KULTer.hu - Egy meg nem értett depresszió-dráma
14728
post-template-default,single,single-post,postid-14728,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egy meg nem értett depresszió-dráma

A hódkóros (The Beaver)

The Beaver - Mel Gibson és a hódLehetséges, hogy sokaknak csalódást okozott a mozikban nemrégiben bemutatott Jodie Foster – Mel Gibson-film. Ennek legfőbb oka talán az, hogy a lefordított – mások szerint inkább félrefordított – cím és a trailer is vígjátékot sugall. Azonban, kedves filmrajongók, ezt a „csemegét” úgy érdemes fogyasztani, hogy előtte előre felkészülünk rá, hogy az elkövetkezendő nagyjából másfél órában drámát fogunk látni.

Az alapszituáció könnyen felismerhető már az első pár percből. Walter Black (Mel Gibson) – családapa, cégvezető és férj – szürke figuraként éli életét. Pontosabban élné, ebben azonban megakadályozza súlyos és kezelhetetlennek tűnő depressziója. Sikertelen önpusztítási folyamatának közepén – amolyan csináld magad módon – rátalál az áttörő változtató erő megtestesítőjére, egy hódbábura. Ezt a groteszk tárgyat használja fel gyógyulásának érdekében, mégpedig elég célszerűen: kezére húzza és a szó szoros értelmében átadja neki az irányítást.

Valószínűleg nem vagyok egyedül, amikor azt kérdezem, hogy miért éppen hód? A bábu használatára a következő az indok: „A személy, aki ezt a kártyát átadta, egy orvosi bábu felügyelete alatt áll, melyet arra terveztek, hogy pszichológiai távolságot teremtsen adott személy és az ő személyiségének negatív aspektusai között” – halljuk a trailerben. Pszichológiai távolság teremtésére vagy úgymond egy gát építésére pedig nincs is megfelelőbb állat, mint egy hód. Elvonatkoztatva attól, hogy milyen logika alapján ötlött be éppen a fogkrémreklámból ismerős, rokonszenves állat, azt azért mindenféleképpen meg kell jegyezni, hogy valamiért ritka jó választásnak bizonyult. Eléggé groteszk, egyáltalán nem odaillő és meglepő. Ezt a hangulatot vagy alapérzést még inkább erősíti a nagyszerűen komponált muzsika, köszönhetően az okkal dicsért brazil zeneszerző- és zongoraművésznek Marcelo Zarvos-nak.

The Beaver - Mel Gibson és Anton Yelchin

Miután Walter sikeresen „áthódolta” a munkahelyi és magánéleti kínos pillanatokat – bábuval a kezén –, egyre kiegyensúlyozottabbnak tűnik. Ismét sikeres lesz a munkahelyén és otthon is. Azonban hazugságainak folyama visszatereli őt ugyanabba a zsákutcába, ahonnan elindult. Kénytelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy talán csak még mélyebbre taszította magát, mikor úgy döntött, hogy maszkot, ha úgy tetszik, hódot visel. Egyes nézőknek bizonyára korábban is megfordult a fejében az a gondolat, hogy Walter ezzel egyenesen skizofréniába üldözi magát. Nem kell ehhez elmeorvosi végzettséggel rendelkezni. A film tehát megteremti ezt a manapság egyre gyakoribb alapkonfliktust: a család széthullik újra meg újra.

Foster rendezésében is megtalálhatók a sikerfilmekre jellemző világmegváltó pillanatok, mint például az új – természetesen hódos – játék kitalálása, ami felvirágoztatja a céget. Ami viszont számomra felettébb érdekessé teszi ezt az alkotást, az nem más, mint az apa és fia karaktere közt vonható párhuzam.

Walter nagyobbik fia, Porter (Anton Yelchin) nem a tipikusan lázadó tinédzser karaktere. Habár neki is megvan a maga „mocskos” kis biznisze a sulin belül, mégsem nevezhetjük bajkeverőnek. Azt, hogy hogyan viszonyul édesapja problémáihoz, leginkább a szobája árulja el. A tetőtéri kuckó halvány kékes-zöldes falára elgondolkodtató cetlik, illetve térképek vannak kiragasztgatva. Porter annak érdekében, hogy elkerülhesse apja sorsát, egy gondosan elrendezett cetlihalmazzal emlékezteti magát azokra a tünetekre, pótcselekvésekre és hibákra, amelyeket Walter viselkedésében figyelt meg, és magán is észlelni vél. Egyfajta önsulykolás is ez, sajátos önterápia. Porter kétségbeesetten harcol ellene, hogy bármikor is eljusson arra a pontra, ahova az apja sodródott. Ritka szép példa ez a tinédzserkori apaideál lerombolására.

The Beaver - Mel Gibson és Riley Thomas Stewart

Habár a fentebb említett cetlihalmazzal Porter nap mint nap szembesíti magát, sorsa ellen mégsem tehet semmit. Ezt mi, nézők a szobájának másik faláról tudjuk meg. A cetlisereggel díszített fal mellett ugyanis egy térképszerűséggel eltakart titok lapul. Egy folyamatosan táguló és mélyülő hasadás, ami félreérthetetlen tárgyi bizonyítéka Porter lelki nehézségeinek. Egyfajta stresszlevezető helyszínül szolgál ez a piciny terület, ahol a fiú nemes egyszerűséggel veri a fejét a falba. Véleményem szerint a film egyik legjelentősebb momentuma, amikor Porter belelendül ebbe a görcsoldó tevékenységbe és szó szerint átlyukasztja a falat. Ennek a pillanatképnek igen sokféle értelmezése lehetséges, hiszen a film – mint sok más hasonló momentumhoz – nem ad további instrukciókat vagy válaszokat.

A csalódás forrása talán pont a meg nem magyarázott pillanatképek nyitott kérdéssé formálásából fakadhat. Ugyanakkor pontosan ettől lett az alkotás önmagáért beszélő, mert nincsenek benne egyértelmű válaszok az élet nagy kérdéseire. Tehát a néző nem lesz okosabb, bölcsebb, magára van utalva, nem kap értelmezési opciókat, mentőöveket. Egyszóval, a filmet jegyző Jodie Foster és a forgatókönyvíró Kylle Killen nem arra fektette a hangsúlyt, hogy tanácsot adjon, hogyan vészelhetjük át az életünkben bekövetkező tragédiákat. Illusztrálni próbálják csupán, hogy mennyi szenvedés és nehézség következhet, és következik be az életben. A konklúzió szintén elmarad, zárásként a hullámvasúton ülnek a szereplők. A befejezés lehet egy kicsit elcsépelt, azonban egyben talán megfelelő be(nem)fejezése egy családi dráma vászonra vitt történetének.

Lehet tehát, hogy a filmes gárda és a színészek nem kasszíroznak ezzel az alkotással túl nagyot. Ettől eltekintve Mel Gibson ismét megmutatta a világnak, hogy nagyszerű színészi képességekkel rendelkezik, még mindig. Úgy gondolom, Anton Yelchin alakítása korához képest felveszi a versenyt filmbéli apjáéval. Jodie Foster pedig tizenhat év után – amikor a Szédült hétvége című vígjátéknak volt rendezője és producere – ismét nemcsak színésznőként, hanem rendezőként is kivehette részét a munkából.

A hódkóros (The Beaver), 2011. Rendezte: Jodie Foster. Forgatókönyv: Kyle Killen. Főbb szereplők: Mel Gibson, Jodie Foster, Anton Yelchin, Riley Thomas Stewart. Forgalmazza: Corner Film.

Szabó Anett

szerző: Szabó Anett
honlap e-mail
Szabó Anett 1989-ben született, Debrecenben él. Jelenleg a Debreceni Egyetem angol alapszakos hallgatója és a Debreceni Egyetem Irodalmi Kör tagja. Szakiránya a brit irodalom és kultúra, érdeklődési területei közé tartozik a történelem újraértelmezése és a történelmi traumák. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg. Szabadidejét legszívesebben olvasással, filmnézéssel és a kutyájával tölti.

1 archív hozzászólás
  • Sezi - október 5, 2011

    Nekem már a trailer is felesleges és túlcukrozott drámát ígért Hollywood két legsavanyúbb jelenségével.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum