KULTer.hu - Tárgykapcsolat
10454
post-template-default,single,single-post,postid-10454,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Tárgykapcsolat

Mestyán Ádám: Az együttérzés tökéletes hiánya

Mestyán Ádám: Az együttérzés tökéletes hiánya„Az orosz nő végigszimatolja a fecnit. / Hátha maradt valami nyom, / a tűnő papíron át valami valóság” – képek, bútordarabok, színek, szavak és illatok: „tárgykapcsolat” az érinthetetlennel Mestyán Ádám második kötetében.

A szerző új verseskönyve Az együttérzés tökéletes hiánya címen jelent meg 2010 őszén a Kalligram kiadásában. Az öt ciklusból álló gyűjtemény borítója a szürke árnyalatain át feketébe tűnő színvilágával sötét, borús hangulatot kelt. A tekintet terében székek terülnek el bosszús fellegek alkotta keretben. Helyek, melyek kitöltésre várnak, tárgyak (úgy tűnik) a teljes egyedül-állásban. E tapasztalat párhuzamba lép a hiányt jelölő címmel: az odafordulás nélküli szférában az együtt, a közös helyett az egyén különállása uralkodik. A kietlenség érzete (mely vizuálisan és verbálisan is megképződik) ellenére van valami, ami le/elfoglalja, s ami figyelme alatt tartja a teret. E foglalás és tekintet az emlékezeté, mely a gyűjtemény minden karakterén és szóközén rajta hagyja lenyomatát.

Az emlékezés látszólag esetleges a könyvben, hiszen szituációtól, alkalomtól és viszonyoktól függ, hogy a székeken ki kap helyet, s a kötet lapjait milyen alakok töltik meg. Másrészt azonban eredendően meghatározott az adott kultúra, a nyelv helye és ideje által. A hagyományok kirajzolta minták kitörölhetetlenül beszivárognak az egyén, rajta keresztül a mű ereibe: a szöveghelyeken különböző „térképeket”, útmutatókat kapunk arra nézvést, hogy az én miként juthat el önmagához az emlékezés révén. A kötetben különféle – európai, keresztény, zsidó, angolszász és keleti – tradíciók reprezentálódnak, folyamatos többértelműséget, összetettséget hagyva hátra. Az együttérzés tökéletes hiánya lapjain a kulturális, vallási, társadalmi sokszínűség bonyolult szövedéket képez, az írás a hagyományok folyton alakulásban lévő terepévé válik. A széttartó, egymástól távol eső modellek, normák a gyűjtemény oldalain összefolynak, kiiktatják az egységesülés illúzióját: „jó lenne már zsidónak lenni teljesen, / vagy örménynek, hogy egzotikus legyen, / vagy rádiósnak, hogy hozzam a híreket, / vagy lelkésznek, hogy értselek titeket” (A Nílusnál).

„Kontinensünk emlékezete” már az első költeményben, A változó szélességi fokok elégiájában felsejlik: „Kaspar Hauser agyát halála után / gondosan többen is megvizsgálták / természetellenes nevettek fel boldogan”. Kaspar Hauser – akit „Európa gyermeke” kifejezéssel is illetnek – Mestyán kötetében (ugyan csak egyszer szerepel a könyvben) az emlékezés metaforájaként is érthető. A tizenkilencedik századi ifjú, aki senkinek és mindenkinek a fia, az árva, család nélküli gyerek, egyben tudósok, kutatók és az utókor rejtélyes kegyeltje. Kaspar az idegen, az eredetnélküli, így a lehetőségek, a szabadság letéteményese, egy „üres hely”, melyet jelenétől az utókorig emlékekkel akarnak feltölteni: családi relikviákkal, öröklött arckifejezésekkel, szemlélettel, csakhogy minden rendjén legyen a világban.

Mestyán Ádám: Az együttérzés tökéletes hiánya

Az emlékezésben a távolság és közelség tér- és időszervező erejével nemcsak különféle kultúrákat, társadalmakat határoz meg: „az istent kerestem Afrikában / és ott volt az isten az ételmérgezésben” (A változó szélességi fokok elégiája), de egyetlen közösség, a család létét is behálózza: „»A fiam, tudjátok, zenész és költő.« / És hosszú, hosszú másodpercekig kínosan nevet, vele a felesége, / kisebb családtagok, klánhaverok, / szemben velük a távoli rokonok, / köztünk egy tál Jókai bableves” (Zsír). A Mestyán-műben az emlékezést meghatározó rituálék, ünnepek, az összetartozás és odaadás negatívjaiként jelenítik meg a családot. A közösség tagjai között megszakadt valami eredendő: a kötelék, a származás jelentéktelenné válik, csak tárgyak maradnak, szilánkok, melyek nem mutatnak semmilyen egység felé. „a kedvenc unokatestvérem / például nevet változtatott, most Christine, / és a nagyapánk temetésére se jött el / pedig az öreg vette ki az árvaházból, / amikor az anyja külföldre szökött” – a Rokonok című versből vett idézetben felszámolódnak a korábbi értékek, s a névváltoztatással kultúrákat átlépve egy másik, töredékes, idegenségében hozzáférhetetlen identitás képződik.

„Idegen szavak rokoni ajkakról: / hospitalizálás, dehidratáció, kokkusz. / Így találunk vissza egymáshoz, / keresztül egy haldokló testén” (Keresztül a testén). A távolság és elválasztottság érzete átüt a fenti részleten, melyben a határsávot, az érintkezés lehetőségét a testben történő agonizáció adja meg. A testi és egyfajta transzcendens, megfoghatatlan dimenzió fonódik össze az elmúlásban, a hiányban, mely az egészlegességgel kecsegtet. A lírai én impressziói, a „hétköznapi” eseményeket lejegyző gesztusai is a megragadhatatlant igyekszenek befogni, a mindennapok, családtagok törmelékéből, maradványából megrajzolni egy közös emlékezetet, egy, a szubjektumot legitimáló társas, kulturális bázist. Az én önértelmezése során hol a hasznosság – „Identitásom a használat függvénye” (Lappangó vírus) –, hol a kontroll, az önmegtartóztatás – „Fegyelmezem a testem szigorral, / halott sejtjeim gondosan cserélem” (Lassan vágni a bőrt) – funkciójával véli megragadni önmagát. Az identitás csak hordozó, test, melynek pórusain bonyolult sorsok, világnézetek szivárognak keresztül: „Bennem él tovább az idegen, / testben a test, lélekben a lélek. / Bennem élnek a csonttalan ősök, / estben a reggel, tévében a képek.” (Képelmélet)

Mestyán szövegei jelen és múlt közösségi, kulturális kódjaiból építkeznek, azok kényszerítő fennhatósága alatt formálódnak az együttérzés tökéletes hiányával, ahol az egyén testének, tetteinek határai megragadhatatlanok, karaktere, lényege kivehetetlen: „Állagom szobahőmérsékleten / cseppfolyós, nem érdemlek részvétet” (Napsütés). A kötetben minden teremtmény, tárgy, szék, alak, tehetetlen test a hagyományok, az emlékezés terhe alatt: „Itt állok bőrömön nevek csorognak”. (A változó szélességi fokok elégiája)

Mestyán Ádám: Az együttérzés tökéletes hiánya, Kalligram, Pozsony, 2010.

zp8497586rq
Jován Katalin

szerző: Jován Katalin
honlap e-mail
Jován Katalin 1987-ben született, Debrecenben él. Magyar nyelv és irodalom mesterszakon végzett a Debreceni Egyetemen, jelenleg pedig az Irodalomtudományok Doktori Iskola hallgatója. A Hatvani István Szakkollégium irodalom-, nyelv- és kommunikációtudományi szakcsoportjának vezetője, a Szkholion folyóirat olvasó szerkesztője.

1 archív hozzászólás
  • benedikt - június 8, 2011

    Érdekes kritika volt, a kötet iránt is felkeltette az érdeklődésem…

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum