KULTer.hu - Kalász István: Magány (kispróza)
14341
post-template-default,single,single-post,postid-14341,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kalász István: Magány (kispróza)

El kellene utazni…, mondta a nő, Afrikába? Ott meleg van. Mit gondolsz? A férfi megvonta a vállát, ő már járt Afrikában, koszos ott minden, gondolta, ócska bódék, koldusok, az ember hasmenést kap, a pia drága. És mindenütt azok a nagyképű gyarmatos angolok. Mit gondolsz, kérdezte a nő, hová mehetnénk? A férfi nem válaszolt, felállt, kiment a konyhába, bort töltött magának, ez volt a harmadik pohár, majd visszament a nőhöz. Tehát, kérdezte a nő, hová? De nem Velencébe és nem is Párizsba…

Miért nem, kérdezte a férfi bosszúsan, mi bajod ezekkel a helyekkel? A szerelem? Félsz, mi? A nő arra gondolt, egy hete ismeri a férfit, és hogy az sokat iszik. Túlságosan sokat. Tegnap este is részegen szerelmeskedett vele, igaz, gyöngéden. Kinyújtotta a karját, gyere ide, mondta a férfinek, és megcsókolta. A verejtékező homlokát. A férfi lassan felállt, az ablakhoz lépett, félrehúzta a vörös függönyt, kinézett a városra. A nő halkan nevetett, arra gondolt, a házból biztosan látják, egy meztelen férfi áll az ablakban, pofázni fognak, na, a kurva…, de mindegy. A város fölött felhők úsztak, szürkék és szürkébbek a sötétvörös tetők fölött, és az ég színe nem volt kék. Esni fog, mondta a férfi, és arra gondolt, milyen hülye mondat ez, de mindegy, gondolta tovább, hülye mondatnak is lennie kell, igen, úgy néz ki, jön a hegyek felől, esni fog. Behúzzam a függönyt? Kérdezte végül, és eszébe jutott, hogyan ismerte meg a nőt. A kocsmában ült a többiekkel, fekete blúzban. És egyenesen a férfi szemébe nézett. Bátor, szabad pillantással. Úgy, ahogyan azt a férfi szerette a nőknél. Megfordult, letette a poharat, visszaejtette magát az ágyra, majd egymásba kapaszkodtak, némán, zihálva. Emlékszel, kérdezte utána a nő, az első éjszakánkon azt kérdezted, fáj-e a szívem? Mert olyan nehezen veszem a levegőt… A férfi nem emlékezett, és arra gondolt, megint egy jó emlékezettel megáldott nővel került össze, és ez baj.

Aztán a nő elment zuhanyozni. Mire visszajött, a férfi meztelenül ült a dohányzó asztalnál, egy könyvet olvasott. Történelmet. Előtte pohár bor állt, mellette a borosüveg, közben behozta az italt a konyhából. Miért iszol ennyit, kérdezte a nő, mi elől iszol? A férfi megvonta a vállát, tudod, nézett fel, nem vagyok gyerek, nem tartozik rád mi elől, szeretem a vörösbort, de hogy mégis válaszoljak valamit, tudod, az apám nem szeretett, kinevetett, gúnyolt, sokszor megalázott gyerekként, véresre vert, a világ előtt meg adta szelíd, jóságos embert…, mindenki neki hitt! És felnevetett. Gúnyosan. Majd itta a bort. A nő nem tudta eldönteni, hazudik vagy komolyan beszél? De nem volt kedve megkérdezni, sem elmesélni neki, hogy őt tényleg verte az apja. Szíjjal, ahogyan falun szokás. Részegen az udvaron. Sőt, éjjelre kizárta a házból, ha bajt csinált. Egyszer télen kint kellett maradnia, nagyon megfázott akkor a tyúkólban. Ahol aludt.

A férfi nézte a nőt. Ahogyan állt az ajtóban a kopott fürdőköpenyében. Csapzott hajjal. És arra gondolt, tetszik neki, hogy a nő szólt az ivás miatt, hogy egy rövidke hét után mer szólni. Aki szeret, az félt? Vasárnap van, mondta végül, elmegyünk moziba? Vagy a kocsmába, ahol megismerkedtünk, na? A nő mosolygott, milyen jó, gondolta, hogy van itt valaki. Még ha ilyen egyszerű alak is, mint ez a férfi, de mégis, van itt valaki, aki beszél, aki mozog. Aki néz rá. Nem akarok inni, mondta végül a nő, és jobb lenne, ha magázódnánk megint. Mert akkor nem kérdeznéd meg ilyen otrombán, hogy megyek-e kocsmába? Hanem szebben beszélne velem, uram. A férfi felnevetett, hány éves is maga, kedvesem, kérdezte. A nő vállat vont, kiment a konyhába, a férfi egyedül maradt a szobában, és hirtelen elszégyellte magát, a fenébe is, morogta, miért kellett bántanom? Bocsánatot kérek, kiabálta, kérem, jöjjön vissza, gyere vissza, kérlek. A nő visszajött, lefeküdt az ágyra, rágyújtott, és azt mondta, huszonkilenc. És Ön, kérdezte halkan, mennyit élt, uram? A férfi mosolyogott, ötven évet szedtem össze, a lányom lehetnél, drága. A nő intett, hogy jöjjön oda hozzá, a férfi felállt, odafeküdt a nő mellé, a csípőjük összeért, a nő a férfi fölé hajolt, nyelvét a szájába tolta, aztán így szólt, most, gyerünk, most, gyerünk, mondta újra a nő, de a férfi visszahúzódott, nem megy, suttogta, ötven év…, érted? A nő felnevetett, és arra gondolt, most kést szúrhatna a férfi lelkébe, forgathatná hosszasan az öreg húsában, de nem tette, megsajnálta.

Elmegyek, mondta a férfi, sétálni. A nő várta, hogy hívja őt is, de a férfi nem tette. Csendben felöltözött, visszanézett az ajtóból, és arra gondolt, a séta jót tesz majd, elmegy abba a kocsmába, ül ott egy kicsit, gondolkodik ezen a hétvégén ebben a lakásban, iszik egy kis bort, nem sokat, aztán visszajön, és leteperi ezt a nőt. Igen, így lesz. Vagy mégsem? Nem lenne jobb hazamenni? Vagy mégis visszajönni, és a keskeny ágyon, amin két ember alig tud aludni, tombolni? A nő némán várt, közben nézte a férfit és arra gondolt, talán jobb lenne ezt az egészet befejezni. Menjen csak el, ő meg aludni fog. Vagy telefonálni. Vagy vasalni. Elmosogatni? Vagy bort inni. Van történetünk? Kérdezte a nő végül. A férfi mosolygott, akkor megyek, mondta. És szép lábad van, mondtam már?

A férfi ült a kocsmában. Mellette régi ismerőse, egykori barátnője, tegnap este nem jöttél, vártunk, mondta a nő. A férfi mosolygott, megismerkedtem valakivel, válaszolta, vele voltam eddig. Egy multinál dolgozik. És, kérdezte a nő, fiatal az új ismeretség? Nem félsz? A férfi bólintott, nézte volt barátnője arcát, a vékony ráncokat a szája körül, a kék szemét, nem ez a lényeg, mondta, hanem, hogy…, nem is tudom, azt hiszem, visszamegyek hozzá. Jó vele.

A nő a konyhában ült, telefonált. És, kérdezte a barátnő a telefonban, milyen az új pasi? Jó, mondta a nő, közben nézte a nyitott ablakot, tudod, még korai lenne reményről beszélni, és figyelte a libbenő függönyöket. Aztán a férfi poharából megitta a maradék bort.

Kalász István

szerző: Kalász István
honlap e-mail
Kalász István 1959-ben Budapesten született, író, szerkesztő, tanár. Négy önálló kötete, több műfordítása jelent meg, írásaiból tévéfilm készült. Legutolsó kötete A zsebtolvaj az idei könyvhétre jelent meg a Zetna kiadónál.

1 archív hozzászólás
  • dieta - szeptember 9, 2011

    – Mi itt valamennyien hétpróbás gazemberek vagyunk – mondta a szerv – úgyhogy nincs mit vesztenünk ha megint elkapnak. – Hát majd meglátjuk – mondta remélve, hogy szavai igennek hangzanak még ha nemet is jelentenek.

KULTprogramok

<< 2018. aug. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum