Jó volt menni a fenyőavaron. A lehullott barna tűlevelek puhává tették lépteiket. Az utak kiszámíthatatlanul kanyarogtak, a fák félhomállyá szűrték a napsütést, csermelyek hangja kísérte vagy keresztezte ösvényeiket. Ittak a gyors vizekből, mert egyikük azt mondta, abból, amiben a pisztráng megél, lehet. Napokat gyalogoltak végeérhetetlen fenyvesekben, néha a törpefák és -bokrok vegetációján át egészen a hóhatárig, ahol már zuzmók élnek csak, meg apró, színes virágok. Rengeteg köveken kapaszkodtak, s bámulták a kékszürke égbe meredő hegyoldalak távoli csupaszságát, amelyet merészebb turisták piros vagy sárga foltjai pöttyöztek. Egyszer hógolyóztak is. És esténként mindig visszatértek a szálláshelyükre.

Valamelyik nap gyalog vágtak a rengetegnek, másikon vonatra ültek, közeli kisvárost nézve ki úti célnak. Zacskós tejet és kiflit vásároltak, néha sajtot és joghurtot. Rákaptak a ruszlira. Gyönyörködtek a céltalan lődörgésben.

Keveset beszéltek. A lány se került szóba, talán csak egyszer. Amikor a szálláshelyre értek, egyikük megjegyezte: ma sem jött. De azért zuhanyzáskor, a rövid vonatutakon vagy hosszú gyaloglásaik befelé figyelő magányában sokszor beült szemükbe a kérdés: vajon eljön-e? Azon az éjszakán, mielőtt a hegyekbe indultak, ismerősük közbenjárásával találtak szállást a lánynál, aki akkor mondta, lehet, hogy majd utánuk utazik. Sejtették, hogy nem valószínű, ám az ígéret ott lebegett közöttük napokon át. S ez is jó volt. Pedig azt sem tudták, hogy ha jönne, melyikük után jönne a lány. De azért forgatták magukban a lehetőségeket.

Egyik nap esni kezdett az eső. Reménytelen, apró cseppekben hullott, szinte csak szitált, de egy idő után már nem tudta felfogni a fenyőfüggöny. Lassacskán csuromvíz lett a ruhájuk, ők azonban kitartóan mentek tovább valahová, hogy onnan visszafordulva a szállásuk felé vegyék az irányt. Az egyik hegyi legelőn bika bámult rájuk. Nem volt kipányvázva. Óvatosan hátráltak a fák közé. Az esőcseppek olyan aprók voltak, hogy szinte dacoltak a gravitációval. Le sem hulltak a földre. Hideg permetként lebegtek a levegőben, körülöttük.

Felhőben járunk, mondta egyikük, de a lány aznap sem érkezett meg. Soha többé nem látták.

Mert „jó lenne már, ha meghalnám anyám / néztem a tükörbe reggel zuhanyozás / után, félébren még. üres voltam, / mint egy megkezdetlen szemeteszsák” – írja Jenei Gyula legújabb verseskötetében, amely minden eddigi kísérleténél sokkolóbban mossa el a határokat költészet és realitás, “kitalálás és kitálalás” között.

„Gondolatban megint ötéves vagyok, aztán megint nyolcéves vagyok, és megint kilencéves vagyok. És minden ugyanúgy van, mint egykor volt. Amikor még nem volt háború. Minden úgy van tehát, mint a háború kezdete előtt. Szeretném megérteni, hol rontottam el. Hogy hogyan is volt az, hogy nem vigyáztam eléggé az anyámra” – a júniusi Alföldből Petőcz András regényének részletét ajánljuk.  

A könnyed játéktól a végjátékig, a derűtől a romlásig – a Csillagszálló kulturális utcalap nyári száma a játszmák változataiból ad ízelítőt szépirodalmi, újságírói és karikaturista eszközökkel.

Hogyan lehet megsemmisítés, mellőzés helyett a múltat szervesen a jelenhez kapcsolva használni egy igencsak korszerűtlen falumúzeumi kiállítóteret? Kelle Antal ArtFormer tárlata rengeteg gyakorlati tanulsággal szolgál. Az ArtFormer – nomen est omen – átformálta az otthonát. Főhajtással hódította meg Törökbálintot. A hely szelleméhez igazodva falusiaknak szóló, de nem falusias kiállítást rendezett.  

A 2008 őszén megjelent Punkara lemez után 2011 elején jött ki az A History of Now névre keresztelt új Asian Dub Foundation korong. A zenekar nem szakított korábbi irányvonalával, így egy aktív perkásokkal, keleti zenei formákkal és rockgitárokkal megtűzdelt anyaggal állt elő.

Hajnal volt, a mélyben férfi kiabált, nő sikított, G. kinyitotta az ablakot, lenézett, az öreg=pesti=belvárosi ház udvarán többen álltak, néztek felfelé. G. leszólt, mi van, mi történt? Az egyik nő felmutatott, ott-ott-nézze. G. felnézett.
A háztetőn, a peremen fiatal nő állt.
Mozdulatlanul. Ugrani akar, kiabálta egy férfi, de hát nem szabad, mondta lent valaki, az élet szép, erre csak felröhögtek, egy kamasz nevetett, hogy: Az élet szép? Nahát.
G. nézte a nőt az ablakból, arra gondolt, szép nő. Harminc körül lehetett, vékony, karcsú, szőkés, ne tegye, megyek, mondta-intett-kiabált át, a nő úgy tíz méterre lehetett az ablakától, megyek, várjon. Felvett valami ruhát, kiszaladt a folyosóra, fel a lépcsőn, a padlásra vezető vasajtó zárva volt; akkor hogyan juthatott ki a nő a tetőre? G. észrevette az ablakot az ajtó mellett, aztán kimászott ő is. A nő néhány méterre állhatott, szép nő volt, igen. Miért akar leugrani, kérdezte G. A nő lassan elfordult a mélytől, ránézett, várt. Hogy mondjon valamit? Még ilyen hülyeséget kérdezzen? Hogy mondjak valamit, gondolta G., de mit? Mit is?
Mit lehet mondani a tető peremén álló fiatal nőnek? Annak, aki mezítláb áll a cserepeken. Fekete szoknyában, fehér ingben. Néz rá némán, de ugrani akar. És maga mellé tette a cipőjét, a karóráját. Azt hallotta, olvasta valahol, jutott G. eszébe, hogy ilyenkor beszélgetést kell kezdeni, vitatkozni nem szabad, hagyni rá mindent, de beszélni-beszéltetni kell. Ezt tudta. Aki beszél, az nem ugrik, a beszéd a remény.
Ne ugorjon, mondta végül G., nem jó. Ha a szerelem miatt ugrik, nem jó. Látja, engem elhagyott a barátnőm, három hete ment el; másé lettem, mondta egy reggel, ment, én szenvedek, mint az állat, képzelje, itt élt velem, együtt ébredtünk, de meglopott, tudta, hol tartom a pénzem, a vastartalékot, elvett belőle, nem sokat, mindig egy kicsit, igen. Meglopott, ez nagyon fájt. Ne ugorjon, mondta G., a nő nézett rá, és G. megint arra gondolt, milyen szép nő. Nézze, ott lakom, látja, mutatott G. az ablakra, az ott a konyhaablakom, jöjjön le, főzök kávét. Nagyon jó a kávém, erős. Tejjel issza?
A nő elmosolyodott, lassan visszafordult a perem felé.
A város fölött szürke felhők lebegtek, a háztetők rozsdás vörösen vették őket körül, ameddig a szem ellátott. Valahol harangoztak, az égen repülő zúgott el.
Milyen szép nő, gondolta G. megint, micsoda szerencsém van, lejön, iszunk kávét, zenét teszek fel neki, meggyújtom a gyertyát, azt szeretik a nők, bort iszunk, beszélgetünk, talán nevetünk is, majd mesél magáról, én is mesélek magamról, este elmegyünk moziba. Éjjel itt alszik nálam. Majd meglátjuk.
Hogy hívják, kérdezte G., de a nő nem válaszolt. Laura? Ilona? Györgyi? Dorottya? Eszter? Én, folytatta G. negyvenöt éves vagyok, itt lakom ebben a házban tíz éve, a lakás kicsi, de az enyém, látja, és mutatta megint az ablakot. A nyitott ablakot. Egyedül élek. Akarja tudni, hol tartom a pénzemet? Megmondom, egy könyvben van, rájött ő is, nem valami jó rejtekhely, kérem, jöjjön.
A nő megint megfordult, G.-re nézett.
Milyen szép vagy, mondta G., és mosolygott.
A nő lassan felemelte a karját, mint aki lendületet vesz, hé, mondta G., lakj velem. Van kedved hozzá? Hozzám? Már nem iszom. Régen ittam, vodkát, pálinkát, sok bort. Ma már csak néha, ha rám jön, akkor leiszom magam, de hát mindenkinek el kell követnie a hibáit. Mit szólsz? Most akkor? A nő csak nézett rá. Hallgattak. A nő lehúzott egy gyűrűt az ujjáról, ledobta a mélybe.
Tudod, mondta G., már nem haragszom rá, mert lopott a pénzemből. Hogy kiszedte a könyvből, szegénynek nem volt soha pénze, én meg hogyan is gondolhattam, hogy abba a könyvbe tegyem. Az ember társas lény, ez a könyv címe, abban tartom a pénzemet. Mindenki azt mondta vessek magamra, minek bíztam benne, majd legközelebb jobban vigyázol, ilyeneket magyaráztak, meg vigyorogtak; a fenébe is, tudod mit, lejössz, én életre rugdalom az öreg kocsimat, elmegyünk a tengerhez, régen el akartam már menni, giccses ötlet, de mégis, a tenger jó, nem? Este vacsorázunk egy étteremben. Mi és a tenger. Mit szólsz?
A nő lassan elhúzódott a peremtől. És nézett rá egyre. A kék szemével.
Látod, mondta G., a tenger mindent elsimít, igaz?
És örült, hogy sikerült. Hogy a tenger hatott. Mert a tenger mindig hat, gondolta és nevetett magában. Óvatosan megfordult, nézte a háztetőt, a nyitott ablakot, amin kimászott, arra gondolt, hogy akkor most előre megy, bemászik, óvatosan besegíti a nőt, és…
Aztán visszafordult.
De a nő már nem volt ott.

Letisztult formavilág, aprólékosan kidolgozott részletek, hatalmas kísérletező kedv – ez jellemző a Wild Judit (művésznevén vadjutka) által kreált ékszerekre. Hagyományőrzésről, innovatív ötletekről, munkákon is érezhető maximalizmusról beszélgettünk az alkotóval.  

Az idei év hatodik Új Forrásának borítója szoc-art szitanyomatra hajaz. Mintha „vasfüggöny-layerrel” bolondították volna Warholt. A háttérben raszteres Vörös Brigád-plecsni, amit elegánsan nyomnak el a ciklámen és sárga körök. A K. Horváth Zsolt vendégszerkesztő által tető alá hozott lapban a többi között révaista irodalompolitikáról, a főváros intimnek vélt hibrid teréről, Petrigalla Pál szalonjáról és a szocialista könyvtárkoncepcióról is olvashatunk.  

Minden gyatra blockbuster után szilárd fogadalmat teszek arra vonatkozóan, hogy ezentúl alapos mérlegelés után döntöm el, melyik produkcióért vagyok hajlandó kiperkálni a jegy árát, nehogy a mozi közösségi élménye végül felülírja a filmélményt. Az X-Men: Az elsőkben – munkanélküliként – pláne bíztam. Nem ért csalódás.