KULTer.hu - Full HD
12563
post-template-default,single,single-post,postid-12563,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Full HD

Tóth Krisztina: Pixel

Tóth Krisztina: PixelMit is jelent a könyv címszava? A Wikipédia meghatározása szerint a pixel „a legkisebb megcímezhető, illetve szerkeszthető alkotóeleme a képnek vagy képernyőnek.” Tóth Krisztina legutóbbi, Könyvhétre megjelent prózakötete apró pixeleket, rövid fejezeteket illeszt egymás mellé, hogy azok végül nagy felbontású (HD) képpé álljanak össze.

Tóth Krisztina új kötetéről első nekifutásra – minden sértő szándék nélkül – az olyan sokfőszereplős romantikus mozifilmek jutottak eszembe, mint az Igazából szerelem vagy a Valentin-nap című örökbecsű darabok (kritikusi nimbuszomat már az első mondatommal sikerült is végzetesen aláásnom). Hasonló struktúrára épül ugyanis, mint a nevezett filmtörténeti klasszikusok: az összegyűjtött rövid történetek nem egy-két központi szereplő vagy eseménysor köré szerveződnek, hanem megszámlálhatatlan független(nek látszó) történetszál bonyolódik egyidejűleg, amelyek hol keresztezik egymást, hol épphogy csak elhaladnak egymás mellett, hol pedig teljesen összebogozódnak. A kuszaság ellenére (vagy talán éppen ezért) mégis számos (de azért mégsem valamennyi), eleinte homályban maradó kérdésre fény derül a könyv végére.

A kötetnek nincs pontosan körülhatárolható szüzséje, inkább apró mozaikdarabokat – vagy hogy a címnél maradjunk: pixeleket – villant fel egy-egy emberi sorstörténetből, amelyek – ha kicsit távolabbról, az egész ismeretében szemléljük őket, valamilyen úton-módon kapcsolódnak egymáshoz. Látókörünk fokozatos tágulásának köszönhetően az apró képpontok pedig egyre nagyobb felbontású „képpé” szerveződnek, s az addig külön-külön működő szövegek egymáshoz viszonyítva is elnyerik jelentésüket. Éppen ezért nem is könnyű meghatározni a könyv műfaját, hiszen a 4-6 oldalas, korábban a Népszabadság hétvégi számaiban megjelent darabokból álló gyűjtemény nem igazán nevezhető sem novellafüzérnek, sem pedig regénynek (nem véletlenül illesztette a szerző a cím alá az eleddig ismeretlen „szövegtest” műfaji meghatározást).

Tóth Krisztina: Pixel

A „filmes” hasonlat azonban máris sántítani kezd, hogyha szembesülünk a történetek már-már tragikumba hajló hangvételével. Annak ellenére ugyanis, hogy felépítését tekintve a Pixel egy rendkívül játékos, a részletek összerakásához folyamatos agymunkát igénylő puzzle-szerű szövegegyüttes, vagyis önmagában kellemes szórakozást, intellektuális, „aktív pihenést” nyújt az olvasónak, meglepően borongós, szomorkás hangulatú darabokból áll össze. Különösen furcsa ez annak ismeretében, hogy a szövegek elbeszélője is folyamatosan összekacsint az olvasóval, állandóan reflektál önmagára és a korábbi elbeszélésekre, sőt a humor sem áll távol tőle, tehát alapvetően igyekszik minden esetben kellemes, de legalábbis elviselhető atmoszférát teremteni.

Az események irányítása azonban rendre kicsúszik a kezei közül, s bár próbálja a történéseket a saját szájíze szerint alakítani, azok valamilyen oknál fogva mindig rosszra fordulnak. Az elbeszélő mindvégig tudatában van önnön mindenhatóságának, ám annak is, hogy ez az omnipotencia ábránd csupán, hiszen saját szereplőit nem ő, hanem előre megírt sorsuk irányítja. Többször is visszatérnek a szövegekben az alábbi, igencsak jellemző mondatok: „Akkor a sors – még utoljára – többféle lehetséges történetet felkínált. A valóság pedig a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, haladjunk, akkor legyen ez. Mindig a legrosszabb történet íródik jelenné, és ezt mindig csak utólag lehet látni.” (78.)

Tóth Krisztina

Az elbeszélő tehát folyamatosan felhívja saját jelenlétére az olvasó figyelmét: a szövegek vissza-visszatérő eleme a narrátor belső „vívódásainak” dokumentálása, melyekben jóformán a szemünk előtt alkotja meg szereplőinek életútját. Az olvasó pedig azonosul ezzel a csalóka mindenhatósággal, hiszen a narrátor mintegy idegenvezetőként folyamatosan bevonja gondolatmenetébe, s rámutat a megfigyelésre érdemes képekre, képpontokra. A narrátor azonban mindvégig ismeri saját korlátait, s bár elvileg akármit megtehetne szereplőivel, azok mintha önálló életet élnének, egy idő után nem engedelmeskednek saját alkotójuknak. Paradox módon tehát a beszélő éppen azáltal teszi lehetetlenné történetei szabad, kedvére való alakíthatóságát, hogy látszólag megvonja magától a szövegvilágába való beavatkozás jogát. A Pixel rövid történetei többek között (szándékolt) narratológiai ellentmondásosságuk miatt válnak érdekessé a befogadó számára: egyszerre állítják és tagadják fikció és valóság átjárhatóságát.

A kötet fentebb már említett „szövegtest” műfaji megnevezése nemcsak azért találó, mert nem adódik semmilyen alkalmas kifejezés a zsáner meghatározására, hanem azért is, mert a felvett harminc novella valóban a testről, pontosabban annak részeiről szól. A fejezetek ugyanis valamilyen módon egy-egy testrészt helyeznek a történetek középpontjába, az adott szerv, végtag stb. pedig visszatérő motívumként meghatározza a neki szentelt néhány oldalas elbeszélést. Ezek a motivikus kapcsolódások általában egyértelműen, első olvasásra kirajzolódnak a rövid szövegekben, egyes esetekben azonban kissé túlhajtottnak, erőszakoltnak tűnnek, és inkább csak a fejezetek alcímei miatt figyelünk fel rá, hogy éppen a váll, a comb, a köldök stb. történetét olvassuk.

A nagyjából azonos hosszúságú novellák hangsúlyozott töredékességük okán igazából nem külön-külön, hanem együttesen nyerik el teljes esztétikai értéküket, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének kimagasló darabok a kötetben: személyes kedvencem az Ötödik fejezet, avagy a fej története, amely a későbbiekben visszatérő doktornő és agydaganatos páciense között szövődő románcot meséli el, méghozzá a betegségének tüneteit fokozatosan felismerő, hallucináló férfi szemszögéből.

Tóth Krisztina már korábbi prózaköteteiben (Vonalkód, Hazaviszlek, jó?) bebizonyította, hogy nemcsak költőként, hanem novellistaként is a legjelentősebbek között érdemes számon tartanunk, a Pixel azonban sok tekintetben meg is haladja az előző kísérleteket. Sajátos szerkezetének köszönhetően fontos lépést tett a kisformáktól a nagyobb szövegkompozíciókig vezető úton (nem mintha a regényt magasabb rendű műfajnak tartanám a novellánál), akár azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy szerzőnk néhány éven belül „hagyományos” regénnyel jelentkezzen. A Pixel különleges mű: minél előrébb jutunk az olvasásában, az egyre szaporodó részletek annál élesebb, részletesebb képet tárnak elénk a folyamatosan bővülő, növekvő szövegtestről.

Tóth Krisztina: Pixel. Magvető Kiadó, Budapest, 2011.

Reichert Gábor

szerző: Reichert Gábor
honlap e-mail
1987-ben született Tatabányán. Az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója. Írásait többek között a Holmi, az Irodalomtörténet, a Kalligram és a Műút közölte. Az Új Forrás munkatársa, az Apokrif kritikarovatának szerkesztője.

1 archív hozzászólás
  • Herczeg-Szép Szilvia

    Sz.Sz. - július 21, 2011

    Alapvetően jó kritika bár nekem a könyv ismerete miatt hiányérzetem van. Én például fontosnak találom a Hazaviszlek, jó?-ban lévő Pixel című tárcanovellával való összevetést. Kifejteni, hogy van-e összefüggés a két írás között. Szerintem a testrészeknek is inkább csak metaforikus szerepük van, erre jó lett volna, ha hozol 1-2 példát (a talp történetében például a talp masszírozása utáni hintőpor hagyta nyomok vezetik a férjet öngyilkos feleségéhez). Én egyáltalán nem érzem erőszakoltnak a testrészek megjelenítését, sőt inkább kiváló problémára rávezető eszközöknek tartom őket, amelyek összetartják, nem hagyják szétesni a fejezeteket.

    A könyv hangulat átadása miatt hasznosnak találnám a tragikumba hajló jelző megmagyarázását (hűtlenség, szakítás, felelőtlenség, árvaság, homoszexualitás, anyósnyomás, halál, baleset, rák, verekedés, boldogtalanság, titkok). A humor szerintem nem igazán jellemzi a Pixelt, legalábbis én nem nagyon találkoztam vele. A kirakós játékhoz hasonlítást nagyon jónak találom, én is sokat rakosgattam a képkockákat. „Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze.”155.o. Ez a térd történetében lévő mondat kitűnően átadja a prózakötet főkoncepcióját, hasznos lett volna ezt is kiemelned. Tóth Krisztina szerintem egy teljesen új arcát mutatja a Pixelben. A Hazaviszlek, jó? narrátora nem tud teljesen elszakadni a lírától, ami nagyon különlegessé teszi a könyvet. A Pixel elbeszélőjének viszont sokkal köznapibb, nyersebb a stílusa, ami persze nem csorbítja a kötet értékét, inkább egy új imázzsal ismertet meg.

    Nem akartam túl okoskodó lenni, és remélem nem haragszol emiatt, de mivel én is foglalkozom a kötettel nem bírtam ki. 🙂 Mindenki mást tart fontosnak, te például kiválóan leírtad a narratológiai ellentmondásokat, amiket kritikád központjába is emeltél.

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum