KULTer.hu - Az emlékezés napjai
8972
post-template-default,single,single-post,postid-8972,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az emlékezés napjai

Simon Márton: Dalok a magasföldszintről

Simon Márton: Dalok a magasföldszintrőlSimon Márton első kötete, a Dalok a magasföldszintről az olvasó tudatában egy finoman körvonalazódó önreflexív visszaemlékezésként marad meg. A szerző kísérletet tesz az elmúlás, az anya halálának, az (egykori) szerelem intimitásának hiteles lírai átültetésére. Persze jól tudjuk, hogy ezekből egyáltalán nem könnyű érvényes versvilágot létrehozni. Simon Mártonnak – úgy látszik – mégis sikerült.

Az alkotáslélektanban általánosan elterjedt az a felfogás, miszerint ahhoz, hogy valaki megírja egy hozzá közel álló személy elvesztését, kellő távlat szükséges. Az irodalomtörténet ennek alátámasztására általában a lánya halálát versben megírni képtelen Arany Jánost hozza fel példaként, aki csak ennyit írt füzetébe, miután végleg megakadtak a sorok: „Nagyon fáj! nem megy!” Simon Márton kötetére is bizonyára hasonló okok miatt kellett ennyit várni. De mindenképp megérte.

A kötet az emlékek újrarendezéséből, elemzéséből indul ki, hiszen a múltat pontosan felidézni egy bizonyos idő eltelte után nem is olyan egyszerű, mert a „fej álmok helyett tárgyakkal és rendetlenséggel teli” (Dal helyett 1), továbbá mert „Mennyi minden változott az évek alatt, ki- / cserélődtek még a jelentések is, / mint sejtjeink hétévenként állítólag teljesen” (Ez is milyen). Az elveszített személyek az apró, jelentéktelennek tűnő dolgokban élednek újra. Egy kép, amin alig látszik a lírai én, egy huszonéves kávéfőző, egy spring feliratos, ibolya illatú szappan (Teendők), a sminkkészlet, két üveg parfüm (A merülés elmélete) vagy a tejpor (Életünk napjai), mind-mind az emlékezés eszközévé válik. Fontos szerepet töltenek be ebben a környezetben a színek. Például a fehér („az emlékezet fehér, mint a kabinok, amikbe / vetkőzni jársz” – Előszezon), majd a kék és annak többféle árnyalata („de akkor írni sem tudok már/ fekszem csak hirtelen fáradva el mintha úszás után / mellettem hatalmas kék sötétség” – Dal helyett 2; „Fölöttem az ég eleinte sötét, élénkebb kék, / azután egyre világosabb lett. És fölnéztem, és halványkék volt, / mint álmaimban a bugyid, amit míg lerúgsz magadról, / én a pólót rángatom rólad, még ma is” – Akit én halványkék). Tulajdonképpen a színek teszik Simon Márton versnyelvét enyhén metaforizálttá.

A versek nagy részében a barátnő hiányának nehezen tudatosuló tényével szembesülünk: „… én nem akarom / többé simogatni a képernyőt – hazudni, mert / nem őszinteségre van szükségem, hanem rád” (Előszezon). Nem az a fontos tehát, hogyan, miért került sor a szakításra, hanem a tapasztalat, miszerint az elválás után érzett hiány, a néha feléledő remény nehezen dolgozható csak fel: „Nem is a fiún lepődtem meg, illetve nem tudom, / csak fura volt, nem is lepődtem meg, az ember / hozzászokik, hogy szerelmeit előbb-utóbb megbasszák / bizonyos igazán gyönyörű estéken” (Akit én halványkék). Különösen figyelemreméltó az a közvetett vallomásos jelleg, amely a hangsúlyeltolódások által messze elkerüli a giccses megszólalás gyanúját, s így sikerül kimondani a ma már versben kimondhatatlannak gondolt „bűvös” szót: szeretlek („Kávé és kitépett lapok a számban, / mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit, / szeretlek, de ez nem szerelmes vers, ez friss kenyér, / hagyma, olaj, tojás, rend” – Életünk napjai). Aztán végül eljutunk az elfeledésig is: „átlagos éjszaka lesz alszom én is végre / mert többé semmi sem jut eszembe rólad/ csak marad a megírhatatlan szándék/ hogy kéne de már nincs mit” (Dal helyett 2).

Simon Márton: Dalok a magasföldszintről

A másik (bár nem mindig teljesen elkülöníthető) csoportot az anya elvesztését, illetve emlékét felidéző versek alkotják (A merülés elmélete; Esti vázlat, reggel átolvasni; És ez egy; És ez kettő; Tél, pályaudvar stb.). Itt meg kell említeni József Attila Kései siratóját, amely olyan mélyen benne van irodalmi tudatunkban, hogy szinte lehetetlen kibújni a hatása alól. Ez nem olyan nagy baj, mivel Simon Márton nem egy újabb siratót ír, nem meghaladni akarja a 20. századi magyar irodalom egyik kétségtelenül legnagyobb versét, hanem továbbírni igyekszik azt saját nyelvén, saját költői eszközeivel. A legcélszerűbb, ha azt mondom: a siratót „dallá” írja át. Azért fontos itt az idézőjel, mert az olvasó a dal szó hallatán egyből valamilyen egyszerű érzelmet kifejező, rövid, slágergyanús, a rádióban agyonjátszott, megzenésített szövegre gondol. Ehelyett inkább a költő régi szinonimája (dalnok) jusson eszünkbe és egy korszerűsített, ma már nem feltétlenül köveket megmozgató költői műfaj.

A kötet egyik legszebb verse az Életünk napjai, melynek első sora („Anyámra gondolok és tejport eszem”) nem véletlenül vált a tágabb értelemben vett irodalmár-körökben szinte szállóigévé. Az érzések mintha a reggeli készítésének ügyes-bajos dolgait megidézve válnának igazán elbeszélhetővé. Az anya iránt érzett szeretet és a barátnő iránti szerelem az emlékezésben egyre inkább elkülöníthetetlen egymástól. Jambikus lejtéssel és zaklatott képekkel indul a Sokáig fehér című vers. Az anya betegsége a lírai énben a „h.-i kórház hátsó udvarán” tudatosult. Az emlékező pozíciójából a szerző azzal a felismeréssel kénytelen számolni, hogy a „részletek elvesztek, ahogy kell”. Ennek ellenére a szatyor („azt a rohadt szatyrot szorongatom,/ izzadt, fehér, üres, négyezer év alatt se bomlik el”), az ételhordás, a kórház épületének idegensége mélyen beleivódott a tízéves gyerek tudatába, akárcsak a fájdalom, amit igazából még a felnőtt távlatából sem lehet megírni. De az írás mégis valahol öngyógyítás. Ezt a József Attila lírájával is párbeszédet kezdeményező versből tudhatjuk meg: „Írok. Hátha így elfelejtelek. Hátha így felejtelek el” (Tél, pályaudvar).

Az ebben a rövid írásban bemutatott részletekből is látható, hogy Simon Márton versei mélyek és tiszták. Nem akar többet mondani, mint amit elbírnak a sorok. Ösztönösen íródnak egymás mellé a szavak. Könnyedén, egyszerűen. Ez az erénye és legnagyobb veszélye is egyben a kötetnek. Mert ha nem tud megújulni ez a versvilág, nem képes később új témákat, poétikai sajátosságokat beépíteni saját magába, könnyen önismétlővé válhat. A kísérletezés viszont új utakat nyitna, segítene, hogy a szövegek kellően eltávolodjanak a mesterektől. Ez ma éppen olyan kihívás, mint amilyen Petrinek lehetett, hogy eltávolodjon a József Attila által kitaposott úttól. De ha sikerül (és mért ne sikerülne?), egy rendkívül karakteres, eredeti költőt ismerhetünk meg. A jelek a kötet több emlékezetes versében is megmutatkoznak.

Simon Márton: Dalok a magasföldszintről, Budapest, L’Harmattan, 2010.

Csordás László

szerző: Csordás László
honlap e-mail
Csordás László 1988-ban született Eszenyben, Kárpátalján, most is itt él. Az Együtt olvasószerkesztője, a Partium munkatársa. 2005 és 2010 között az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán tanult. Írásait a Partium, az Apokrif, a Prae.hu, az Együtt és a Magyar Napló közölte.

KULTprogramok

<< 2018. Júl. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum