KULTer.hu - Az őszinteség körei
9922
post-template-default,single,single-post,postid-9922,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az őszinteség körei

Interjú Sopotnik Zoltán költővel

Sopotnik Zoltán: FutóalbumAdott minden: egy tó, mely emlékek tárhelye, a fenekén egy bukott angyal, és körbe-körbe, „mint medve a láncon” egy futó, benne a szorongás, mindez letisztult, de „egyre váratlanabb mondatokban”. Adott minden egy beszélgetéshez: Sopotnik Zoltánt Futóalbum című verseskötete kapcsán kérdeztük a költészetéről, további terveiről.

KULTer.hu: A verseidet jól ismerő olvasókat talán kissé meglepted azzal, hogy a folyóiratközlésekhez képest a kötetben (a cikluscímeket leszámítva) rendre elmaradt a „futó” előtag a verscímek elől, holott korábban már – részben ezen az alapon – többször hangsúlyozódott a futás és nyelv találó „együttmozgása”. Mi indokolta a változást és szerinted mennyiben érinti ez mondjuk az Egészrész antológia kapcsán kialakult előzetes elvárásokat?

Nagyon megterhelte volna az olvasót a futó előtag állandó szerepeltetése a verscímekben, erre k.kabai lóri, Pollágh Péter és Varga Lajos Márton hívták fel a figyelmemet. Sokat gondolkodtam rajta, végül beadtam a derekam. Leginkább azért, mert amikor megnéztem az akkor még félig kész kötetet, szemembe ötlött, hogy hoppá, itt teljesen elhasznált, elkoptatott, lejáratott etc. fogalmak szerepelnek a versek fölött – mint szív, szerelem, tavasz, nyár –, ezeket újra meg lehetne tölteni tartalommal, vissza lehetne vezetni az emlékkönyvek valóságából, és persze megvolt a maga provokatív bája. Szeretek kockáztatni, talán túlságosan is, ahol nincsen kockázat, az a terep nem is érdekel. Először csak egy ciklusnak indult egyébként, majd később bontotta ki magát a történet, én meg loholtam utána. De ezek megmaradtak futós-verseknek, csak még tovább lett játszatva a dolog. Nem gondolom, vagy nem látom, hogy bármilyen formában befolyásolta az előzetes elvárásokat, legalábbis nem a futó levakarása érintette, így pontos.

KULTer.hu: A Futóalbum kétségtelen erénye, hogy működőképes, nem mindennapi világot hoz létre a futás hétköznapi (antropológiai) tapasztalata és az azt utánalkotó, olykor látványosan leképező nyelv költői működésének találkozásában. Adódik a kérdés: a futás metaforikája hozta magával a rövid, „ziháló” mondatokba tördelt, ismétlődéseken alapuló nyelvet vagy fordítva, a prozódiára épült rá a találó központi metafora?

Egyik sem, hála istennek ösztönösen íródtak így a sorok. Teljesen szikár, eszköztelen nyelvet akartam létrehozni és működtetni. Szép verseket akartam írni, olyan újholdasan szépeket, így sikerült. Az első ciklus ilyen is, azután pedig csak bejön a hétfejű fantázia, majd kiegészül a történet, belépnek újabb szereplők, események, helyszínek.
Megvolt az alap: a tó, a körötte futó ember, a többit intézte a fantázia. Előre nem tudtam volna eltervezni, megkomponálni a könyv világát, a kapcsolódási pontokat. Meg is ijednék magamtól, ha mindent mérnöki pontossággal terveznék meg, a véletlen, az fontos mindenképpen. Az viszont kétségtelen, ha nem futottam volna valójában abban az időszakban, mikor elkezdtem írni a könyvet, aligha lett volna olyan, amilyen. Mentálisan (is) abszurd időszaka volt az életemnek, tele voltam szorongással, félelemmel és persze boldogsággal.

Szükségem volt egyfajta kilépőre a valóságból, hogy aztán jobban tudjak koncentrálni a feladataimra, ez lett a futás, és a tó meg ott mosolygott a lakótelep mellett, ahol laktunk akkoriban. Aztán később már mindent ebből a meditatív nézőpontból sikerült néznem, főleg az írás során.

Sopotnik Zoltán

KULTer.hu: Érezhetően ökonomikusabb lett a versbeszéd, kevesebb (kevésbé kézenfekvő) kapcsolat fedezhető fel a megelőző kötetekkel, Az őszinteség közepével és a Krokodillal. Hogy érzed, lezárult a Futóalbummal egy korszak, vagy van még visszaút a korábbi – nevezzük így – „túlbeszélő”, hiperreflexív retorikához? Egyáltalán, hogyan viszonyulsz az első két könyvhöz, mennyire vannak jelen (nyelvileg, szemléletileg) az újban?

Folyamatos esemény- és történet-átlépések vannak, szereplők is vándorolnak, épp most írok egy meseregényt, abban például megjelenik a Lassú Báró, aki a Krokodil ikonikus alakja volt. De a testvérem története is fellelhető mind a három kötetemben, sőt továbbviszem a negyedikbe is, aminek a mostani munkacíme Fejfájós Park. Valószínűleg örök témám fog maradni, csak behúzok majd mellé újabbakat, ezt a terápiát már nem úszom meg, sőt nem is akarom. A túlbeszélő, túlírt vagy hippereflexív retorika inkább a prózai munkáim során érhető tetten, most így látom ezeket a próbálkozásaimat legalábbis. Versben maradnék a rövidebb, letisztultabb, jobban megkomponált formánál, bár Az őszinteség közepénél jól működött a viszketeg másik véglet is. Amit biztosan tudok, hogy minden könyvet másmilyenre akarok megírni, folyamatos meglepetéseket okozva az olvasóknak és magamnak is. Az olyan szomorú lenne, ha mindig megelégednék a kényelmes, bejáratott retorikával. Akkor meg- vagy elveszne a titok. És úgy mi értelme?

KULTer.hu: Azt senki nem vetheti a szemedre, hogy biztonsági játékos volnál: sem a korai finom (ön)iróniával megspékelt (helyenként asztalborogató) cinizmus, sem a mostani, ezeréves költői toposzok leporlása nem nevezhető éppen nyugis, biztos sikerrel kecsegtető, jól kitaposott ösvénynek. Kihívás volt, vagy adta magát, hogy az évszakokról, a szívről, a szerelemről stb. írj verset?

Kukorelly Bandi szokta mondogatni, hogy én olyan szembemenős költő vagyok, ez megtisztelő, de hát, ahogy vesszük. Mondjuk, etikailag a legtöbbször tényleg szembehelyezkedem a többségi véleményekkel. Szemét dolgok tudnak történni mostanában az irodalom háza táján. Az elhallgatások, leszegett, félrenéző fejek nagyon tudnak idegesíteni. Elvesznek valakitől, valakiktől egy díjat, az emberek többsége meg csak vonogatja a vállát, hogy mástól is vettek már el, nem kell itt hisztizni. Ez nagyon elszomorít, idealistaként úgy gondolom, minden irodalmár, sőt minden független értelmiségi kötelessége, hogy ilyesmi ne történhessen meg. Persze a politika belenyúl, de kit érdekel a politika? Az egész életem arról szól, hogy nem tartozom sehova, és valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki utcát nevezne el Bólya Péterről, a lesajnált, kánonból kiebrudalt íróról.

Amit te asztalborogató cinizmusként érzékelsz vagy aposztrofálsz, az nálam irónia, karcos irónia, de mégis az, még az. Sokat kísérletezem vele, Az őszinteség közepe majdnem végig erről szól, hogy hol vannak a határok, hogy meg lehet-e húzni őket egyáltalán. Ott a legtöbb ember félreértette, vagy én nem bontottam ki elég ügyesen, végig játék van a könyvben, irónia – társas. A sértődött alapállás, a fékevesztett düh, mind egy „szertartás” részei voltak. Megjelent és működött egyfajta punkos dinamika, amit én szeretek. Hiányzik a mai fiatal lírából ez a fajta keménység, inkább óvatos duhajok vannak, olyan finomak, udvariasak. Nekem furcsa, hogy az egyik legkarcosabb, legundergroundabb hang már egy jó ideje Marno Jánosé. Hogy kevesen választják az általa (is) kijelölt, nehezebb, de mélyebb utat. Jó lenne, ha érkezne az erősítés, jönnének a megalkudni nem akaró, öntörvényű poéta-csapatok.

Sopotnik Zoltán: Futóalbum

KULTer.hu: Pollágh Péter, stílusos fülszöveged szerzője írta egyszer, hogy mindent megteszel a behelyezkedő, „ráismerő” olvasó elriasztásáért. Úgy érzem, az említett költői klisékkel kapcsolatban különösebben sem az affirmatív magatartás, se pedig a dekonstruktív, porig rombolni akarás nem működik a verseidben. Mire kellett odafigyelni szerinted, hogy működőképes, ma is érvényes költői megszólalás jöhessen általuk létre?

Azt hiszem, van egy viszonylag jól működő saját nyelvem, amit sikerült olyan tíz év alatt kialakítanom magamnak. Leginkább a fantázia mozgatja ezt a nyelvet, világot vagy mit. És a mese. Mániás vagyok, és nekem ezek a mániáim. Nagyképűen azt mondanám, hogy a lírám az, ami affirmatív, legalábbis nagyon szeretném hinni, hogy így van.

Péter itt arra gondolhatott, hogy nincsen ezüst tálcán felkínálva az értelmezés, meg kell dolgozni a befogadásért, és ha így van, akkor már sikerült bizonyos olvasási módok dekonstruálása. A frász kerülget az olyan költészettől, amin még véletlenül sem kell gondolkodni, ami elé kerül az olvasónak, és szolgai módon kiszolgálja, borzalom. Manapság az enigmatikusság szitokszóvá vált, én például szeretem az állítólagos enigmatikus költészetet, ami mondani is akar valamit, fontosat, ráadásul új eszközökkel, másfajta képekkel.

KULTer.hu: A korábbi verseidnél úgy tűnt, nincs senki és semmi, amit ne volna lehetséges (és ne kellene) iróniával szemlélni. Most mintha nem ez volna a cél, legalábbis nem minden esetben érezni a távolságtartást a beszélőtől; már-már ráismerni vélünk tapasztalatokra, érzésekre – holott, mint megjegyzed egy helyen, azokra hagyatkozni a „legveszélyesebb”. Hogy látod, valóban van a Futóalbumban valami, ami a távolító, harmadik személyű perspektíva dacára is úgy tűnhet: mi ez, ha nem a hagyományos értelemben vett „őszinteség közepe”? Mennyire tekinted érvényesnek a kötet (magán)mitológiájának (főleg az utolsó vers felőli) lekerekíthető, mondhatni „életrajzi” olvasatát?

Az életrajzi „őszinteség közepét” teljesen érvényesnek gondolom, bár nagyon örülök, hogy sok helyen el vannak bizonytalanítva az emberek. Sokszor elmondtam már, hogy igen, volt egy ikertestvérem, aki nagyon beteg volt, és két éves korunk óta borzalmasabbnál borzalmasabb intézetekben lakott – egypetéjű ikrek voltunk egyébként. Ez a dolog meghatározta és sok tekintetben máig meghatározza az életemet. Igazi fájdalom-munkás vagyok.

KULTer.hu: A kötet furcsa paradoxona (?), hogy a felejtést tematizálja – az album kimondottan az emlékezést segítő metaforikáján belül. A Futóalbum az emlékezés vagy a felejtés könyve inkább?

Nagyon erősen az emlékezés könyve, sőt az elfojtások fel-, illetve megoldásának a könyve. Rengeteg minden feljött az írás során, gyerekkori érzések, illatok, hangulatok, álmok. Rendesen pszichoszomatikus tüneteim voltak. És az egészet beleraktam egy történetbe, egy mesébe. Mindig szerettem volna egy saját mesét, hát most tessék. Így kérek bocsánatot a testvéremtől, persze a bűnt, hogy nem voltam rá kíváncsi, hogy nem látogattam meg, lehetetlen letörölni, nincs felmentés. Ezért is lepődtem meg, amikor az egyik irodalmi portálon írtak a Futóalbumról, és bekommentelte valaki, hogy én csak szórakozom az olvasóval, meg cinikus vagyok, vagy valami ilyesmi. Hát, én magammal „szórakoztam” itten, kérem szépen.

KULTer.hu: Ha tartod az eddigi tempót, jövőre új kötetet várhatunk tőled. Dolgozol most valamin?

Sok minden készül a boszorkánykonyhámban, az új verseskötetnek Fejfájós Park lesz a címe, kicsit körbejárom a családomat, az őseimet, akik üvegfúvók voltak. A családi legendárium szerint ők honosították meg ezt a gyönyörű, metaforikus szakmát Salgótarjánban. Ugyanez a tematika szerepel a prózáimban is, jólesik elképzelni, misztifikálni ezeknek az embereknek a történetét. Szinte semmit nem tudok a régi rokonokról, alig vannak fényképek, amit tudok, azt még anno nagymamám mesélte el. Így hát kitalálom az egészet visszamenőleg; olyan, mintha időgépet építenék. És lesz mese is, Nagyapa és Lassú Báró, egy teljesen új hangot próbálgatok ebben, de az is lehet, hogy az egészet egy könyvbe gyúrom össze, egyelőre nem látom a végét. Végül, de nem utolsósorban: májustól próbálják Gerner Csabáék a Saját perzsa című drámámat, ami szintén a meglévő írásaim szintézise. Remélem, a színpadra is sikerül felvinni egy kis punkos lendületet.

Herczeg Ákos

szerző: Herczeg Ákos
honlap e-mail
Herczeg Ákos 1983-ban született Budapesten, Egerben nőtt fel, Debrecenben él. Kritikus, irodalomtörténész, a KULTer.hu és az Alföld, valamint a FISZ Hortus Conclusus sorozatának szerkesztője. 2015-ben irodalomtudományból doktorált a Debreceni Egyetemen, a JAK tagja. Írásai többek közt az Alföld, az ItK, a Tiszatáj, az Irodalomismeret folyóiratokban jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum