KULTer.hu - Kovács Fruzsina: Piros és kék festék (kispróza)
14004
post-template-default,single,single-post,postid-14004,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kovács Fruzsina: Piros és kék festék (kispróza)

Be vagyok zárva egy teljesen üres szobába, ami egy tökéletes kocka. Van egy ablaka fehér csipkefüggönnyel. Sosem értettem a csipkét, hogy mért jó, ha csipke a terítő, a függöny vagy a fehérnemű, ez most mégis szép. Mintásan lyukacsos. Látom magam, ahogy ülök ebben a fehér szobában, felhúzott térdekkel falnak támasztom a hátam és hallgatom a csendet. Hallom, hogy nem gondolok semmire. Kegyetlen, akár egy tükörbe nézés.

– Akkor nézel jól tükörbe, ha valóban kíváncsi vagy magadra. Nem, ha előre beállítod magad, hogy azt lásd, amit látni akarsz – magyarázta Simon egyszer, ahogy villájára szúrta a saláta darabokat és egy kocka feta sajtot. Húst nem evett tíz éve, mert szerinte azt csak a kretének esznek. Nem mintha zavart volna, mert én meg enni nem szerettem. Kerültem az evés témáját. – Ugyanez áll a képekre. Attól lesz valami mindenki számára érdekes, hogy kendőzetlenül mutat valamit a valóságról. A giccset hagyd le róla, így mondta nekem a holland mester.

– Aha – bólintottam. Elnézegettem a hosszúra nyúlt nyakát és egészen megkívántam.

– Be kell fejeznem azt a képet, tudod – mondta, ahogy felállt az asztaltól. – Jó lenne, ha csendben maradnál addig. Olvass, vagy mit tudom én, csak ne zajong, mint a múltkor.

– Rendben.

Leültem a kanapéra, és néztem, ahogy fest. Körülötte az a rengeted páfrány. Magamban azon bosszankodtam, miért nem lehet kiszellőztetni ezt a szörnyű fű szagot. Kék olajcsík lepte el a pirosat, ezzel mintha eloltotta volna a tüzet, ami addig a képen volt. Eltűnt belőle az erő. Meg akartam mondani neki, de annyira elmélyült, mintha bele akarna süppedni a vászonba. Úgy érzetem, nem fer kiszakítani őt ebből a flowból, meg nem is érdekelné a véleményem. Nem szóltam. Hátradőlt, letette az ecsetét és nézte a mázgát. Megvakarta a tarkóját, ez jellemző, igazából ennyi a művészet: ülsz valami előtt és vakarózol. Arra vágytam, hogy abbahagyja végre és velem foglalkozzon. De ő annyira távolinak tűnt, mint aki hiába van itt, semmi hajlandósága nincs arra, hogy hozzám érjen. Kimentem az erkélyre rágyújtani, akkor jöttem rá, hogy aznap még be sem kapcsoltam a telefonom. Hat hívás Balázstól és egy sms: hívj vissza, azt sem tudom, mi van veled. Ugyan mi bajom lehetne, nem történik velem semmi. Elkezdett kattogni a fejemben egy hang, az előző esti bortól, meg a ház szagától. Nem hívtam vissza, nem volt kedvem egy reménytelen szerelmes nyikorgó hangját hallani. Simon utánam jött, kettétörte a csendet.

– Unatkozol? – kérdezte.

– Egy kicsit – válaszoltam. – És te, befejezted a képet?

– Nem, abbahagytam.

Így mondta, hogy abbahagytam. Félelmetesen pedant elvei voltak az egészre. Hogy ő alázatos, nem dilettáns és a művet nem befejezi, hanem abbahagyja, merthogy nem ugyanaz. Hát jó, gondoltam, legyünk feszesek. De mint akit nem is érdekel annyira a dolog, fordult egyet a gyújtóért, üres tekintettel nézte a madarakat az erkéllyel szemben. Szerettem ezt a tekintetet, béke volt benne és feldúltság. Próbáltam kitalálni mire gondol, szinte biztos voltam benne, hogy az ő elméje izgalmasabb, mint az én fusztrált gondolataim arról, hogy nem vagyok elég jó, elég vékony. Hogy mennyit ettem vagy nem, és mennyit mozogtam aznap.

– Mi az? – kérdeztem, de nem válaszolt. Befordult az ajtón és visszanézett. Egyenesen rám nézett, leplezetlenül méregetett. Kicsit meglepődtem.

– Vedd ezt le – mondta. Bementem az elsötétített szobába és vetkőzni kezdtem. Póló, papucs, testemre tapadt farmer, ezekből lassan bújtam ki. Elnyomta a cigijét és a lábaimra nézett.

– Elég sovány vagy, nem félsz, hogy kinyúlik a bőröd és ráncos leszel?

– Nem – válaszoltam.

Elfordultam, hogy lássa, immunis vagyok a bőrnyúlás témájára. Hamar megértette és nem szólt többet, meglazította az övét és kirántotta a nadrágjából. Ahogy a hajamba kapaszkodott, az arcomat maga felé fordította és kifaggatott, hogyan csinálom Balázzsal. Akkor kérdezett rá a másik életemre, amikor már semmi örömöt nem láttam benne. Azt mondtam, normálisan, hogy normálisan is el tudok menni, erre ő, hogy én ahhoz túl eszelős vagyok. Elkaptam a felém dobott zsebkendős dobozt, és a tükör előtt letörölgettem az elkenődött sminket. Leültünk a heverőre, bámultuk a csupasz falat és cigarettáztunk. Add ide a hamust, meg Meleg van, nem?, ilyen semmilyen mondatokat váltottunk.

Hazafelé menet szédülés fogott el. Nem is tudom, hányadik napja nem ettem akkor. Tűzött a nap, zúgott a fejem. Kezdett körbekeringeni az utca, az autók zaja egybefolyni a mellettem lévő babakocsiból jövő sírással.

Legközelebb egy kórházi szobában ébredtem fel. Három hónapja nézem a fehér plafont. Azóta nem tudok róla semmit. Bekapcsolom a telóm, írt Balázs. Hogy ő várni fog rám bármeddig. Ezt már ismerem. Nincs erőm beszélni vele, nem mondanék semmit. Nincs túl sok erőm. Anyám egyszer megfogta a grabancomat és sírva a tükör elé taszított: Nézd meg magad, lányom! Semmi nincs belőled, teljesen elfogytál!. Akkor szembesültem vele, hogy tényleg elég gizda vagyok. Megijedtem, hogy talán el is tűnök, megszűnik minden. Az óra ketyegése, a kalóriaszámolgatás. És az jutott eszembe, hogy én nem tudom elképzelni másképp, mint vékonyan, még vékonyabban, legvékonyabban. És elmúlt a rémület. De most túl rég óta vagyok tükör elé kényszerítve, és nem azzal az anyagkupaccal kerülök szembe, amit testnek hívnak, hanem magammal. Telibe kapom, hogy semmi nem vagyok, egy nulla. Talán mindenki ezt érzi, amikor huzamosabb ideig fekszik egy kórházi ágyon, és van ideje elgondolkodni azon, hogy valójában üres. Leereszted a tudatod a lélek mélyére, a fehér szobába, és addig jó még ott van, mert onnan csak szenvedés, és önsajnálat kíséretében bugyborékol fölfelé.

Kovács Fruzsina

szerző: Kovács Fruzsina
honlap e-mail
Kovács Fruzsina 1985-ben született Debrecenben, ahol jelenleg is él. Újságíró, „grafomán”. Kommunikáció és könyvtáros diplomát szerzett Debrecenben, drámaírást tanult Budapesten, jelenleg magyar alapszakos a Debreceni Egyetemen. Érdeklődési területei: avantgárd, alternatív színház.

2 archív hozzászólás
  • Balázs Zoltán

    Balázs Zoltán - október 22, 2011

    Hihetetlen, rég nem olvastam ilyen jót, pedig a témát nem szeretem, egy anorexiás nyúlról, és festő is van benne mint egy művész, de hahh, te nagyon tudsz már írni.
    Köszi a szöveget.

  • Strausz Kinga

    Strausz Kinga - október 24, 2011

    Nekem a téma is, a stílus is, nem kicsit

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum