KULTer.hu - Színes gomb és máj
13229
post-template-default,single,single-post,postid-13229,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Színes gomb és máj

Ne engedj el (Never Let Me Go)

Carey Mulligan és Andrew Garfield a filmbenÓlomsúlyú fogalmak, gondolatok és problémák kerülgetik egymást egy édeskésen fojtogató burokvilágban, amelyben mindennek megvan a helye és célja, körforgása és rendje. A Ne engedj el című film fő erénye nem a lebilincselően izgalmas, csavarokkal és fordulatokkal teletűzdelt történet, hanem a végig jelen lévő szorongás.

Látszólag rendben van minden, közben semmi sincs, de valahogy mégis. Ennek nem szabadna így lennie, de senki nem tesz semmit, pedig kéne. De mégse és mégis, és mégis, de mégse…

„Tudjátok, mi történik a gyerekekkel, ha felnőnek? Nem tudjátok, mert senki sem tudja. Felnőtt korukban lehet, hogy színészek lesznek és Amerikába költöznek. Vagy hipermarketben dolgoznak. Vagy tanárok lesznek. Majdnem mindent megtehetnek. De a ti esetetekben tudjuk. Egyikőtök sem megy Amerikába. Egyikőtök sem fog hipermarketben dolgozni. Mindannyian azt az életet fogjátok élni, ami ki van jelölve számotokra. Felnőttek lesztek, de csak egy rövid időre. Mielőtt megöregednétek, odaadjátok a szerveiteket másoknak. Ezért hoztunk létre titeket.”

A parton

A hailshami magániskolában minden reggel felzendül a fiatalságot buzdító, szárnyalóan lelkes és borzalmasan közhelyes induló, utána kezdődhet is a nap. Az egyenruhás diákok megkapják tej- és vitaminadagjukat, délelőtt az osztályteremben ecsettel és zsírkrétával kezükben, délután a sportpályán focilabdát rugdosva bizonyítanak és versengenek. Saját pónilovakról álmodoznak, éjszakánként a hálóteremben suttogva kibeszélik a kezdődő románcokat és pletykákat, szorgalmasan gyűjtik a zsetonokat az izgalmas árukat kínáló bolhapiacra. A sövényes, kőpados felszín alatt azonban lappang valami, amit sokáig nem mondanak ki, csak az apró mozdulatok és elejtett mondatok utalnak arra, hogy valami nagyon nincs rendben. A csuklókra erősített nyomkövető karszalag mindig elárulja a tanároknak és felügyelőknek, merre járnak éppen a tanulók, akik szituációs játékokban élik meg a külső hétköznapok bevett rítusait. Meg vannak győződve róla, hogy a kerítésen túli világ veszélyes és szörnyűséges, ha elhagynák az épületet, biztos egy fához kötözve, megcsonkítva végeznék. Nekik a dohányzás is sokkal, de sokkal károsabb, mint egy átlagos emberi lénynek.

A gyerekek a legnagyobb békében és rendben nevelkednek a felügyelők szikár szűkszavúságának és a kicentizett napoknak köszönhetően. A zsírkréták, a gondosan őrzött idill és a színes gombok bűvölete óvja őket. Tudják, mi vár rájuk, elraktározták agyuk egy szegletébe, mint elkerülhetetlen információt, de nem értik. Nem akarják, de lehet, hogy nem is tudnák megérteni, felfogni és feldolgozni azt a végzetet és sorsot, amelyet Hailsham minden egyes tanulójának szántak. Ép ésszel nem lehet megbirkózni vele, súlya alatt egy felnőtt is összeroppanna.

Jó irányba tartanak?

A terv a következő: huszonéves korukban kezdődnek a szervi adományozások. Jó esetben hármat, ha szerencséjük van, négyet is megélhetnek. Nem ritka az sem, hogy már a legelsőnél feladják a harcot a műtőasztalon. A legfontosabb feladatuk tehát egészségük megőrzése, hogy – ha majd eljön az ideje – egy tökéletes és hibátlan működésű szervük kimetszésével és felajánlásával megmenthessenek egy másik életet, feláldozva sajátjukat, lassan elsorvadva.

Kár töprengeni azon, mennyire igazságos egy ilyen súlyos döntés meghozása az érintettek megkérdezése nélkül, mennyire élhető ez az élet, egyáltalán életnek nevezhető-e ez az előre eldöntött, emberi jogokat és szabadságot figyelmen kívül hagyó, megkötözött lét. A film sem akarja, a szereplők sem, hogy ezek a kérdések uralkodjanak végig – persze fel vannak dobva, de el is halkulnak a különböző alapvető, ám annál sűrűbb és fojtogatóbb létfogalmak, és konfliktusok halmozása mellett.

Általánosságban jellemző a dac nélküli lemondás és a kérdést mellőző, választ sem váró belenyugvás. A képkockákat figyelő nézőben az eleinte jelentkező vibráló lázadást és tehetetlen dühöt is elmossák előbb-utóbb. E viselkedésforma legfőbb képviselője a történetet összetartó Kathy – hivatalos, teljes nevén Kathy H. –, aki néha bizony túlzásokba is esik. Nem kiabál, nem üt, nem von kérdőre, nem sértődik meg, nem duzzog, egyszerűen nem csinál semmit. Akkor sem, amikor első és egyetlen barátnője, Ruth elveszi első és egyetlen szerelmét, Tommyt – se kislánykorukban, se tizenévesen, se huszonévesen. Csak vár, csak ül az ágy szélén a csöndes-könnyes félhomályban párnáját ölelgetve, hallgatja a kazettát, amit még a fiú vett neki az iskolában megrendezett vásáron. Ruth éppen az ellentéte: tisztában van vele, milyen kevés év áll rendelkezésére, amelyeket nem akar egyedül és magányosan eltölteni. Ezért elnyomja magában a bűntudat és beismerés hangját – persze a közelgő vég hatására mérlegel, átértékel és vall –, csak magára és saját érdekeire koncentrál, de azzal a bizonyos és mindent meghatározó problémával szemben, amelyet sorsnak hívunk, ő is halk és tehetetlen. Tommy karaktere köztes, mondhatni lanyha és kidolgozatlan. Dührohamai hol előjönnek, hol eltűnnek. Veszni hagyja amúgy figyelemreméltó rajztehetségét, tűri, hogy a többiek gúny tárgyává tegyék. Nem tudjuk, miért van együtt annyi éven át Ruth-tal, miközben ő is, mi is érezzük, hogy Kathy lenne az, akivel együtt kellene lennie, aki már gyerekkorában óvó gondoskodással és megértő figyelemmel, türelemmel vette őt körül. Egyedül Ruth-nál érezhetjük az ösztönt, a felfokozott érzelmeket, a heves életigenlést és az ezekből következő szorongást, amelynek intenzitása fordított arányosságban áll éveinek számával.

Az iskolapadban

Pár apró mozzanat ékelődik még a történetbe, melyek tovább fokozzák az amúgy is feszült hangulatot. Kezdettől fogva lóg a levegőben a galéria kérdése: miért hirdetik folyton és olyan nagy elánnal Hailsham-ben a kreativitás fontosságát, az újabb és újabb rajzok „termelését” és az alkotói tehetség kibontakozását? Mi célja lehet ennek? Ebben a véletleneket kizáró rendszerben ugyanis mindennek megvan az oka. A film közepén felbukkan egy elmélet. A pletykák szerint párok igényelhetnek halasztást, amit ha elnyernek, kaphatnak még pár nyugodt, kettesben eltöltött évet az első adományozásig. A rajzok ahhoz kellenek, hogy rajtuk keresztül belelássanak az ifjú alkotók lelkébe, és a filcvonásokban megmutatkozó személyiség alapján megmondhassák, igaz szerelemről van-e szó. Ha igen, a jelentkezők megérdemlik az átmeneti meghitt boldogságot és békét. A történet végén a Madame lesújtja a könyörtelen igazsággal a halasztást igénylő Tommyt és Kathyt. Nincs halasztás, nincs plusz pár év, a rajzok célja nem az, hogy megértsék őket és feltárják lelkük kusza összefüggéseit, hanem az, hogy megmutassák, egyáltalán van lelkük. Ez a film egyik legmegrázóbb jelenete.

Bizonyos szálak csak elkezdődnek, de a fonalat kiveszik a kezünkből. Ilyen a „Lehetséges” motívuma is. A donoroknak nincsenek biológiai szüleik, úgy lettek megmintázva egy véletlenszerűen kiválasztott emberről, akiket nem is ismernek, és lehetőleg semmi közük hozzá. Maguk között csak „Lehetségesnek” és „Eredetinek” hívják őket. Ha egyáltalán szóba kerülnek. Titkon minden diák őket kutatja, pornóújságban vagy éppen utazási irodában, de érzik, a siker halovány reménnyel kecsegtet. Éppen csak felvetik, nincs lehetőségük megragadni és körbejárni a témát, túl sok és túl komoly, egy másik film feladata lenne.

Ne engedj el - pillanatkép a hídon

Végül a víz elmossa és szinte szemrehányóan partra veti a nézőben az addig felesleges és felgyülemlett háborgást és morajt. Kathy-t múltjának képei és alakjai támogatják, és adják meg neki a kellő méltóságot és bátorságot a lezáráshoz. Nem érzi elvesztegetettnek idejét. Megtörtént vele, aminek meg kellett. Ami nem, azt csak vigye tovább a szél máshoz, akinek szánták. Közelebb vagyunk hozzájuk, mint hinnénk. Adva vannak éveink és játszópályánk. Lehetőségeink és jogunk hibához és sikerhez, megbocsájtáshoz és újrakezdéshez. Érezhetünk szégyen és magyarázat nélkül bármit, az íratlan szabályok ugyan megkötik kezünket, de ha végül a hullámok feldobnak minket, a csillámhomok is lepereg rólunk. „Mind bevégezzük.”

Ne engedj el (Never Let Me Go), 2010. Rendezte: Mark Romanek. Forgatókönyv: Alex Garland. Főbb szerepekben: Carey Mulligan (Kathy), Keira Knightley (Ruth), Andrew Garfield (Tommy).

<object width=”560″ height=”349″><param name=”movie” value=”http://www.youtube.com/v/pGMhSnsQnFk?version=3&amp;hl=hu_HU”></param><param name=”allowFullScreen” value=”true”></param><param name=”allowscriptaccess” value=”always”></param><embed src=”http://www.youtube.com/v/pGMhSnsQnFk?version=3&amp;hl=hu_HU” type=”application/x-shockwave-flash” width=”560″ height=”349″ allowscriptaccess=”always” allowfullscreen=”true”></embed></object>
Brunner Zsanett Anna

szerző: Brunner Zsanett Anna
honlap e-mail

Brunner Zsanett Anna 1990-ben született Keszthelyen, 2008 óta él Budán. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója, esztétikát, kommunikációt és kreatív írást tanul, tervei között szerepel a grafológia és a pszichológia is. A 2008-as sárvári irodalmi tábor prózásként vett részt, kritikáit először a KuK közölte. Sylvia Plath, Kosztolányi Dezső, az experimentalizmus és a szürrealizmus inspirálják.

1 archív hozzászólás
  • kovacsjudit - augusztus 6, 2011

    mielött megneztem, nem olvastam elöre semmit a filmröl, ugyhogy rettentöen meglepett, mikor kiderült, hogy miröl is van szo konretan…
    sztem zsenialis az ötlet, viszont ez a keira knightley leanyzo… a folyamatos csücsöritesevel es semmitmondo nezesevel nagyon nem passzolt carey mulligan melle, mar ami a szineszi kvalitasokat illeti…

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum