KULTer.hu - A szürrealizmus félreértett hagyatéka
14240
post-template-default,single,single-post,postid-14240,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A szürrealizmus félreértett hagyatéka

Interjú Macsovszky Péter író-műfordítóval

Ruka v stene (Kéz a falban)A napokban jelent meg Nemes Z. Márió szlovák nyelvű válogatáskötete Ruka v stene (Kéz a falban) címmel a pozsonyi Ars poetica kiadónál. A kötet összeállítójával és fordítójával, Macsovszky Péterrel Szegő János beszélgetett.

KULTer.hu: Macsovszky Péter vagy Peter Macsovszky? Ez egy név kétféle írásmóddal, vagy két identitás, amelynek hasonló a hangzása? Ha jól tudom, előbb szlovákul publikáltál, és csak aztán magyarul.

Nem is tudom, hogy itt tényleg két identitásról van-e szó. Vagy inkább egy identitás kétarcú megnyilvánulásáról. Publikálni azért kezdtem előbb szlovákul, mert akkor ez volt a természetesebb. Ha jól emlékszem, első magyar nyelvű szövegemet – egy igencsak rövidre sikeredett, soha be nem fejezett, Verne által ihletett regény-próbálkozásomat – tízéves koromban írtam; füzetbe, kézzel. Akkor még azt hittem, tudok magyarul írni. Mert ugye, szlovák nyelvű iskolákat végeztem, de mivel otthon magyarul beszéltünk, s többnyire magyar tévét néztünk, s tulajdonképpen azt a Verne-regényt, amely megihletett, magyar nyelven olvastam, azt hittem, mi sem könnyebb, mint tollat ragadni és írni. De később, talán valahol a gimnázium és a főiskola között rájöttem, hogy azért nekem a magyar írás nem nagyon megy − s nincs is mitől jól mennie. Aztán 1995-ben megismerkedtem Kukorelly Endrével − egy pozsonyi irodalmi esten voltam tolmács −, aki azt kérdezte, ha ilyen jól beszélek magyarul, mért nem próbálok írni is. Azt válaszoltam, mert nincsenek magyar iskoláim, nem ismerem pontosan a helyesírást, a helyes, pontos szórendet, stb. Kukorelly azt válaszolta, az egyáltalán nem baj, hiszen a magyar nyelvnek annál érdekesebb, eredetibb, egyénibb változatát hozhatom-hívhatom így létre. Hát így kezdődött. Persze, a mai napig bizonytalan maradtam, de azért mindig jön valami impulzus, ösztönzés, hogy ne hagyjam veszni „identitásom” magyar oldalát.

Macsovszky Péter

KULTer.hu: Lehet-e egyforma intenzitással, mélységgel, természetességgel alkotni két nyelven is? Létezhet-e mellérendelés, vagy szükségszerűen elbillen a mérleg valamelyik javára?

Elbillen. De sosem csak az egyik javára. Hallottam már véleményt, hogy verseket jobban tudok magyarul írni, mint szlovákul. Pedig a szlovák szövegekkel sokkal többet szöszmötölök, mélyebbeknek érzem őket. Na mindegy. Tény, hogy az utolsó időben inkább prózákat írok, szlovákul. Magyarul pedig egyet sem írtam. Magyar nyelvű verseim minőségét a szlovák prózák színvonalával csak egy másik kétnyelvű tudja összehasonlítani. Ide kívánkozik, hogy a szlovák nyelvvel sincs teljesen felhőtlen kapcsolatom, hiszen nem anyanyelvem, csak elsajátított, iskolai, illetve hivatalos nyelvem. Aztán innen jön, hogy nemcsak a magyar, de a szlovák nyelvben sem érzem magam százszázalékosan itthon. Otthon. Persze, akkor felmerűl (néha azért használom helytelen helyen a hosszú „ű”-t, mert ez tisztelgés akar lenni Füst Milán írásmódja előtt) a kérdés, hogy minek ír az ilyen, ha mindenben ennyire bizonytalan. S hogy lehet-e egyforma intenzitással alkotni két nyelvben? Ja, de mi az az intenzitás? Van, amit jobban tudok magyarul elmondani, s van, amit csak szlovákul vagyok képes. Meg vannak dolgok, amik magyar közegben már elavultnak tűnhetnek, s vannak, amikhez a szlovák környezetben még el kell érkezni. De a fordítottja is érvényes.

KULTer.hu: Ha jól tudom, most Hollandiában élsz. Ha most kipillantasz az ablakon, akkor mit látsz magad körül? Hollandia egy harmadik otthon vagy egy átmeneti lakhely csupán?

Hogy átmeneti otthon-e vagy végleges állomás, erre a kérdésre én is szeretném tudni a választ. De az majd a jövő esztendő folyamán biztosan el fog dőlni. A kilátással elégedett vagyok: sok a zöld, a lakótelepi házak pedig nem panelből épültek, s nem magasabbak hat emeletnél.

Szegő János

KULTer.hu: Mivel abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy szlovákul is olvasol, hadd kérdezzem meg, hogy milyen állapotban van jelenleg a kortárs szlovák költészet, vannak-e benne hangsúlyos irányzatok, illetve hogyan viszonyul a cseh lírához?

Húha, ez egy akadémikusnak szóló kérdés. Én úgy látom, de ez persze korlátolt meglátás lehet, hogy a szlovák irodalomban a jelen pillanatban mintha egy kicsit áttekinthetetlen lenne a helyzet. Az irányzatokat ott most senki sem kedveli igazán. Nagyjából el lehet mondani, hogy van a kísérletező költészet, s van a hagyományosabb. Az utóbbiról nem sok jót lehet mondani: vannak benne tetszetős rímek közhelyszerűen hangzó misztikus üzenetekkel, metaforákkal vegyítve. Az ilyen költészet a kritikusoknál viszonylag kedvelt, de ha összehasonlítjuk a kortárs magyar költészettel, akkor tulajdonképpen elég elzárkózottnak, provinciálisnak, merevnek tűnhet. Ami pedig az ún. kísérleti költészetet illeti, azt a kritika nem nagyon kedveli. Ez az „irányzat” − az ún. „text generation” − valamikor a kilencvenes évek felében indult. Egy cseh kritikustól hallottam, hogy Csehországban „mi ezt már megcsináltuk” az ötvenes-hatvanas években… Kicsit leegyszerűsített meglátás, mivel itt, ezekben a kísérletekben, próbálkozásokban mégiscsak valami másról van szó: itt egy új civilizációs helyzetre reagáltak-reagálnak a költők (Pl. a baudrillardi szimulációk, szimulacrumok világára? A virtual reality-re? A komputeres minimál nyelvezetre? A reklám-gépezet szlogenjeire, ritmusára? A konspirációs elméletekre és a mediális manipulációkra? A tartalmak és jelentések kiüresedésére? A még mindig kiaknázatlan avantgárd újraértelmezésére?).

Ha világirodalmi párhuzamokat kellene említenem, akkor azt hiszem, John Ashbery, David Antin, John Giorno, William S. Burroughs vagy éppen Jacskon Mac Low jutna az eszembe. És ez már nem annyira távoli múlt, ugye.  Tehát a cseh kritikus valahol mellétrafált. Csehországban, a költészetben, mivel a próza sokkal érettebb művekkel lép fel, rosszmájúan mondom: még mindig a beat-romantizmus utóízeit érezhetjük. A cseh beat világlátást a szlovák költészet – szerencsére – alig vette át. Még a hatvanas években sem, amikor a „Magányos futók” (Osamelí bežci) elnevezésű költészeti csoport tagjai (Ivan Štrpka, Ivan Laučík és Peter Repka) nemcsak válaszoltak az amerikai beat költőktől begyűrűző ihletre, de személyes kapcsolatba is léptek Allen Ginsberggel. Szóval az akkori beat-hatás ellenére is a „Magányos futók” költészete inkább, hogy egy példát mondjak, Tandoriéval volt rokon, s a kísérletezés mellett vonult fel. És a mai napig Ivan Štrpka és Peter Repka (Ivan Laučík néhány évvel ezelőtt elhalálozott) a legeredetibb és legösszetettebb költészet alkotói. Ha a „fiatalabb” szlovák költészetet hasonlítom össze a kortárs magyarral, és csak egy példát ragadok ki, mondjuk a telepesek költészetét, alig találok Szlovákiában valami hozzáfoghatót. Véleményem szerint a mai magyar költészet igen magas színvonalú, ugyanakkor érdekes, hogy az a vendégszöveggel való kísérletezés, mint amilyet pl. Lanczkor is művel, a szlovák irodalomban feltűnt a kilencvenes években, az említett „text generation” egy néhány kötetében. Jómagam akkor ugyancsak művészettörténeti vendégszövegekkel, utalásokkal dolgoztam.

KULTer.hu: Ennek az interjúnak közvetlen apropója a napokban megjelent szlovák nyelvű Nemes Z. Márió-válogatás. Hogyan bukkantál rá NZM költészetére? Folyamatosan követed a magyar irodalom eseményeit? Mi az, ami feltűnt és megragadott NZM lírájában?

Nemes Z. Máriót a Telep költői között találtam meg és a telepesekre pedig a Kalligram irodalmi lap híréssé vált „Telep számában” bukkantam rá. Igyekszem követni a mai magyar irodalom eseményeit, habár őszintén szólva engem még mindig jobban izgat egy Szentkuthy-, Füst-, Déry-, Hamvas-, Kassák-, illetve Mészöly- vagy éppen Hajnóczy-kötet. Persze, különösen most, Hollandiában, nemcsak a magyar irodalmat követem, s több időm van a „világ-klasszikusok” újratanulmányozására is. Nemes lírájában legfőképp két dolog ragadott meg: az, ahogyan a nyelvet használja, finoman roncsolva az Erdély Miklós és Mészöly utáni roncsolásokat, Kukorelly kortársaként; és az, de lehet, hogy ezzel Márió nem értene egyet, ahogy újraértelmezi, használja, hasznosítja a képi és irodalmi szürrealizmus félreértett hagyatékát − egy olyan korban, amelyik a szürrealizmus egykori „vívmányait” leginkább a reklámban és a szórakoztató iparban hasznosítja, egy konspirációs elmélet szavával élve: korporát szürrealizmust kreálva. Ugyanezen elmélet szerint a zajos korporát szürrealizmus mellett ott van egy másik is, az ún. gerilla szürrealizmus, amely nem adta fel a tudat és a tudatalatti következetes és fegyelmezett kutatását. Szóval én Nemes Z. Márió verseinek hátterében valahol érzem ezt a fajta „gerillaságot”. De az is lehet, hogy csak képzelődöm.

Ruka v stene (Kéz a falban)

KULTer.hu: Az NZM-versek sajátos retorikáját, hangulatát, bizarr idegenségét, tagolatlan tagoltságát milyen eszközökkel tudtad tolmácsolni? A válogatás során volt-e olyan dimenzió, amit jobban ki akartál emelni, vagy inkább reprezentálni akartad Márió költészetének lényegi vonásait?

Úgy gondolom, hogyha sikerült „elkapni” és a fordításban visszaadni Nemes „sajátos retorikáját” és „bizarr idegenségét”, akkor sikerült a szlovák közönségnek bemutatni „költészetének lényegi vonásait”. Már vannak is visszajelzések, amelyek arra utalnak, hogy ez a vállalkozás nem volt sikertelen. De várjuk meg, mit szól a kritika. Ha egyáltalán szól valamit. Remélem, hogy Nemes Z. Márió szuggesztív és helyenként horror-hangulatú költészete valahol hatással lesz a szlovák költők merészebb nemzedékeire. Illetve: hogy merészségre fogja őket ösztönözni.

KULTer.hu: A fordítás mindig kulturális közvetítés és értelmezés is. Hogyan lehetne körülírni azt a poétikai közeget, kritikai kontextust, ahová NZM versei szlovák nyelven megérkeztek? Van-e olyan áramlata vagy hagyománya a kortárs (cseh)szlovák költészetnek, amely párbeszédbe lép NZM költeményeivel? Gondolok itt arra, hogy minden nyelv és kultúra másképpen alakította ki és domesztikálta a maga avantgárd és szürrealizmus koncepcióját.

Azt hiszem, fentebb részben már meg is válaszoltam ezt a kérdést. Ismétlem, vannak pozitív visszajelzések, és mint fordító is úgy éreztem, Nemes költészete nagyon is érthető a szlovák közegben. Sokkal érthetőbb, mint az a fajta kortárs magyar költészet, amelyik egyrészt visszakanyarodik a hagyományosabb versformák felé, másrészt pedig agyonterheli magát, már-már narcisztikusan öncélú, kizárólag csak magyar közegben érthető utalásokkal. Egyébként oda szoktam figyelni, hogy fordításra olyan szövegeket válasszak, amelyeket nemcsak közelinek, hogy azt ne mondjam „rokoninak” érzek, hanem amelyeket tényleg le tudok fordítani úgy, hogy közben a munkát magát is élvezzem és meg legyek győződve arról, hogy célközegben kommunikálni fognak.

Ami a domesztikált avantgárdot illeti, a szlovák költészet a második világháború előtt és közben pozitívan reagált a francia szürrealista költészetre: tehát hagyomány volna, de ma már alig akad, aki erre visszatekintene, illetve csatolódna. Ugyanakkor a szlovák (és a cseh) művészetben (főleg a filmben) mindig is volt egyfajta szürreálisnak mondható lírizmus. Ez talán egy bizonyos szinten érzékennyé, befogadóvá teheti a költészetkedvelő szlovák olvasók egy részét. De az is lehet, hogy Nemes Z. Márió költészete érintetlen talajra érkezik, s ez talán még jobb: tisztábban, erőteljesebben lesz érezhető a hatás, vagy éppen emlékeztetni segít a hazai hagyományra.

Nemes Z. Márió

KULTer.hu: Életedben a fordítás és az alkotás milyen belső arányokkal van jelen? Mik a közeljövő feladatai, távlatibb tervei?

Nem tartom magam élvonalbeli fordítónak. Inkább „alkotó” vagyok, s csak akkor fordítok, ha plusz pénzre van szükségem, vagy egy szövegnél vagy műnél kifejezetten úgy érzem, hogy ezt le kell fordítani, és hogy tudnám a fordítást élvezni, illetve tanulni belőle. Ami a közeljövőt illeti: éppen a szlovák verseskötetem befejező munkálatain dolgozom (egyébként a kötet ugyanannál a kiadónál fog megjelenni, ahol a Nemes-válogatás is, tehát a pozsonyi Ars poeticánál), közben új (ugyancsak szlovák nyelvű) regényemen dolgozom, s jó lenne összehozni egy magyar kötetet is, mert ötletek, elgondolások, vázlatok már volnának, csak hát időt kellene keríteni rá. Mert közben különböző fordításokon is dolgozom, amelyek közül Tallián Tibor Bartók Béla életművéről szóló monográfiáját tartom a legfontosabbnak. Ezen kívül mint szerkesztő besegítek a Kloaka nevezetű, kísérleti művészettel és irodalommal foglalkozó internetes, de ebben az évben már nyomtatásban is megjelenő szlovák lapba, amelyben szeretnénk külföldi, de nem éppen „mainstreames” arcokat, műveket bemutatni, ugyanakkor külföldön (szerény lehetőségeink keretében, legalább képben) népszerűsíteni a kortárs szlovák művészetet.

Szegő János

szerző: Szegő János
honlap e-mail
Szegő János 1982-ben született, Budapesten él, kritikus, szerkesztő, a JAK elnökségi tagja. A PPKE-n végzett esztétika-magyar szakon. Írásai 2003 óta jelennek meg rendszeresen nyomtatott folyóiratokban (pl. Alföld, Holmi, Jelenkor, Műút, Élet és Irodalom, Magyar Narancs), illetve on-line (Litera.hu, hlo.hu, Revizor Online) sajtóorgánumokban. Műfajai: beszámoló, esszé, interjú, kritika, recenzió, riport, tárca. Kritikaeszménye az előnyszabály, kedvenc játékeleme a les. A Litera.hu szerkesztője volt, jelenleg pedig a Magvető Kiadóé.

3 archív hozzászólás
  • Berényi Csaba

    kémikus billy - szeptember 2, 2011

    oké, hogy a beat lényege kimerül a totális spontaneitásban, ami igaz az irányzat kvázi kérészéletére és a hippikkel való rokonságra – szóval erős kordokumentumként tartják őket inkább fajsúlyosnak (amit én ellenzek) – ezért valahol értem, miért sorolja fel a fazon negatívumként, ha még ennek az utózöngéit halljuk vissza ma is – és bár nem ismerem a cseh irodalmat – de egyetemesen elutasítani egy vélhetően letűnt kor (nem hinném, hogy letűnt) irodallmát…nanana – oké engem is a hippi gönceimben egyértelműen megmosolyognak, de füvet szívni akkor is ugyanolyan volt, mint most is (persze ma nem akarsz vele háborút megfékezni), de a pillanatnyi esztétikum (amíg tart a vers olvasása/megírása) még ma is működik – legalábbis kéne neki

  • He11aHunn - szeptember 3, 2011

    Én csak egyet nem értek! Hogy lehet a Nemes Z. Máriót így megfordítani, hogy Márió Z. Nemes? Helyesen ez úgy lenne, hogy Z. Márió Nemes — úgyhogy szerintem ezt elhibázták!
    (de persze a legkorrektebb az lenne, ha meg lenne hagyva a név az eredeti sorrendjében, így, Nemes Z. Márió, mert szerintem minden ember, hát még ha szerző, megérdemel annyi tiszteletet, hogy akármelyik országban is, de tekintetbe veszik, hogy írja a nevét eredetileg, mint ahogy mi se szoktuk senki idegen szerző nevét megfordítgatni a magyar nyelvű kiadásban..)

  • egy fordító - szeptember 4, 2011

    A Márió Z. Nemes abszolút korrekt forma, függetlenül attól, hogy a Z a keresztnév vagy a vezetéknév rövidítése-e. A tulajdonnevek “fordítása” (azért idézőjelben, mert nem tényleges fordításról van szó, csak névalkalmazásról) egyfajta konvención alapul, amely pragmatikus alapokon nyugszik, ebben az esetben: azonosítható legyen a fickó kereszt-, ill. családneve. Kevés kivételtől eltekintve (pl. kínai, amely szintén a magyar szórend szerint használja a neveket, viszont a kínai írásjegyekre való átírással vagy ne-me-szö, vagy pedig csak ma-jo maradna a szerző nevéből) minden más nyelven így jelenne meg egy fordításkötet borítóján a neve. A névhasználat konvenció kérdése, nem érinti a szerző identitását, épp ezért nincs is megsértve, csak a nem-magyarokkal is meg van értetve (hogy ilyen szépen mondjam). Nem kell minden másság mögött bántást, sértést, tiszteletlenséget szimatolni, ez egy olyan morbis hungaricus, amely nagy ívben elkerüli a nyitottságot, a másokkal való kommunikáció lehetőségét.

    Ja, és még valami. Régi, szép magyar hagyományunkat, a nevek magyarosítását a 19. századdal elhagytuk. Egy aktuális példa: Verne Gyula. Legyulázni egy szegény “Zsült”? Ugye milyen viccesnek tűnik? Nos, legalább ennyire tizenkilencedik századi felvetésnek tűnik a fenti bejegyzésben megfogalmazott kívánalom is.