KULTer.hu - Üdvözletünket küldjük a hatvanas évekből!
15686
post-template-default,single,single-post,postid-15686,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Üdvözletünket küldjük a hatvanas évekből!

Édentől Keletre (East of Eden)

Andrzej Sadowski: Csoportkép a sárga renault-valA Ludwig Múzeum padlóján egy kopottas, fekete fényképalbum hevert árván. Egy letűnt kor farzsebéből eshetett ki. Visszajuttatni nem tudták gazdájához, így hát a benne lévő fényképeket zavarba ejtő pontossággal felfestették a hatalmas fehér falakra, hogy mi, a későbbi kor szülöttei is bepillanthassunk a fél évszázaddal ezelőtti világba.

Egy elmúlt világot többféleképpen foghatunk meg, ránthatunk vissza a mába. A történelemkönyvek megismertetik velünk a száraz tényeket, eseményeket, évszámokat, ikonikus alakokat, de ebből a felvázolt, ok-okozati gomolyagból nem tudhatjuk meg, milyen volt abban az időben élni. A sorok között kell olvasni, le kell kaparni a fémes felszínt. Milyen volt akkor boltba, strandra, fogorvoshoz menni? Tisztábbak voltak az utcák, a buszok? Hogy öltözködtek az emberek? A barátság akkor is azt jelentette, amit ma? Hogyan szó­rakoztak, nyaraltak, zenéltek a fiatalok? Néha olyan hihetetlennek tűnik. Megkérdezni anyát, apát, nagymamát, nagypapát. Egy álmos, kopogós-esős délutánon kiszedni a dobozból a megfakult fényképeket. Egy elszállt életérzés bizonyítékait. Ilyenkor közelinek, mégis távolinak érezzük azt a világot, amit őriznek. A kezünkbe fogjuk, mégse lehet teljesen a miénk. A képek segítenek ugyan felidézni, de nem tudnak elmondani minden mögöttük lévőt. Gyakran fantáziánkra és a körülöttünk lebegő mítoszokra kell hagyatkoznunk. Azok pedig néha félrevezetőek: cukormázzal vonják be és csillámporral szórják meg a ködös emlékeket. A múlt mindig szebb, hívogatóbb, élhetőbb, mint az, ami éppen most van. Olyannak látjuk, amilyennek csak akarjuk.

Franke Berko Bercic: Római emlék

A Ludwig Múzeum Édentől Keletre című kiállítása a fotórealizmus segítségével keres válaszokat a fenti kérdésekre. A stílus a hatvanas évek végén bontakozott ki az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Később aztán átkúszott a vasfüggöny alatt, ahol az aktuális és rendelkezésre álló témák valamelyest át is gyúrták az eredeti elképzelést. A technikai pontosság személytelensége mellett a témaválasztás az, ami nagyobb hangsúlyt kapott: az számít, éppen mit ragadnak ki az ábrázolandók végtelen sorából, mit próbálnak meg valósággá tenni, milyen szempontok alapján irányítják rálátásunkat a korra, milyen fonalon szövögetik a mesét, vagy éppen mit hagynak ki belőle. A kiállítás keretei között is eltérnek az egyes témákon belüli motivációk és célok. Nyugaton eszközként használták fel a műfajt, hogy megörökítsék azt, amire emlékezni akarnak: látszólag idealizált, értéktelített, valójában szenvtelen képeket sorakoztatnak fel. A mi térségünkben élő alkotók viszont egyértelműen azt akarták láttatni, ami ténylegesen volt, a maga meztelenségében. Nem féltek belemászni a védtelen hétköznapokba, a történelembe. A fénykép-festményekben azonban nem lehet feltétlenül megbízni: látványban nagyon is közel állnak a valósághoz, de ne felejtsük el, hogy mégis csak egy kiállítás keretein belül kínálják fel történeteiket.

A tárlat nem rágja a szánkba, hogy közelítsük meg, amit éppen látunk. Nem tematizál, hagyja, hogy sodródjunk az emlékek között és saját szánk íze szerint éljük meg a szituációkat. Erősen kezd: olyan festményeket sorakoztat fel, amelyek hallgatnak, hiszen be van tapasztva szájuk, csak finoman jeleznek, mi is van mögöttük. Jadranka Fatur Lift című képén a liftbe szorult, bárgyú férfi szorosan az ajtónak dől, és csak nézi a vele párhuzamosan haladó, felfelé vezető falépcsőt. A nehezebb, de biztosabb megoldást. De hát a liftbe csak be kell szállni, megnyomni a gombot, és már fent is vagyunk a negyedik emeleten. Meg se izzadunk, lélegzetünk is egyenletes marad. Jó neki ott a dobozban, nem is akar kiszállni – de nem is engednék, hogy kiszálljon, mert menet közben az ajtó beragadt.

Méhes László: Langyos víz (1970)

Másutt arc, név, identitás nélküli munkások, hirtelen hétköznapi hősök helyezkednek a kamera előtt kicsit kényelmetlenül, értetlen mosollyal, félmeztelenül, cigarettázva. Amott meg egy hegesztő férfi, aki elbújik sebhelyei, izzadságcseppjei, homlokán kidagadó erei, valamint munkája mögé, magának az egyénnek itt nyoma veszett. Milutin Dragojlovic 1-től 48-ig című munkájában azt mutatja meg, hogy egy koszos lépcsőház szürkeségében megbújó postaláda is mennyi mindent mesélhet gazdájáról. Képén negyvennyolc különböző egyéniségű levelesláda, negyvennyolc különböző élet sorakozik egymás mellett. Ajtajuk várakozón nyitva áll, áhítoznak egy levél után, az egyikből egy boríték szegélye komoran ki is lóg, a névcímke le van kaparva, nem lakik ott már senki. Egyszerűen megszűnt. Matei Lazarescu hangulatos és látszólag szelíd csendéleteiben – Írógép, Konyhaasztal – van valami kavar, valami megütköztető, oda nem illő. Az ollónak nem lenne szabad megtámadnia a rádiót és az írógépet, a telefonnak nem kéne lekötözve lennie. A tárgyak csak díszek, nem használják őket, hallgatnak. Valahogy úgy, ahogy mindennek fojtó némaságba kellett burkolóznia a korban.

Egy ilyen műfajnak magyaráznia kell magát és próbálgatnia határait. Egy-két kép ezért érdekes technikai fogásokkal kísérletezik: mit lehet kihozni a zárt és szűknek látszó keretek között? Grigorescu igazi fényképeket fog és színez át, egészít ki, keverve-kavarva és zavarba hozva a „valóságot” és a „művészetet”. Amúgy is kényes a határ a két fogalom között, s itt ráadásul még problematizálják is ezt a kérdést. Az a családi vacsora és a mezőn heverészés tényleg megtörtént (miért is ne történhetett volna?), de azzal, hogy az alkotó „belenyúlt” a fénykép eddig nem is érzékelt „szentségtelen szentségébe”, az az érzés keríthet hatalmába minket, mintha a képen látható asztalterítő és pipacs is csak a képzeletben létezne. Monory Hiperérzékeny című képe kékes, különös filmkockáival egy filmforgatás közepébe vonja be a nézőt. Fiatal, fehér ruhás lányt látunk, akit a hétköznapok nem tudnának befogni, de a teremtett világba tökéletesen beleolvad. Mögötte bujkáló kisfiú, látszólag teljes eseménynélküliségben. A vetített kép, a mozik hívogató varázsa is megjelenik, arctalan tömeg tolong a vakító fényt árasztó épület előtt – az emberek mindig kaphatók a „valóságtól” történő elszakadásra.

Don Eddy: Cím nélkül

Az eszmeiség és a technika lenyomatai után tekinthetjük meg az autentikus fényképalbum-termeket, a kiragadott hétköznapokat. A kiállítás legnagyobb részében különböző életképeket, alakokat, tájakat szórtak el, melyeket nem ismerhetünk, mégse érezzük őket idegennek, hiszen beengedtek maguk közé, mi is odaférünk a szobamelegbe. Öltönyös-kosztümös, csónakázó házaspártól kezdve csapzott, farmerkabátos, koncertre készülő zenészeken át vasárnap délutáni, fürdőruhás nagymamákig és húsos, úszósapkás unokákig bárkivel találkozhatunk, senki se akart kimaradni a nagy, összegző felvonulásból.

Akaratunk ellenére is megmosolyogjuk, annyira bájos, ahogy a kötött pulcsis, harmincas, szőke nő teljes komolysággal és elszántsággal belefeledkezik a csirkeraguba a kockás terítő mellett, a foltos-pecsétes konyhában, vagy ahogy a nyugati, fiatal, selymes hajú házaspár babával a karban, kocsi és ház előtt pózol, így örökítve meg földi javaikat, hogy majd a fényképet évtizedek múltán a karosszékben ülve, ernyedt elégedettséggel nézhessék vissza a kandallóban lobogó tűz mellett. Tovább haladva az alakokat szépen lassan felváltja az őket körülvevő világ tematizálása. Az utcán pöfékelő buszok, neonszín-kirakatok, műanyag karkötők, piaci forgatag és sodrás. Egyre inkább egy nyüzsgő bazárban érezhetjük magunkat. Aztán autóba szállunk és a márkák, táblák között végképp elveszthetjük a fonalat. Mintha a végére mindent összedobáltak volna, amit eddig nem tudtak hova rakni, nehogy véletlenül kimaradjon egy-egy ide passzoló mű. A kezdeti finom gondolatiságtól eljutottunk egy materiális, szedett-vedett halomhoz, a kevesebb pedig talán több lett volna, az életérzés így belefullad saját magába.

Egy fényképalbumnál biztos többet hagytak el. Ne hagyatkozzunk csak a látványra, az időutazás elmarad, nem mesélhet el mindent, nem tudunk a képek mögé ugrani, csak falnak ütköznénk. Hallottunk történeteket innét-onnét, ítéleteket, ömlengést, elmarasztalást, örömöt, hogy vége, és örömöt, hogy részesei lehettek ennek az időszaknak. A fejünkben mindez visszhangzik. Egy bizonyos távolból a rossz már csak kellemetlen lesz, a szép egyenesen csillogó, emlékezetünk jóindulatú csínyei. Vajon a 21. század farzsebéből mi fog kiesni?

Az Édentől Keletre – Fotórealizmus: Valóságváltozatok című kiállítás 2012. január 15-ig tekinthető meg Budapesten, a Ludwig Kortárs Művészeti Múzeumban.

Brunner Zsanett Anna

szerző: Brunner Zsanett Anna
honlap e-mail
Brunner Zsanett Anna 1990-ben született Keszthelyen, 2008 óta él Budán. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója, esztétikát, kommunikációt és kreatív írást tanul, tervei között szerepel a grafológia és a pszichológia is. A 2008-as sárvári irodalmi tábor prózásként vett részt, kritikáit először a KuK közölte. Sylvia Plath, Kosztolányi Dezső, az experimentalizmus és a szürrealizmus inspirálják.

2 archív hozzászólás
  • Strausz Kinga

    Strausz Kinga - október 24, 2011

    Nagyon klassz cikk, érdekes téma, kedvet kaptam, hogy megnézzem a kiállítást. 🙂

  • Déri Eszter - január 31, 2012

    Igényes, jó cikk.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum