KULTer.hu - Irányzattalanul, mégis messze látni
14748
post-template-default,single,single-post,postid-14748,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Irányzattalanul, mégis messze látni

Beszélgetés Ljudmila Ulickaja íróval

Világhírű író DebrecenbenNemcsak az aula egyedi ólomüveg ablakát csodálhatták meg szeptember 12-én a Debreceni Egyetemre látogatók, hanem találkozhattak a mai orosz irodalom egyik legnagyobb alakjával, Ljudmila Ulickajával is, aki a 25. Pécsi Íróprogram vendégeként érkezett Magyarországra regénye megjelenése alkalmából. Beszélgetőtársa Goretity József volt, aki a legutóbbi Ulickaja-regényt is fordította.

Az írónő (bár talán csak saját érzéseimet vetítem ki rá) meghatottan figyelte a megtelő aulát a napsütéses délutánon. Rengeteg fiatal, egyetemi hallgató is érkezett a rendezvényre, (akiknek a szemeszter első napja sem vette el a kedvét egy különösen érdekesnek ígérkező irodalmi programtól), így Ulickaja nosztalgikus érzéseit megosztva kívánt sok szerencsét az új tanévhez, és bár sajnálta, hogy életének ez az időszaka rég véget ért, azt tanácsolta a diákoknak, ne kényszeredetten tanuljanak, hanem lassan és élvezettel éljék meg az egyetemi éveiket.

A köszöntő után Goretity első kérdéseiben írói pályájának indulásáról faggatta az írónőt, utalva arra, hogy ő nem tanult abban a Gorkij Intézetben, ahol a magukat írónak valló oroszok szinte mindegyike. Ulickaja nagyon egyszerűen válaszolt a kérdésre, hiszen ő gyakorlatilag sohasem akart íróvá válni. Évtizedekbe került, mire igazán az lett, de minden magától történt, ő sosem készült erre a pályára. Foglalkozásául a biológiát, azon belül pedig a genetikát választotta, s ha újra kezdhetne mindent, akkor sem cserélné másra.

Goretity József köszöntőjét Ljudmila Ulickaja (középen) fogadja

Az alkotás és a biológia ugyanakkor szerinte több dologban is hasonlítanak. Középpontjukban az ember mint biológiai lény áll, aki azonban valahogy mégis különbözik az állattól. Ez az eltérés szerinte legjobban a művészetben és az irodalomban ragadható meg. 1970-ben bocsátották el munkahelyéről, 7 évig nem dolgozott, majd 3 évre egy színházba került, ahol irodalmi tanácsadóként tevékenykedett, de saját állítása szerint művészetének ezt az időszakát csak a körülményeknek megfelelő viselkedésként tartja számon, mindezt annak ellenére, hogy sok munkája színpadra is került. Novelláskötete csak a 80-as évek végére készült el, de sehol sem akarták kiadni, majd kacskaringós úton Franciaországba jutott vele, ahol 1993-ban, a Gallimard gondozásában jelent meg. Mosolyogva jegyezte meg, hogy mivel a franciák a nevét o-val írják, amikor levelet kap tőlük, alig akarja elhinni, hogy tényleg róla van szó a szerződésben, így a szomszédba rohan át, hogy meggyőződjön annak valódiságáról. De a kivételes siker ellenére − hiszen a Gallimard-nál azóta sem jelentetnek meg ismeretlen szerzőktől − sem hitte el magáról, hogy író. Először a Medici-díjat nyert Szonyecska után tette fel magának a kérdést: tényleg nem csaló vagyok, hanem művész?

Ulickaja elárulta, a mai napig sokan keresik meg a szövegeikkel, biztatást, megerősítést várva. Ezeket a szövegeket néha elolvassa, néha nem, de ettől függetlenül mindenkit további alkotásra buzdít. Véleménye szerint az írás elgondolkodtat, miközben a környezetünkhöz való viszonyt teszteljük általa, és – mint mondta – terápiás hatása is van, ezt saját bőrén is tapasztalja.

Közönségben nem volt hiány

Goretity a regények intertextusairól is faggatta Ulickaját, aki elmondta, nem szerkeszti műveit, az áthallások rendszerint csupán a mindent átszövő kultúra eredményei (az egyetlen kivétel ez alól a Daniel Stein, tolmács című regény). Szerinte nem lehet egyetlen művet sem teljesen tiszta lappal kezdeni, hiszen – ahogyan Ecora hivatkozva fogalmazott – magát törpének tekinti egy óriás vállán állva, de reméli, törpeként is tovább lát, hiszen mégis csak egy óriás vállán van. Ha nem így lenne, nem lenne értelme az írásnak. Ennek ellenére nehezen tudja meghatározni saját „óriásait”. Bár megemlítette, hogy akárcsak Nabokov Nagyszerű ajándékának főhőse, ő is Puskint olvas „bemelegítésként”, akkor is, ha sok írását már kívülről fújja, sőt azt is tudja előre, melyik helyen fog sírni.

Egy következő kérdésre válaszolva határozottan tagadta, hogy bármely irányzatot is követné. Főleg azt nem szereti, ha regényeit nőinek nevezik. Szerinte a nemek a mosdóválasztásnál számíthatnak legfeljebb, de a művészetben nem.

Goretity az olvasói elvárásokról is kérdezte az írónőt, aki szerint az igazi könyveknek inkább a kor kérdéseire kell válaszolniuk. Még akkor is, ha ezeket a kérdéseket még nem is tette föl senki. Úgy érzi, neki ilyen kérdésre a Daniel Stein, tolmács volt képes választ adni. Azt gondolta, csak őt és esetleg szűk társaságát érdeklik a regényben felmerülő problémák, de kiderült, hogy azok expliciten meg sem fogalmazott kérdésekre adhatnak választ. És az ilyet nem lehet csak úgy, az elvárásokat követve előre kiokoskodni. Műveit szinte kivétel nélkül valódi történetekre alapozza, ám puha agyagként formálja őket és az életéből megismert karakter-prototípusokat.

Az írónő dedikál

Az írónő nem határolódik el saját korától, és a beszélgetés végére betekintést nyerhettünk pozitív, ugyanakkor valószínűleg ironikus világszemléletébe is. Úgy érzi, nagyszerű időszakot fogtunk ki, nem kell átélnünk a háborúk borzalmait, és egy biológiai hasonlattal élve, a saját kormányát békés kérődzőnek tartja a ragadozó sztálini rezsimhez képest. Ráadásul nagyra értékeli a gyors információáramlást is, szereti, hogy a világ megnyílt előttünk, és hogy az elmúlt ötven évben az orvostudomány is jelentős fejlődésen ment keresztül. „A későbbiekben a mi korunkat aranykornak fogják tartani az utódok”, véli Ulickaja, de csak azért, mert a most készülő intézkedések nem a legjobb válaszreakciók problémáinkra. Ám bánkódásra semmi ok, hiszen minden jól alakul. „Vagy legalábbis érdekesen.”

Szót ejtett új könyvéről, melynek érdekessége, hogy míg a fordításokban az Imágó címet kapta, amelyet eredetileg az orosz kiadásnak is szánt, ám ott a kiadó kérésére végül Zöld Sátorként jelent meg a könyv. A zöld sátor tulajdonképpen egy hely a túlvilág kapujában, ahol minden halott összegyűlik, és minden különbség megszűnik közöttük. Ez az a hely, ahová mindenki szeretne eljutni, ahol a bűneik már nem számítanak. Úgy érzi, semmit nem vesztett a Zöld sátor címmel, ami egy misztikusabb olvasatot kínál föl, míg a latin nyelvű országokban az imágó (biológiai mellett) erős bibliai jelentéstöbblettel bír.

A beszélgetés tulajdonképpen jó hangulatban zajlott, az írónő pedig végre szembesülhetett a magas létszámú debreceni rajongótáborával is. És bár mi, oroszul nem tudók, néhol érezhettük, hogy a fordítás során helyenként egy-egy Ulickaja-sziporka elcsúszott, mégis megismerhettünk nemcsak egy nagyszerű írónőt, hanem egy kiemelkedő egyéniséget is. (Reméljük, legközelebb jobban vigyáz majd a lépcsőkkel, és nem lesz kénytelen könyékig gipszben dedikálni új és régi köteteit.)

Beszélgetés Ljudmila Ulickaja íróval, Debrecen, DE Főépület, 2011. szeptember 12.

A fotókat Áfra János készítette.

Farkas Evelin

szerző: Farkas Evelin
honlap e-mail
1990-ben született Füzesgyarmaton. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának doktorandusza, a Hatvani István Szakkollégium alelnöke és az Alföld Stúdió tagja.

3 archív hozzászólás
  • rt - szeptember 17, 2011

    A Zöld sátor cím bír bibliai jelentéstöbblettell és nem az imágó.

  • Farkas Evelin

    farkasevelin - szeptember 17, 2011

    Kedves rt!
    Az írónő azt emelte ki, hogy a “latin nyelvű országok” számára azért adták ki az Imágó címet, mert ez a cím többet jelenthet számukra, mégpedig a kép és képmás jelentésében,a biblia többletre pedig példát is mondott: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.

  • rt - szeptember 22, 2011

    ok, így már érthető 🙂 és igaz.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum