után nem nyúl akaratlanul vagy szándékosan a Halotti Pompához. Mennyire „olvassa egymást” szerinted a két könyv? Továbbírásról, netán újrafogalmazásról van inkább szó, vagy szerencsésebb volna külön kezelni őket?

Természetes, hogy összekapcsolódik, bár szerettem volna elválasztani. De nem sikerült. Számos kérdés maradt nyitva még a Halotti Pompa után. A kötet valamit „folytat”, valamit „továbbír”, valamit „újraír”. Van, amit – szándékom szerint legalábbis – lezár. Tudod, a Halotti Pompa után, akárcsak a Hosszú nap el után, az egyik legfontosabb feladat számomra a „költői túlélés” lett. Hogy pontosabban értsd, arról van szó: ezek a szövegek annyira meglepő irányból érkeztek és annyira önző módon viszonyultak a szerző szabadságához, hogy képesek beszippantani az írás további lehetőségeit. Mivel nem általam kaptak formát, hanem egy hagyomány ereje által, ezért ha az ismétlés kényszerével viszonyulnék hozzájuk, akkor lehetetlen és megismételhetetlen feladatra vállalkoznék. Kényszerű bukásra ítélném magam. Vagyis akkor felszámolnám a költői szabadságom. El kell tehát szakítani a hozzá fűző szálakat. Meg kell tagadnom a Halotti Pompát annak érdekében, azt hiszem, akkor fogalmazok pontosan, ha azt mondom, hogy le kell rombolnom azt a világot, amelyet a Halotti Pompa jelentett. Ezen próbáltam dolgozni, ami nem volt könnyű. Folyton visszacsúsztam. És azt a félelmet is folyamatosan éreztem, hogy nagyon sokat kockáztatok, mivel ezek a szövegek a magyar költői hagyománnyal szembe mennek. Akik a Halotti Pompa folytatását várnák el tőlem, csalódottságukban dühösek lesznek majd, ahogy a Hosszú nap el után is sokan mély csalódással fordultak el a Mint. Minden. Alkalom.-tól. Még azok sem ezt várták tőlem, akik már a Hosszú nap el-t sem várták, és abban is csak csalódni tudtak. Nehéz ügy ez.

KULTer.hu: A bibliai szenvedéstörténet helyett ezúttal „dokumentálható”, megtörtént és naponta megtörténő (női) sorstragédiák állnak a „legendák” előterében, melyek hol a holokauszt, hol az abortusz, a vetélés történetei során szembesítenek a test (és lélek) sebezhetőségével. Mi lehet ebben a szerteágazó, talán valamennyi humántudomány-ágat érintő problémakörben az a kérdés, amelyre egyedül a költészet adhat választ? Vajon mi az, amit pontosabban (?), adekvátabban (?) fejez ki a költészet a testről, mint a biológia, az antropológia, a filozófia vagy mondjuk az általad felsorolt, felhasznált könyvek anyaga? Mi a véleményed, miért éppen a fizikai szenvedés válhat kötete(i)dben ennek a tudásnak az egyik elsődleges bázisává? Mi az oka a női test effajta kitüntetettségének?

borbely-szilard-vagott

A Halotti Pompa és a Míg alszik szívünk Jézuskája írása idején eljátszottam annak a lehetőségével, amire – rendes keresztényként – korábban sosem gondoltam: hogy mi lenne, ha a kereszténység metaforáinak és fogalmainak középpontjában álló jel nem egy szép, fiatal, egészséges, de meggyötört férfitest volna, akinek szeméremtestét a festészet mindig gondosan eltakarja, hanem egy női test. Miért ne lehetne elképzelni egy olyan kultúrát, amelyben az Isten által a világba küldött, az isteni megtestesülését hordozó megváltó test nem férfitest, hanem női test volna? Milyen képzeteket égetett bele a kultúránkba, fogalmainkba az, hogy nemcsak a zsidó teremtéstörténet tüntette ki a férfitestet, hanem a keresztény megváltástörténet is azt vonta be az üdvtörténetbe, miközben gondosan kitakarta a női testet. Különös, hogy teológiailag a női test nem jelenik meg az emberi test szakrális kiterjedését vizsgálva. A Mária-kultusz későn kerül bele a hagyományba, időlegesen szinte, hiszen a protestánsok ismét kiiktatják, és a katolikus máriológiának valójában nincs érdemi, a kereszténység megalapozásához hozzájáruló teológiai mondandója.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen is lehetne egy olyan Európa, amelyben nem a Fiú, hanem a Lány volna a „felmagasztalt” test képe. Vajon lehet-e ezen már valamit is módosítani? Vajon mi lehet az a tapasztalat, amelyet a női test hordoz, amely kívül esik, mert kívül van rekesztve a kereszténység gondolkodásán? Elgondolkodtatott az is, hogy napjaink egyik legnagyobb teológiai konzekvenciákat is magában rejtő tapasztalata, a holokauszt tapasztalatának elbeszéléseit megalkotók rendre férfiak, akik a férfi test szenvedéseiről tudósították a világot. Nem tudunk mást az elmúlt kétezer évből, csak olyat, ami a férfitestek tapasztalataiból vált tudássá, hiszen a női test tapasztalata sosem kaphatott elbeszélői vagy akár lírai formát. Nem vált a jelek és a jelentések részévé.

A történelem, bármi is legyen az, amit annak nevezünk, a keresztény kultúra nagy konstrukciója, valójában csak a valóság nagyon torz képe lehet, hiszen csupán a férfitestek tapasztalataiból leszűrt, abból tudássá érlelt jelentések leírására szolgál. Rendkívül izgalmas az, ahogy ezt a metaforarendet például egy új nyelv, egy új jelölő rend, a genetika szemlélete vagy akár a humánetológia, a parapszichológia és egyéb tudásterületek átstrukturálják. Az eddigi nyelvhasználat olyan metaforarendszereket használt, amely a férfitest kitüntetettségéből kiindulva létesítette az emberi világot. De mintha a feminista megközelítéseknél is radikálisabban írnák át ezek a testen belül vagy azon túl megfogalmazódó tapasztalatok a jövendő világ nyelvi jelölőrendjét, hiszen példának okáért a genetika jelölőrendje nem a férfi nézőpont abszolutizálását, a nőnek a férfi hiányaként megjelenő bináris pozícióját érvényesíti, hanem – akárcsak a fetus, a magzat esetében – a nemi hovatartozás nem alapoz meg jelölő funkciót. A költői nyelv grammatikája ezért a női test tapasztalatának megszólaltatásától remélhet információkat, ha nem is olyan tapasztalatot, amely azonnal tudássá nemesedik.

KULTer.hu: A Testhez talán egyik legérdekesebb jellemzője az archaizáló költészeti hagyományt előhívó műfaji besorolás (Ódák & Legendák) csak részben teljesített elvárása, az ezzel (különösen a Legendák esetén) újra és újra feszültségbe kerülő, grammatikailag rontott, töredezett nyelven elbeszélt – elsőre mondhatnánk: nem éppen „legendákba” illő történetek – vissza-visszatérő, elidegenítő jelenléte, valamint az ezeket ellenpontozó, a Testet övező fogalmak közötti rejtett vagy ellenkezőleg, evidens kapcsolat mibenlétét feltárni igyekvő „ódák” egészen másfajta retorikai építménye. Szándékolt kizökkentés vagy sajátos, ellentétekből épülő összhang megteremtése áll inkább a kötet szerkezetének – és a tudatos, meglehetősen szokatlan nyelvi kompozíciónak – hátterében? Miben állna a különféle monotonitás funkciója egyfelől a prózaversek „fülsértő” hibáinak, másfelől az „ódák” ragrímeinek, gyakori, versszakokon átívelő, alárendelő mondatszerkesztésének vonatkozásában? Mennyire „találja el” érzésed szerint a recepció ennek mibenlétét?

Borbély Szilárd: A Testhez

Szándékom szerint mindkét formanem a műfaj nem archaikus voltában, hanem a műfaj „infrastruktúrájában” kereste a lírai beszéd megújított lehetőségét. A szentség fogalma nagyon sokat változott a kereszténység eddigi karrierje során. A múlt század két, a kötetben megidézett modern szentje, Pio atya és Teréz nővér „szentsége” egészen más természetű, mint a kötetben megidézett Ferenc, Borbála, Miklós és más, a Legenda Aurea által kanonizált szentek szentsége. Azt gondolom, hogy a női történetek ebben a megváltozott szentségben mérhetők a szentek történeteihez. Ateista, botrányos, az isteni kegyelemtől elhagyatott szentek ezek a nők, szenvedésük pedig sohasem a testé, hanem csak a testen keresztül szólal meg. Ahogy a nők a testen keresztül képesek kommunikálni a világgal. A DNS valójában információ, a fizikai és a biológiai testek pedig tudjuk, már rég nem diszkrét anyagok, térben és időben lehatárolt objektív valóságizék, hanem hullámok.

A férfi testek szentségfogalmát lassan fel fogja váltani a női testek más program szerint létező szentsége, ebben hiszek. Az abortusztörténetek mind a megváltóról szólnak, a testet öltött ige hiányáról. A legendák a történetnél fontosabbnak gondolják azok megtörését, hogy az elbeszélés folyamatossága helyébe a nyelv esendősége, megtörtsége, retorikai, poétikai művisége léphessen. Ezek a narratívák nem a testről szólnak, hanem a lélekről, amely a test igazi börtöne. A női történetek mindig a születésről szólnak. A női sors és a női test más program szerint működik, mint a férfitest. A női test noha teológiailag nem releváns jel, mégis az egyetlen teleologikus narratíva hordozója. A kritika kezdeti idegenkedését lassan felváltani látszik a mérlegelés, a lírai reflexeken túllépő mérlegelés és a megértés iránti türelem és nyitottság. Nagyon nagy megkönnyebbüléssel olvastam Szűcs Terézia, Serestély Zoltán, Krusovszky Dénes, Nagy Csilla kritikáit. Ez a könyv megosztja az olvasóit, nem lehet szeretni, én sem szeretem, de rákérdez arra is, hogy mivégre is beszélünk versben, léteznek lírai tartalmak, s ha igen, mivégre?

Borbély Szilárd: A Testhez – Ódák és Legendák, Kalligram, 2010.

Herczeg Ákos

szerző: Herczeg Ákos
honlap e-mail
Herczeg Ákos 1983-ban született Budapesten, Egerben nőtt fel, Debrecenben él. Kritikus, irodalomtörténész, a KULTer.hu és az Alföld, valamint a FISZ Hortus Conclusus sorozatának szerkesztője. 2015-ben irodalomtudományból doktorált a Debreceni Egyetemen, a JAK tagja. Írásai többek közt az Alföld, az ItK, a Tiszatáj, az Irodalomismeret folyóiratokban jelentek meg.

11 archív hozzászólás
  • Berényi Csaba

    kémikus billy - február 8, 2011

    túl hosszúak a kédések, mintha egyúttal recenzió akarna lenni mindegyik

  • Áfra János

    Áfra János - február 8, 2011

    igen, az interjú készítőjének, Herczeg Ákosnak valóban volt egy olyan merész ambíciója, hogy értelmezze is a beszélgetés során a kötetet, szerintem ez a kísérlet szokatlansága ellenére is produktív volt

  • bk - február 8, 2011

    én nagyon szeretem

  • Berényi Csaba

    kémikus billy - február 9, 2011

    végül is senki se halt bele

  • Herczeg Ákos

    Herczeg Ákos - február 10, 2011

    Érzésem szerint nem a kérdések hosszúsága vagy rövidsége szavatol egy interjú sikerességéért, hanem hogy mennyire sikerült általuk a téma szempontjából releváns válaszokhoz jutni. Annyiban valóban tekinthető akár recenziónak egy-egy kérdés – bár persze egyik sem akar az lenni -, hogy a megértés igényével közelít egy-egy problémához, nem “kikérdezni akar”, hanem dialógusba lépni, ezt pedig nehéz egysoros kérdésekkel, azok adott esetben nem vagy alig nyitnak meg valamit, a kívánt eredményhez azonban legkevésbé sem vezetnek. A téma itt talán ilyen sokrétű kérdésstruktúrát kényszerített ki, ami ettől persze lehet önkényes döntés a részemről, de nem vagyok meggyőződve, hogy fölösleges volna egy bonyolultabb összefüggést felfejteni igyekvő kérdezés esetén “bevezetni”, mintegy “elvezetni” a válaszolót a problémához, hogy minél tágabb perspektívából tudjon a kérdésre összpontosítani. Most ez így sikerült.

    Ami azonban tény, ugyanakkor jelen interjú sikerességét/sikerületlenségét nem érinti: van ilyen interjúműfaj is, fenntartom, nem véletlenül (hogy mennyire “szokatlan” az ilyen, mi a gyakori, azt nem tudom)

  • Áfra János

    Áfra János - február 10, 2011

    neten talán nem mindennapos, pedig a dialógusba lépés igénye fontos

  • cinkos - február 10, 2011

    Én nem szerettem, ráadásul eléggé modorosnak találtam egyes verseket. A nyelvrontást sem alkalmazza következetesen, én legalábbis nem találtam benne következetességet. Néhány emlékezetes darab persze akadt, és egészében véve izgalmas, amit Borbély Szilárd művel. (A Testhez mindenesetre jóval egységesebb az Árnyképrajzoló c. prózakötetnél, amely kissé összecsapottnak tűnt, ami a szerkezetét illeti.)

  • estiszorel - február 11, 2011

    Még ha a nyelvrontás nem is mindig következetes, ennek a következetlenségnek is legtöbbször funkciója van. Lehet, hogy nem hibátlan a kötet, mint ahogyan ilyen nincs is, de ezekkel a hibákkal együtt is egy magasabb színvonalat üt meg, mint kortársai…

  • Modor Bálint - február 12, 2011

    Számomra üdítő érzés volt ezt az interjút olvasni, a párbeszédessége miatt. Nem azt éreztem, hogy van egy kikérdezett és egy kikérdező, aki így minél több információhoz akar hozzá jutni. Hanem egy beszélgetést olvasok, ami ha egy kocsmába zajlott volna a másik asztalnál talán én is bekapcsolódtam volna… Sokszor hiányoznak az ilyen beszélgetések a publicisztikából. Így ha meg is jelennek benne talán kiemelkednek azáltal, hogy nem vállnak féloldalassá. Nem gyűri maga alá a kérdezett a kérdezőt.

    Köszönet érte…

  • Exelor - február 23, 2011

    ez egy érdekes beszélgetés, bár merész a költő álláspontja

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum