KULTer.hu - Transformers Trilógia: Játékgyár az Álomgyárban
12761
post-template-default,single,single-post,postid-12761,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Transformers Trilógia: Játékgyár az Álomgyárban

Transformers 1-3.

TransformersHollywood épp aktuális kasszarobbantó látványorgiája, Michael Bay megfásult Autobotjainak legújabb, ezúttal már 3D-s összeütközése a galád Álcákkal sajnos annyira üres lett, hogy önmagában nincs is mit írni róla – még ha a középső részt némileg képes is feledtetni nézőivel. Ezért gondoltuk, írunk inkább az immáron trilógiává bővült franchise-ról, ami egyben nézve talán nem is mutat olyan szörnyű képet.

SPIELBERGGYÁR

A Hasbro játékfiguráiról mintázott robotok már korábban is mozgóképes adaptálás után kiáltoztak, a megannyi rajzfilmsorozattól és egy egész estés animációtól eltekintve azonban egészen 2007-ig kellett várni, hogy az alakváltók egy élőszereplős verzióban is bemutatkozhassanak.

Az első rész könnyed, nyáresti kikapcsolódást nyújtott. Egyszerre volt látványos, monumentális és vicces. Hiába a végletekig sablonokból építkező történet, és a néhol becsúszó alpáribb poénok, a film mintapéldája volt annak, hogy ezerszer elcsattogtatott jeleneteket és karaktereket miként lehet élvezhetően sorba rendezni. Bevallom őszintén, az első részt mindig is Steven Spielberg személyének tudtam be, aki azóta is executive producerként működik közre a Transformers-epizódok kapcsán. Bay ugyan rakott már le szórakoztató blockbustereket az asztalra (A Szikla, A Sziget, Armageddon), de sosem értett igazán az emberi drámához, érzelmekhez (lásd a Pearl Harbor-t), csak a zúzáshoz és a robbantáshoz, esetleg néhány frappáns beszóláshoz (Bad Boys I-II.). Spielberg idősebb korára viszont épp azért vált a kritikák kedvelt céltáblájává, mert túlságosan is szentimentális filmeket rendezett, amik meghazudtolták régebbi játékosságát. A Transformers első részében a „popcorn mozihoz” szükséges alapanyagokat éppen ideális arányban sikerült összekeverni, és a fiatal Sam Witwicky nem véletlenül juttathatta eszünkbe – az ugyancsak a Spielberg-érába tartozó – Martin McFly időutazásos kalandjait.

Sam és Mikaela kifújja magát

Ahogy Sam egyre idősebb lett, úgy tűnt el a tinédzserkori varázs, s talán Spielberg maga is úgy távolodott el a transformerek világától, ezzel végleg Bay nyakába akasztva minden felelősséget. A folytatásban Sam már egyetemre jár (a fináléban pedig munkahelyet keres), ezzel érzékeltetve, hogy a karakter magasabb fokra lépett az élet létráján. Sam korábban egy teljesen átlagos srác volt, aki örült az első verdájának és álmodozott a bombázó Mikaeláról, a világot pedig csak a véletlen folytán volt kénytelen megmenteni. Személyét nagyon közel hozta kissé infantilis megjelenése – és ahogy az azóta kiderült, a Disney sztárfaragó műhelyéből kikerül Shia LaBeouf is az ilyen szerepekben érzi igazán otthon magát.

Ott fog robbanni...

Ezzel szemben a folytatásban már egy életre szóló hőstettel a vállán néz az események elébe, oldalán immár formás osztálytársnőjével. Sajnos ezzel egyikük sem jár jól. Sam új dilemmája egyszerű badarság: ugyan miért is sorolna be a szürke átlagemberek közé, ha egy földönkívüli robot várja a garázsban, és a nagy fővezér is hozzá fordul segítségért? A femme fatale Megan Foxtól pedig idegen a hűséges szerepkör, a szerelmi konfliktust mindössze az szolgáltatja, hogy a lány hallani szeretné az „SZ”-betűs szót. A fájó logikátlanságokat a harmadik részben úgy korrigálták, hogy Sam legszívesebben megint világmegmentésre adná a fejét, és sír az autója után, mivel ezúttal Űrdongó az, aki – a világrendőrség oszlopos tagjaként – nem tud a fiú kedvére tenni, az új nő pedig ugyancsak felhagy a nyafogással és inkább kéretni kezdi magát.

Megan Fox mint Mikaela Banes

Ennek tükrében még jobban látszik, hogy a Transformers-filmekben igazából mennyire mellékesek nem csak a karakterek, de a köztük levő kapcsolatok is. Igaz, hogy a Bukottak Bosszúja olyan rossz irányba indult el, amit nem lehetett folytatni, de a Hold Sötét Oldala megfejeli mindezt azzal, hogy szinte minden magyarázat nélkül leváltják a főhősnőt. Az új cicababa, Rosie Huntington-Whiteley pedig tipikus modellarc, emiatt már-már természetellenes a vásznon, így Megan Foxot azok is visszasírják, akiket riasztott a színésznő vonzó külseje – legalábbis a szép nőkkel gyakorta párosul az a sztereotípia, hogy nem lehetnek okosak vagy tehetségesek. Ámde Foxban volt valamiféle egzotikus zabolátlanság, huncut vadság, de a szexista beállítások és a Bukottak Bosszújának rém gyenge szerelmi vonala mindezt elhomályosította előttünk.

SABLONGYÁR

Az óriásrobotok szétrobbanó alkatrészei közti emberi tényezők mellékességét jól mutatja a visszatérő szereplők funkciója is. Mindegyik részben szerepet kap az amerikai kertvárosokat tipizáló szülőpáros, akik hol jobb (az első részben, amikor földrengésre gyanakszanak), hol gyengébb (a második részben a beszívott anyuka) poénokat durrogtatnak, de hogy érezzük a tét növekedését, a Bukottak Bosszújában már zsarolásra is felhasználják őket (a harmadik részre szerencsére visszavettek a szerepükből).

Sivatagi show

Az Amerikai Légierő bátor Lennox őrnagya (Josh Duhamel), és Epps őrmestere (Tyrese Gibson) is folyvást visszatérnek az új részekben, hogy helyre tegyék nemcsak az Álcákat, hanem sokszor a kormány töketlenkedő küldötteit is. Az első részben Simmons ügynököt (John Turturro) kellett jobb belátásra bírni, míg a másodikban Galloway védelmi tanácsadót dobták ki a repülőből. Simmons ugyancsak visszajáró szereplő, aki szórakozott természete ellenére általában jóval többet tud, mint azt sejteni lehet, viszont részről részre fárasztóbb. Helyette sokkal szívesebben láttuk volna viszont az első rész védelmi miniszterét (Jon Voight), aki igazán megnyerő figura volt, és a harmadik részben valamennyire az ő szerepének betöltésére szánhatták az eleinte fagyos Mearing (Frances McDormand) figuráját is, aki mégsem sikerült többre egyszerű töltelékszereplőnél.

Kitöltő karakterekből pedig akad még bőven a Transformers-univerzumban. A már említett Lennox őrnagynak az első részben még volt némi motivációja (hazajutni az édes kislányhoz és szép feleséghez), a továbbiakban viszont már csak arra volt jó, hogy a katonák élén sétáljon a naplementében, és ugráljon a homokbuckák vagy a városi romok között. Michael Baynek a dögös kebelcsodákból sem volt elég: az első rész szőke szépségének (Rachael Taylor) még volt némi rendeltetése – hacker-csapatát is örömest láttuk volna újra –, vele szemben viszont a Cyborg-Transformer Alice (Isabel Lucas) a második rész leginkább agyzsibbasztó mellényúlása – hisz ennyi erővel több robot is emberi alakot ölthetne.

Forró (motor)háztető

De csak azért nem a legrosszabb, mert az igazi ízlésficamot a túlpörgött fekete mellékszereplők helyét betöltő, szerencsétlen robotpáros jelentette. Humorosnak szánt epizodistákból ott van továbbá az első rész – fekete-szlenget kizsigerelő – Glen-je (Anthony Anderson), a folytatás tenyérbe mászó Leo-ja (Ramon Rodriguez) és kanos robotkutyája. Nagyrészüket szerencsére kihagyták a mindent elsöprő harmadik felvonásból, itt csupán egy irodai alkalmazott rövid ámokfutása, a visszatérő mini-transformerek, és a teljesen haszontalan – ugyanakkor John Malkovich személye miatt mégis örvendetes – irodafőnök szállítják a humorblokkot.

Ez a szimpla felsorolás azért szükségszerű, hogy lássuk, Bay robotfilmjeiben minden figura behelyettesíthető, és amíg a kreatív talentum pihen, a sablongyár ontja magából az archetípusokat. Igazi hús-vér szereplők híján már csak a robotok maradtak hátra, illetve az őket összehozó történet. Az első részben már láthattuk, hogy a kettő igenis megfér egymással, ami viszont a másik két darabról már nem mondható el, és a robotok ütlegelésére terelődik a hangsúly.

SÖTÉT FOLYTATÁS

Az első mozit még Sam szűzies meglepettségével néztük végig, naiv ártatlanságunk azonban ezzel együtt foszlott köddé. Hollywood gyakorta gondolja úgy, hogy a nézőknek szüksége van egy emberi arcra az azonosuláshoz, ezért esik le folyton Pókemberről a maszk, és ezért mutatják olyan gyakran Tony Stark arcát a Vasember-páncélon belülről. A transformerek is – minden emberi, vagy inkább gyermeki tulajdonságuk ellenére – ezért lyukadnak ki folyton Sam társaságában, holott a fiúnak alig-alig lehetne köze a világot fenyegető robotok harcához. Az első részben nagyapja szemüvege még jó ürügy arra, hogy az ő szemén keresztül láttassák az eseményeket, a továbbiakban viszont mintha megfeledkeztek volna Samről, és mindig valami buta alibivel rángatják az események középpontjába: neki kell felfutni egy tetőre, hogy a Kocka biztonságba kerüljön, neki akad bele a pulcsijába egy darab a Kockából, miután fura jeleket kezd látni, a munkahelyén pedig ő fut össze egy Álcával.

Robot-romantika

Sam személye ráerősít arra a bevett formulára is, hogy a világot a gyerekek mentsék meg, hisz az első részben még alig serken pihe az állán. Ez több dologra is visszavezethető: a fiatalokhoz gyakrabban társítunk olyan pozitív tulajdonságokat, mint a találékonyság és az ártatlanság. Hogy Sam mennyire nemes lelkű és tiszta szívű, az a Bukottak Bosszújában domborodik ki igazán, amikor a halott fővezérek átadják neki a Mátrixot, ezzel belekeverve a Transformers világától kissé idegen, misztikus szálat. Bár a Bukottak Bosszújában egyébként is úgy haláloznak el, majd támadnak fel a karakterek (Megatron, Röptűz, Sam, majd végül Optimus), mint Pókember főellenségei. De a hálószövőnél ez 50 éven keresztül húzódik egy folytatásos képregényben, míg a robotoknál csak 2 óra leforgása alatt zajlik a nagy hókusz-pókusz.

Az erőtlen emberi tényezőkkel és a kínos poéndömpinggel Bay csak ráerősít arra a gyanúra, hogy nem ért a történetmeséléshez, és csak a reklámszerű beállítások mennek jól neki. Csakhogy a Bukottak Bosszújában még az akciójeleneteken is elcsúszik. Épkézláb, kicsit kevésbé túlmagyarázott és üresjáratokkal teli történet esetén talán lett volna mivel megtölteni az akciók közötti részeket. Mivelhogy azonban nem volt, a látványos akció-szekvenciáknak semmi ritmusa sincs, nem úgy, mint a legelső részben. Hiába próbálkoznak megint a párhuzamos akciókkal – az első részben, amíg a robotok a városban romboltak, addig a védelmi miniszter egy kis bunkerben hadakozott egy mini-robottal –, a sivatag egyszerűen annyira agyonhasznált, hogy semmi újdonságot nem hoz. A Bukottak Bosszúja egyébként is híján van az új ötleteknek, a legtöbb akció az első rész túlpörgetett verziója – kivéve az erdős jelenetet, ami viszont a film közepén kapott helyet, így nincs kiemelt szerepe, és csak röpke négy perc (bár kétségtelen, hogy a film legjobb négy perce).

Parancsolsz, Sam gazdám?

Hasonló tüneteket mutat a film zenéje is, Steve Jablonskynak nem volt kedve új témákat írni. Még ezzel sem lenne gond, mert az első rész komolyzenébe oltott könnyűzenéjének érdemeit még az sem képes csorbítani, hogy a vájt fülűek olyan korábbi Michael Bay-filmzenék ütemeit vélték felfedezni benne, mint A Szikla és A Sziget. A hasonlóság nem véletlen, Jablonsky is Hans Zimmer vigyázó karjai közül lépett elő elsőszámú komponistává, aki a Szikla óta gyakran folyamodik az önismétléshez. Ettől függetlenül az Arrival, az Autobots, vagy akár a Scorponok az évtized egyik legheroikusabb hangzását eredményezték. A Bukottak Bosszúja viszont nem ad teret a filmzene kibontakozásához, hiányoznak ehhez a hosszabb, távolról felvett snittek, és csak néha-néha csendül fel az Optimus főtémája. A Hold Sötét Oldalára Jablonsky kicsit összeszedte magát, és egy majdhogynem teljesen új score-ral áll elő: fülhártya-bizsergető dobpergések, dübörgő orgonák és pátoszos áriák. Ezzel az egyszerre gótikus, és rockosabb színnel azt is nyomatékosítja, hogy a fiúk bizony darkosabbra vették a figurát. Erre pedig a Transformers szériának óriási szüksége volt.

VILÁGVÉGE

Már a Bukottak Bosszújának előzetese is sötét világvégével kecsegtetett, de a fene se gondolta, hogy sötét tónusú akciófilmként próbálnak eladni egy idétlen tini-vígjátékot. Az új rész ezzel szemben nem hazudtol rá az előzetes várakozásokra, a helyzet még soha ilyen kilátástalan nem volt. Ezúttal az Álcák kicsit ravaszabbnak bizonyulnak a korábbiaknál, és alaposan átejtik Optimust és csapatát, Sam pedig most már a munkavállalás homályos küszöbén állva zúdítja ránk kedvenc marketingszövegeit. A Hold Sötét Oldala szinte minden szekcióban javít a második részhez képest (Megan Fox hiánya azért érezhető). A világégető finálénak megint van ritmusa, ami ezúttal így néz ki: másfél óra magyarázás, nyomozás, konfliktuskeresés és egy kis viccelődés, ami hol szórakoztató, hol feszültebb, hol vontatott, majd egy óra töménytelen rombolás, gépfegyver pufogtatás és ökölharc – igazi dráma nélkül.

A Hold sötét oldalán

Panaszkodni így sincs okunk, a gyárépületes és autópályás/felüljárós akció is igazán látványos lett, még ha ezekkel is volt már dolgunk korábban. Az első film leginkább a sivatagban és a városban játszódott, és miután a sivatagot már a Bukottak Bosszújában is untuk, most a város díszleteit hasznosítják újra. Megint belefuthattak volna az önismétlés hibájába, de ezúttal volt annyi spiritusz az akció-koreográfusokban, hogy az irodaházas jelenettel az egyik legkreatívabb katasztrófa-szekvenciát hozzák tető alá. A robotok terén is üdvözlendő, hogy visszavettek az új transformerek számából, és a régiek közül is csak az tér vissza, aki számít egyáltalán valamit. Minden örömünk ellenére azért a Hold Sötét Oldalának is vannak – az eddig említetteken kívül is – bántó mellényúlásai.

Az egyik ilyet Megatronnak hívják. A 2007-es moziban még igazán rettegni lehetett a gonosz Álcavezértől, színrelépése alaposan fel volt vezetve, és legyőzni sem sikerült egykönnyen. Ehhez képest a folytatásokban már csak a másodhegedűs szerepét aggatták rá: a Bukottak Bosszújában egy Álca-tanítvány szintjére süllyesztették a tekintélyét (már a Star Wars-os felhangokkal bíró Jedimizéria is zavaró), mindennek tetejébe a mesternek megtett Bukott csupán egy Bionicle Lego figurára hajazó gyenge eresztésre sikerült, aki legfeljebb a mély hangja miatt lehetett félelmetes és az elagyabulálása sem tartott két percnél tovább.

A piramisos kudarc után Megatron nagy végelgyengülésében az utolsó tervhez folyamodik, amivel még az Álcák oldalára billentheti a mérleget, ezzel ismét lemondva a főgonosz szerepéről: visszahozza Sentinel fővezért, hogy közös erővel teremtsék újra elpusztult hazájukat, Cybertront. Megatronnnak jobbat tett volna, ha a Szent Lőrinc-árok temeti maga alá és zúzza porrá, mert minden visszatérése erőtlen és fölösleges.

Hasbro-óriások egymás között

A Hold Sötét Oldalá-ban a néhai Spock kapitány, Leonard Nimoy kölcsönzi Sentinel hangját. Bay korábban is hajlott a popkulturális utalásokra (az első részben Rozsomák – a gyengébbek kedvéért Farkas, a másodikban az Újra szól a hatlövetű), és az üres, de megmosolyogtató önreflexióra (az elsőben Armageddon, a folytatásban Bad Boys), ezúttal a Star Trek világát idézi meg egy pillanatra, amikor a TV-ben a népszerű sorozatot adják. Tiszteletadásként tekinthetjük azt is, hogy a filmben személyesen is feltűnik Buzz Aldrin, aki másodikként lépett le a Holdra. Sajnos az első negyedóra egymásra zsúfolt archív felvételei így is csak méltánytalanul tudják megidézni az emberiség talán legnagyobb teljesítményét, ami itt nem több puszta háttérdíszletnél. Az óriásrobotokat korábban is nagy erőszeretettel keverték bele a történelembe, az első rész északi-sarki expedíciója még szervesen bele is illeszkedett ebbe, a Bukottak Bosszúja viszont az időszámításunk előtt játszódó flashbackekkel operál, ahol a Bukott igája alá akarja vonni bolygónkat. Hiába, az Ókor sehogy sem illik egy robotos filmbe, ahol legfeljebb dárdákkal és kövekkel dobálózhat az ember.

A hatalomvágytól megrészegült Megatron és a gőgtől elvakult Sentinel mellett Optimus fővezér sem egy telitalálat. A szabadságról, igazságosságról és az ártatlanok védelméről nagy előszeretettel szónokló robotharcos, akarják bármily bölcsnek és megfontoltnak mutatni, egyszerűen suta. Visszahozza Sentinel fővezért, aki aztán elárulja, majd puszta tiszteletadásból futni hagyja régi mesterét, hogy aztán a fináléban, ismét két perc alatt zúzza le az összes ellenfelét – ezúttal fél kézzel. Nem éppen a megfontoltság mintapéldája. Egymásutánban újranézve a filmeket – mert hogy a publicisztika megírásához ez sajnos mindenképpen szükséges – viszont nem csak a dramaturgiai hiányosságok fölött vagyunk hajlamosak megenyhülni. Hisz már nem érnek meglepetésként az ordító sületlenségek, de kirajzolódik előttünk Optimus leckéztető magatartása is. Még a Bukottak Bosszújában Galloway szegezi neki a kérdést, hogy mi lenne, ha elmennének, talán az Álcák is mennének utánuk. A fővezér pedig visszakérdez: „És mi van, ha mégsem?” A Hold Sötét Oldalában erre is választ kapunk.

Transformers trilógia

Rendszerint Optimusra vár a filmek folyamán összegyűlt bölcsességek összefoglalása is. Az első részben ez még úgy hangzott, hogy több lehet bennünk, mint gondolnánk, illetve sokat kell még tanulnunk, mert fiatal nép vagyunk, ezért megérdemeljük az esélyt. Elmondhatjuk tehát, hogy legalább az igazolás szintjén szolgált valami megszívlelendő tanulsággal, még ha jól tudjuk is, hogy a Transformers lényegét elsősorban a száguldó verdák, az aprító robotok és pózoló bigék adják. A folytatásokból viszont ez a népnevelő kötelességtudat is kiveszett. Míg a Bukottak Bosszúja arra igyekszik emlékeztetni, hogy higgyünk magunkban (igazából tízből kilenc amerikai film ezt sulykolja), és tiszteljük a múltat (annak sajnos semmi köze a múltápoláshoz, hogy kétezer éve egy gonosz robot gonosz dolgokat művelt), addig a Hold Sötét Oldala arra sem veszi a fáradságot, hogy ilyesmikkel traktáljon. Optimus filmvégi szövege a következő: „Örökké az emberekkel maradunk.” A végső ütközet utáni lezárásokat is annyira összecsapták, hogy Bay még olyan rövid snittekre sem szakít időt, mint amilyenek az első részben még voltak, ezzel is jelezve, hogy a sztori csak másodlagos a látvány mögött.

DOLLÁRGYÁR

A digitális képalkotási technológia csak az elmúlt évtizedben fejlődött arra a szintre, hogy az ezernyi alkatrészből összeálló robotokat ábrázolni tudja, s így a CGI-dömpingnek a Transformers-franchise lett az egyik legmegbízhatóbb szemléltetője. Ezzel együtt elrettentő példa is, hogy miként roskad maga alá egy csupasz vizuál konceptekből álló történet. Pedig Michael Bay az első résszel nem csak a gyerkőcöket és a nosztalgikus érzelmeket tápláló apukákat nyűgözte le, hanem az egyszeri mozinézők szobáiba is sikerrel csempészte be az Autobotokat. A folytatásokkal viszont, mintha visszalépett volna a 80-as évek tesztoszteron-kolosszusaihoz, ahol a kidolgozott jellemeket és hiteles motivációkat könnyedén helyettesítette a nyers erő. Így aztán a Transformers kiállt az újkori szuperhős-trendek sorából, ahol a kasszarobbantó Sötét Lovag, a Pókember, vagy épp a szintén konzervdoboz Vasember-széria áll. Mindezek dacára, vagy éppen ezzel együtt, nem csak belepasszol minden más divathullámba, mint a franchise-, és – a harmadik epizóddal – a 3D-őrület, hanem alátámaszt két másik tézist is: hogy a folytatások általában csak halvány utánérzései, unalmas ismétlései az elsőnek, és hogy az önkényes technológia önmagában képtelen a fotelba szögezni nézőit. A Transformers-filmekbe fektetett dollármilliók hiába térülnek meg bőségesen, a tonnaszámra felhalmozott bankók mellett a folytatások már semmilyen értéket – sem erkölcsi, sem élvezeti értéket – nem tudnak felmutatni.

Transformers Trilógia (Transformers, 2007; Transformers 2: A Bukottak Bosszúja, 2009; Transformers 3: A Hold Sötét Oldala, 2011) Rendező: Michael Bay. Színes, magyarul beszélő, angol-amerikai akciófilmek, 144, 150 és 157 perc. Forgalmazza: UIP-Duna Film.

Szereplők: Shia LaBeou (Sam Witwicky), Kevin Dunn (Ron Witwicky), Julie White (Judy Witwicky) Megan Fox (Mikaela Banes), Josh Duhamel (William Lennox), Tyrese Gibson (Epps), Jon Voight (John Keller), John Turturro (Simmons), Rosie Huntington-Whiteley (Carly), Peter Cullen (Optimus fővezér eredeti hangja), Hugo Weaving (Megatron eredeti hangja), Leonard Nimoy (Sentinel fővezér eredeti hangja), John Malkovich (Bruce), Patrick Dempsey (Dylan), Frances McDormand (Mearing).

Dani Áron

szerző: Dani Áron
honlap e-mail
Dani Áron 1991-ben született Kolozsváron, 2010-től a Budapesti Kommunikációs Főiskola kommunikáció és médiatudomány szakos hallgatója. Elsősorban a filmművészet iránt érdeklődik, de foglalkoztatja a képzőművészet és a sport is. Újságíróként a KULTer.hu-n debütált.

3 archív hozzászólás
  • benedikt - július 22, 2011

    Na ez szerintem a szerző legjobb írása eddig a portálon, amit láttam, átgondolt, stílusok.

  • Berényi Csaba

    kémikus billy - július 22, 2011

    szerintem csak jó és átgondolt

  • Dani Áron

    Dani Áron - július 23, 2011

    Köszönöm a dicséretet, hogy melyik a “legjobb” azt nem feladatom eldönteni, de ha ez azt jelenti, hogy a korábbiakat is elolvastátok, annak örülök a legjobban. 🙂

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum