KULTer.hu - A vers szorításában
13973
post-template-default,single,single-post,postid-13973,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A vers szorításában

Szabó Marcell: A szorítás alakja

Szabó Marcell: A szorítás alakjaAz idei Könyvhétre két olyan lírikus – Deres Kornélia és Szabó Marcell – első kötete is megjelent, akiket korábban a Telep-csoport tagjaként tartottunk számon. Talán nincs ez így jól, de az, hogy egy „(ex)telepes” sorait olvasom, egyfajta irányt szabott a kíváncsiságomnak, mikor Szabó Marcell könyvét, A szorítás alakját először fellapoztam.

Persze valójában igencsak természetes jelenséget takar a fenti terminus: vannak olyan fiatal költőink (s nem is biztos, hogy pontosan beazonosíthatóak az egykori blog létrehozóival), akiknek eddig megjelent szövegeiben felfedezhetünk közös vonatkozási pontokat, egymással rokonságot mutató, kölcsönösen gazdagított poétikai stratégiákat, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy néhány, korábban talán alulértékelt életmű többükre is hatást gyakorolt. (Nem véletlen, hogy a Szabó által idézett szerzők listáján ott szerepel Gál Ferenc és Szijj Ferenc neve is.) A szorítás alakja esetében éppen ezért az érdekelt, hogy vajon mennyire használhatóak azok a panelek, amelyeket szinte már reflexszerűen használunk a kortárs irodalom eme vonulata kapcsán. Késztet-e a kötet előfeltevéseim újragondolására, avagy mennyire jellemzi egy saját nyelv létrehozásának kísérlete?

Szabó verseskönyve nincs ciklusokra osztva – ez a mozzanat azért is lehet érdekes, árulkodhat egy másféle vers(olvasás)-felfogásról, mert több, a Telep holdudvarába tartozó alkotó kötetében is hangsúlyos a ciklusokba való rendezettség jelentésgazdagító funkciója. A versek egyetlen tömbben való elhelyezése számomra jó döntésnek tűnik: A szorítás alakja egy kompakt, fegyelmezetten összeválogatott gyűjtemény, melyben többé-kevésbé minden szöveg megléte téttel bír. Az viszont nyilvánvaló, hogy Szabó Marcell sem folytatója a nyelvjátékos költészetnek: lírájában a rímtelen, olykor depoetizált, élőbeszédszerű megszólalás dominál. Ebben a szikár nyelvi környezetben azonban felragyog olykor egy korábbi költői beszédmód néhány toposza, így például a Kosztolányi és József Attila lírájából is ismerős ősz-esztétika elemei A langyos szív, de ne mondjuk újrában: „Az utcánkban / ősi tárna, betelik a nyár […] könnyű szél, őszi kert, benne bármi ehető”.

Egyféle költészettörténeti hagyomány továbbvitelét jelzi az is, hogy a vallomásosság mintázataival átszőtt versek gyakran élnek a megszólítás alakzataiban rejlő, az én–te viszony nyelvi komplexitását felmutató lehetőségekkel. A Mányoki út, van ennek vége úgy tematizálja az elmúlást térbeli távolodásként, fizikai pusztulásként és egy kapcsolat széthullásaként is, hogy az önreflexió szintjén magáról az olvasás temporalitásáról beszél: arról az irodalmi médium által nyújtott törékeny illúzióról, melyet a felszólító igealakok („Képzeld azt”, „Legyek lelkes, mondjam azt”) egyszerre képeznek meg, s lepleznek le. A szövegben kirajzolt út végén elérünk annak felszámolásához, s egy olyan jelen idejű állapothoz, melynek alanya maga is csak a „leírtság” és az imaginárius pillanatnyi összjátékában létezhet: „Nincs út, se fürdő a végén, / se árok. Milyen ez így, leírva: sehol se vagy, onanizálok.”

Szabó Marcell: A szorítás alakja

Több „telepes” költő művei kapcsán emlegetik a szorongásos létérzé(kelé)st, mely a hirtelen regiszterváltásokkal, meghökkentő tematikus kapcsolódásokkal operáló poétika alapjává válik. Nem vagyok biztos abban, hogy ezek az olykor Szabó által is alkalmazott megoldások a kötetben elegendő felforgató potenciállal, az újraértelmezés erejével bírnak. Olyan, számomra kevésbé meggyőzőnek tűnő sorokra gondolok itt, mint például ez a részlet: „Hirtelen rettegni kezdek, ha meglátlak / köszönni sem fogod neked, és akkor valaki / a fülembe súgja, hogy a szaunát szereted.” Megkapó azonban, ahogy ez a versnyelv puritán eszközeivel, egy-egy ismétlés, előtűnő rímpár, pillanatnyi szépen hangzás révén zeneivé válik: ennek a mondhatni Kemény István-i játékosságnak szép példája az A képen, ahol ketten állnak. A kötetben felbukkanó Ornette Coleman-átiratok pedig már címük révén is zene és költészet kapcsolatára irányítják a figyelmet.

Az átirat hagyományosan egy szöveg újraértelmezését jelenti a nyelv médiumában – de hogy írhatok át valamit, ami sosem volt megírva? Mi kötheti össze az ötvenes-hatvanas évek legendás szaxofonosának formabontó, kizökkentő free jazz ütemeit ezekkel a huszonegyedik századi magyar nyelvű szövegekkel? Szabó nem tesz kísérletet arra, hogy valamiképp leképezze a költői nyelv médiumában a dzsessz érzékekre ható, felkavaró működését. (És jobb is, hogy nem ezt jelöli ki költészete tétjeként.) Inkább az átfordíthatatlanságra utaló reflexió bújik meg a sorokban: „De abban, hogy nem értem, / még sok minden szép lehet.” (14.) Ezek a szövegek tulajdonképpen egymás átirataiként olvashatóak, mintegy a – többek közt az én-te viszony kudarcára irányuló – megértés vágyának lenyomatai. Itt is szembeötlővé válik, hogy a látványos formai megoldások mellőzésének ellenére milyen fontos funkciója van ebben a költészetben a finom szerkezeti mozgásoknak, a mondatok megtörésének, az áthajlások helyének: „De ezzel a lendülettel a nevükben / mégicsak én, ami benned emberi / léptéket keres. Nézni az égőkből / kirakott alacsony égre, felfogni / bármi lüktetést. Világos nappal / mindaz, amire így sem jövök rá.” (Ornette Coleman-átiratok 3) Az átiratban szerepel egy olyan mondatgrammatikai mozzanat, mely A szorítás alakjának más szövegeiben is sajátos feszültséget termel ki: ez pedig (igen beszédes módon) az explicit igei állítmány hiánya. Ami először hiányként ütköztet meg (és ezzel máris egy nyelvi berögzülésre derül fény, nevezetesen arra, hogy az „én” mellé oda automatikusan elvárom a „vagyok”-ot is), az újraolvasásban az így keletkező többértelműség révén nem hagy nyugodni.

Szabó Marcell

Ha mégis van olyan szöveg, amely szerkezete, anyagszerűsége révén valamiféle dzsessz-poétikáról tesz tanúbizonyságot, az a kötet legutolsó darabja. Az Itt végződik nem más, mint egy hosszúmondat, mely nemcsak tematizálja, de sajátos tördelése, az ismétlés és fokozás alakzataival megnyomott, lüktető felsorolása révén maga is színre visz valamit a zene eseményszerűségéből: „Egy kürt, egy fagott, egy basszusklarinét, egy klarinét, egy na- / zális hang, négy trombita, négy bádoglemez  […] Ebből áll a gép.” Talán nem csak a Telep-kontextus teszi, hogy a verset lezáró állításnál – melynek zárszava a hangsúlyozottan kötetzáró pozíció, a visszautalás iránya révén akár az egész kötet metaforájaként is olvasható – az emlékezetes, szállóigeszerű NZM-sor („a tánc egy zsíros gép”) jutott eszembe. A zenéhez-tánchoz kötődő, a test organikus egységét megbontó, mégis megbabonázó technicizáltság képzete máshol is  megjelenik Szabó Marcellnél: „A csodálatos kúszás, ami a zene / rajtam, és ami abból hidraulika, szép vagy / ocsmány, hullámzó mozgás.” Miközben az olvasás közben olykor találkozunk az éppen NZM kapcsán emlegetett hús-esztétika tükrében már nem túlságosan újszerűen ható sorokkal („a szervek szerinti elrendeződés, / a becsomagolt élőhely átadható / egymásnak / és a bántalmazás / közös öröme tényleg öröm, mert van rá kifejezés.”), Szabó lírája képes saját irányokat is kijelölni a fiatal kortárs költészet érdeklődését kétségtelenül meghatározó test-diskurzusnak.

A testről (s az énről) való beszédet ugyanis egy másik kor episztemológiáját, tudáséhségét felidéző kérdések szövik át – tulajdonképpen a felvilágosodás időszakának nagy metaforái hálózzák be a verseket, melyeknek beszélője minduntalan a megértés makacs vágyáról (és kudarcáról) számol be. A felvilágosodás kori retorikát meghatározó konvenciót – mely a látás képességét mint a világmegismerés kitüntetett, elsődleges eszközét értelmezi – azonban lebontja a különböző érzékterületekről származó benyomásokat sajátosan regisztráló versnyelv tropologikus működése. Térjünk csak Consideration of Other Urological Conditions Prior to Initiating Treatment for BPH: Prior to initiating treatment with CIALIS for BPH, consideration should be given to other urological conditions that may cause similar symptoms. vissza egy pillanatra a fent már átírthoz: „Nézni az égőkből / kirakott alacsony égre, felfogni / bármi lüktetést. Világos nappal / mindaz, amire így sem jövök rá.” Ebben a szövegkörnyezetben hirtelen felsejlik a megérteni ige szinonimájaként használatos „felfogni” szóalak tövének eredeti, az ujjak mozgásával kapcsolatos jelentése is: a megértés mint tapogatózás, a lüktetés ritmusának átvétele.

Egy másik Coleman-átiratban még direktebb utalás formájában bukkan fel a kanti ég képe: itt mintha az „emberi lépték” éppen az előző szövegben még a technikai apparátus effektusaként tételezett égre vetülne rá, míg a színtiszta fizikai voltában feltáruló test az értelem letéteményeseként lépne fel: „Mintha értelmes csak, / ami a gyomor csavarmenetein / közelít, de szégyenre képes / lehetne a csillagos ég is”. Ez a sor persze igencsak szatirikus kommentárként is olvasható mindarról, amit értelemnek szoktunk nevezni, de tekinthetjük a nem-nyelvi megismerés irányába megtett lépésnek – ennek lehetőségéről azonban Szabó lírája úgy beszél, hogy számot vet annak elkerülhetetlen nyelvi dimenzióival is: „Nem tudtam nem gondolni / rád, ha a gondolkodás ugyan már nem / lett addigra kimetszve ölemből és számból.” (59.) Miközben a lírai én leggyakrabban a tekintet működésére, a látás képességére reflektál, annak szubjektum-objektum distanciát teremtő, immateriálisként való tételezése megszűnik  a versek szinesztéziás képeiben: „A látvány világos, / tiszta hangsor, de megoldást elvétve kínál. / Felszakad és idáig borul, mint egy zsák / sötét föld, aminek az értelemhez / többféle szerszáma van.” A költői nyelv teremtette kontextusban a „holt metaforaként” rögzült fordulatok fizikai percepcióhoz kötődő jelentése is megvillan („előre nem látható zsivaj”), felmutatva abból valamit, hogy az érzékeinken keresztül megszerzett tudás hogyan szerveződik újra a szóképek hálójában.

Ha Szabó költészetének orientációs pontjait szeretnénk kijelölni, a már említett Szijj-ihletettség nem tűnik meglepőnek, mondhatni generációs olvasmányélményről van szó, melyet a szerző többnyire a kellő színvonalon integrál a maga szövegvilágába (az életmű átsajátításának módja leginkább Krusovszky Dénes szövegeire emlékeztet). Igencsak izgalmas, és a maga nemében egyedülálló azonban az az érzékenység, amellyel a költő a Bibliához fordul. Azon belül is elsősorban egy ószövetségi történethez: több versben is megidéződik – nem név szerint, csupán egy-egy arcvonás felvillantásával – az atyját becsapó, majd apósa által becsapott, csípőjén az Úr keze nyomát viselő Jákób alakja. Az allúzió igencsak kevéssé szembeszökő, s azt sem állítom, hogy az ószövetségi referencia valamilyen végső kódot biztosít az egyébként nem könnyen felfejthető szövegek befogadásához. Az a gesztus azonban, amellyel Szabó költészete rátalál erre a hagyományra, és az érzékek működésének kitett megismerő én, a hasadt, origópontját vesztett identitás problematikája felől érti újra a több ezer éves történet szilánkjait, számomra a kötet egyik legemlékezetesebb mozzanatának bizonyult.

A Jákób-narratíva úgy válik a saját és az azt érzékelő másik test manipulálása révén végbemenő önazonosság-vesztés allegóriájává, hogy a beszélő már megszólalásának is csak másságát képes regisztrálni: „Mi történne velem, öt érzékemmel / ha az elhívás csupán a sötét belsőségekről szólna, a tébolyban / világos megismerésről […] Mintha pólyákkal béleltek volna ki, hogy hangom / úgy hajoljon, akár a tiéd” (Elvágja a két kecske nyakát…) Jákób sorsát az isteni elrendeltetés már születése előtt kijelölte – története tulajdonképpen arról (is) szól(hat), hogy miként alakítja életét mindvégig eme eleve megadott képlet függvényében, s miként csikar ki újabb és újabb, beváltandó ígéreteket Urától. Szabónál ezt az olvasatot radikalizálja az isteni szó helyén (helyett?) megjelenő „nyelv” biologizáló, egyszersmind természetesen önreflexív képzete. Szövegében már nemcsak az én másikról, hanem önmagáról alkotott tudását is a fátyol mögé rejtettség motívuma értelmezi: „Mintha egy nyelv nyalna lassan magába. Hét köpetszerű, követhetetlen év / amelyre fátylat húznak, és rajta / verejték vagy nyál csillog át. / Azok az arcom vonásai.” Ebben a kontextusban bukkan fel egy másik kultúrkör mítosza: „Hét évig, milyen szájban / volna végül az a nyelv? Mint a teknősbéka / páncélja, fényes húrokkal keresztbe átfeszítve.” Ezt az ismeretelméleti érdekeltségű költészetet, mely Jákób és Hermész figurája köré írja egyre táguló köreit, a csalás mibenléte foglalkoztatja: nem mint irányítható, intencionált cselekvés – hiszen a „csalás tüdeje többé nem emberi erszény”–, inkább mint az a közeg, mely a költői megszólalás és a megismerés határait jelöli ki.

„Csuklóra szorított / kézzel járkálsz, másként apró szemekbe fordít / a láz, amely egyszerre tengely és súly / vagy guruló labda.” Az eredetileg a fizika jelenségvilágához tartozó fogalmak fontos szerepet töltenek be Szabó szövegeiben, folyamatosan a testek között munkáló, inhumán dinamikát jelenítik meg. Mindeközben a hasonlóan könyörtelen intenzitással fellépő vágy metaforájává válnak („az nem üzekedés, nem egy földbe szúrt / boton hintázó súly rövidülő pályája / lett volna?”), de az „ostoba nehézkedés” úgy is megnyilatkozik a versekben, mint magának a nyelvnek a nehézkedési ereje. Ebben az irányíthatatlan erővonalakkal áthatott térben a lírai én önreflexióit áthatják a mozgás képzetei: „Mint egy lassabb rész a két gyors között, azt hiszem, / valahogy így működöm.” (19.) Talán nem is mozgásról, inkább mozgatva levésről, valaminek való kitettségről van szó. Szabó verseiben az én nem rögzített viszonyok – a „cserék”, „félfordulatok”, retorikai finommozgások – mindig alakulásban lévő termékeként tekint magára: „A maszatolás, én az akarok lenni / a hiábavaló csere a térben, az ágaskodás / és utána könnyű félfordulat.”

Ágaskodás, guruló labda, boton himbálódzó súly. Az én képlékenységére, s azt színre vivő nyelvi működésére utaló szóképek azonban mediális rögzítettségre, papír és betűk – teknősbéka páncél és fényes húrok – anyagiságára utaltak. Talán ez a belátás magyarázza a címet is: így olvasva rajzolódik ki a kötetben a szorítás alakja.

Szabó Marcell, A szorítás alakja, JAK PRAE.HU, Budapest, 2011.

Balajthy Ágnes

szerző: Balajthy Ágnes
honlap e-mail
Balajthy Ágnes 1987-ben született Miskolcon, kritikus, a Szkholion művészeti és szakfolyóirat szerkesztője, Pro Scientia-díjas. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának hallgatója, az Alföld Stúdió és a JAK tagja. Publikációi többek közt az Alföld, Műút, Kalligram és a Parnasszus lapjain jelentek meg.

2 archív hozzászólás
  • Great Gatsby - szeptember 9, 2011

    Nagyszerű írás, szerzője ritkán látható szakmai magabiztosságról és nyelvi készségekről tesz bizonyságot. Régen olvastam ennyire élvezetes kritikát, sok nagy múltú lap megirigyelhetné. A kulter.hu büszke lehet, hogy Balajthy Ágnest szerzői közt tudhatja!

  • Herczeg Ákos

    Herczeg Ákos - szeptember 9, 2011

    Hozzátenném, mindezt úgy, hogy lírakritikában még csak most bontogatja szárnyait 🙂
    Tényleg remek, figyelmes szöveg, öröm volt (voltaképp nem-) korrektúrázni…

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum