KULTer.hu - Az ittlét öröme
11586
post-template-default,single,single-post,postid-11586,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az ittlét öröme

Jenei Gyula: Ívek és törések; Az időben rend van

Jenei Gyula: Az időben rend vanMert „jó lenne már, ha meghalnám anyám / néztem a tükörbe reggel zuhanyozás / után, félébren még. üres voltam, / mint egy megkezdetlen szemeteszsák” – írja Jenei Gyula legújabb verseskötetében, amely minden eddigi kísérleténél sokkolóbban mossa el a határokat költészet és realitás, “kitalálás és kitálalás” között.


Ívek…

Jenei Gyula viszonylag hosszú hallgatás után, a „férfikor félidején” egy abszolút hiánypótló interjúkötettel és egy sokkolóan zseniális (vagy inkább zseniálisan sokkoló) kötettel érkezett a szolnoki könyvhétre. Akik az utóbbi 10 évben követték a szolnoki irodalmi életet, tudják, Jenei nem csupán egy immáron hatkötetes költő, de az Eső irodalmi lap szerkesztőjeként amolyan Osváti figura is. Tanít, nevelősködik, ha kell újságot ír, blogol, miközben az ő kezében futnak össze a megyéből elszármazott írók, költők, kritikusok és otthon maradt tollforgatók kéziratai. Fontos számára a fiatalok támogatása (minden megkeresésre reagál) csakúgy, mint a már „befutott” szerzők támogatása nem csak a bekért szövegek publikálásával, de az Eső hasábjain megjelenő személyes hangvételű beszélgetésekkel is.

Jenei Gyula: Ívek és törések

Az Ívek és törések címmel szintén most megjelent kiadvány célja, hogy a magyar irodalom mindezidáig fehér foltjaként emlegetett Jász-Nagykun-Szolnok megyét szinte etnográfusi buzgalommal tárja fel, s ehhez az Eső emblematikus szerzőit hívja segítségül. Az eredmény: egy izgalmas seregszemle, amelyben a legkülönfélébb írói és költői sorsok sorakoznak egymás mellé. De mindezt most szinte csak mellékesen jegyeztem meg. Annál is inkább, mert e recenzió voltaképpeni tárgya a költő saját kötete.

És törések…

„Igazán nem tudom, hogy rend van-e az időben, de gyönyörű címe van ennek a könyvnek” – írja Darvasi László az egyébként nagyon ízlésesen és nagy műgonddal megkomponált kötet belső borítóján. És valóban, Jenei Gyula eddigi, ha lehet ilyet mondani, legszebb kötetcíméről és legegységesebb kötetéről van szó. Azt is mondhatnánk, Jenei legfilozofikusabb vállalkozásáráról, a filozófussá érett költő megállapításáról, vallomásáról. Igen, mert Jenei Gyula tetszik, nem tetszik: filozófus lett. Helyesebben: eddig is az volt, csak mintha a témái nem lettek volna eléggé „fontosak” és „érdekesek”. A blogbejegyzések és tárca-bölcsességek Jenei Gyulája ugyanis (ezt sajnos ki kell mondani) túlságosan jólfésült, letisztult (már-már túlságosan is „józan”) gondolkodásról tanúskodik, amelyből hiányzik az igazi problémázó szenvedély; inkább csak hőbörög, de azt is nagyon udvariasan – mint egy mai Arany János. Unalmas, csip-csup ügyek, amelyek inkább a költő civil személyét hozzák közelebb az olvasóhoz, semmint a géniuszt. Korai költeményeiben szintén gyakran érhető tetten ez a tárca-szemlélet, tárca-érzékenység, igaz, mindig akadnak olyan mondatok, amelyek úgy találják fején a szöget, hogy az ember el is felejti a félresikerültebb gondolatszerkezeteket. Talán ezért is éreztem úgy mindig is, hogy főként a szerelmi líra állt legjobban Jeneinek.

Csakhogy.

Az édesapa, majd az édesanya elvesztésének és egyszersmind elmúlásának élményét a most összegyűjtött ciklusban Jenei Gyula olyan költői apparátussal dolgozta fel, hogy nem lepődnék meg, ha sokan egyedülálló teljesítményt látnának benne. Jenei ugyanakkor, és ezt hangsúlyozni kell, nem úgy filozófus, hogy a szilenciumok alatt (vagy épp a vonaton a kórház felé) Heideggert vagy Sartre-ot lapozgat (nem is lenne rá ideje). Bár tény, hogy Az ittlét öröme című versnek közvetve van kapcsolata Gadamerrel, hiszen a lap mecénása, Várszegi Tibor ezen a címen jelentette meg színháztudományi disszertációját, s a vers, mely ezzel azonos címet visel, Várszeginek lett dedikálva („kibomlik az anya- / ölből, kopog a szívverés / és bőg a hangszer- / kezet. a világ közepét / egy bottal kijelöli. / örül az ittlétnek”). De mondom, mindez mellékes. Mert ettől függetlenül Jenei pontosan azt teszi, amit egy egzisztencialista vagy fundementálontológus tesz, vagyis tenne (ha épp nem egy elméletet akarna kidolgozni): a dolgok közepébe állítja magát, és onnan nem tágít, anélkül, hogy tudná, mit jelent az, hogy “barátság” vagy “idő”. (Amikor a kötet bemutatóján a beszélgetés moderátora hasonló kérdésekkel próbálja provokálni költőnket, minden irónia nélkül csak ennyit felel: „megint nehezet kérdezel; nem tudom”.)

Jenei Gyula: Az időben rend van

„azt sem tudom, hol a nap, merre van / égtáj. Örökké tart ez a reggeli köd / emlékek: fagyott madártetemek zu- / hannak a múlt és jövő közt, lehetősé- / geinkkel párhuzamosan” (Úgy örömtelen)

Jeneinél kevesen tudják jobban, mit jelent az, hogy nyelvünk nem más, mint metaforák gyűjteménye. Ugyanakkor keveseket bosszant nálánál jobban ez az összebékíthetetlenség (elviselhetetlenség), hogy ezek nélkül a vak metaforák nélkül nem tudunk semmit sem meglátni, sem megosztani (Vaktükörszilánk). Na, de ez még csak hagyján. Ez eddig is így volt, mondhatnánk. – Jenei valamennyi versében ott van, volt, ott bujkál(t) (Jenei Gyula) a felnőttségtől való menekülés, amely számára aligha jelenthet mást, mint fejet hajtani a közhelyek banális mindenhatósága előtt. De van egy „érzés”, ami egészen másként „leltározhatatlan”, mint a többi – döbben rá a felnőttség hajnalán (Hajnali éberség): ez pedig a saját halálé, amellyel szükségszerűen szembesülünk a szülők, tehát a gyermekkor elvesztésekor. Mit lehet ilyenkor tenni? Hova és hogyan lehet ilyenkor menekülni („gyerekkorodba nem hagyod magad visszarántani”)? És most hadd pszichologizáljam kissé a dolgot.

Ha az életmű egészét nézzük, ennek a menekülésnek (a közhelyek kompenzálásának) legalább két típusa figyelhető meg nála: az egyik egy impresszionista rendezőé, aki a fürkésző tekintet körüli miliőt folyton újrarendezi, szürrealista ecseteivel újraszínezi („istenfényfesték”), és közben vagy rábukkan egy-egy rímre, vagy úgyszólván teljesen zeneietlenül veszi tudomásul önmagát (akit a találkozón egyébként „botfülűnek” titulál). Ezt nevezhetnénk a Jenei-féle „gombostűre-tűzés” mozzanatának, amikor a vers akár valami gombostű kimetsz a valóságból egy vagy több eseményt, és azt valahol az imagináció falán felfüggeszti. A másik út, a tulajdonképpeni gondolkodásé (és megjegyzem, szerintem ez Jenei Gyula legnagyobb húzása), amely valamilyen rendteremtési célból összegyűjti az emlékeket, vagyis amikor a költő önmagát tűzi gombostűre.

„Sápadtan suhan a gyerekkor – / számtalan arca van, s mind meztelen. / az indiánfesték mögött egyetlen / lehetőség: okot választ az okozat.”

E két – ha szabad így fogalmaznom – Jenei Gyula (az egyik tehát, akinek a dolga a költészettel, a képekkel és ritmusokkal, tehát a művészettel, a másik pedig, aki az élet terhét akarja lemérni önmagán a szabad versek súlya ellenében) alighanem most került először annyira közel egymáshoz, hogy ebből egy új költő, egy új költői minőség született. Hátborzongató gesztus a sorstól, hogy ez a bizonyos értelemben vett „újjászületés” épp az anya halálos ágya mellett történik.

Kár lenne itt most versrészleteket idézni. A ciklus a maga szekvenciális felépítésében fejti ki legsokkolóbb hatását. Amíg önmagukban tekintünk a versekre, addig csak érezzük, hogy a határok elmosódtak, ám ha egymásra olvassuk őket, a helyzet némiképp megváltozik: a mérleg egyértelműen a művészet felé billen, és kénytelenek vagyunk belátni, a dolog ennél sokkal bonyolultabb. (Talán ezért is volna nehéz utólag megállapítani, vajon a bemutatón tapasztalt szinte végig jelenlevő feszültség a költő iránti empátiából, vagy inkább az idősebb generáció jelenlétéből fakadt-e.)

Végezetül: nem tudom, van-e a magyar irodalomban ennél sokkolóbb anya-ciklus, de tekintettel arra, hogy Jenei Gyula már szerepelt középiskolás irodalom tankönyvben, nem lepődnék meg, ha a jövőben ebből a ciklusból is szemezgetnének a majdani szerkesztők. S ha elképzeljük e majdani kötelező irodalomnak ama bizonyos lehetséges (!) olvasatait, remélem másoknak is fel fog tűnni, hogy Jenei Gyula nem csak azért éli majd túl saját halálát (mint költő), mert már-már megbotránkoztató, „bulváros” őszinteséggel beszél édesanyja haláláról, hanem mert az ittlét örömét olyan pszeudo-naturalisztikusan tudja megragadni, ahogy csak az igazán nagy melankolikusoknak sikerül. Azoknak, akik tudják, hogy a melankólia a létezés utolsó csepp méze, akik tudják, hogy az „időben rend van”, és akik minden „nyugvóponthiányból” ki tudják forgatni a világot. Jenei Gyula ezt műveli, ettől katartikus. Attól, hogy ez a költészettel benyugtatózott tekintet mindent a memóriakártyájára ment azért, hogy az ittléttől való búcsúzásban valami lelkifurdalás nélküli örömöt találjon. És ez az öröm, ha hihetünk neki: a rend maga.

Jenei Gyula: Az időben rend van, FISZ, Budapest, 2011.

Jenei Gyula: Ívek és törések, ESŐ Könyvek, Szolnok, 2011.

Karap Zoltán

szerző: Karap Zoltán
honlap e-mail
Karap Zoltán 1984-ben született Kunhegyesen, jelenleg a Debreceni Egyetem Humán Tudományok Doktori Iskolájának filozófia szakos hallgatója. Korábbi publikációi a Szkholion, az ESŐ, valamint a Nagyerdei Almanach hasábjain jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2019. máj. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum