KULTer.hu - Egy emlékezet-konferencia emlékezete
16771
post-template-default,single,single-post,postid-16771,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egy emlékezet-konferencia emlékezete

Loci Memoriae Hungaricae konferencia

Jan Assmann DebrecenbenBár a díszudvar megszokott zsibongása nem árulkodott róla, a Debreceni Egyetem a honi tudományos élet idei egyik legjelentősebb eseményének adott otthont november derekán. Az első magyar par exellence emlékezethely-kutató konferencia hamvasságához rögtön tekintély is társult, hiszen a diskurzus fő alakítói közé tartozó Assmann-házaspárt sikerült megnyerni annak tevékeny védnökeiül.

A második világháborút követően a nyugati világban tömegesen ismerték fel a személyes vagy kollektív emlékezet jelentőségét. A múlt – annak adott esetben minden darabkájával együtt – jelentősen felértékelődött. A hetvenes-nyolcvanas éveket valóságos emlékezetkonjunktúraként tartjuk ma már számon, amelynek erejét a francia forradalom bicentenáriumához kapcsolódva egy francia történész, Pierre Nora tudta tudományos igénnyel elsőként csatornázni. Az emlékezet elméleti gyökereinek felderítéséhez és osztályozásához már az 1920-as években hozzákezdett Maurice Halbwachs. Majd több mint fél évszázad elteltével Nora volt az, aki a világ értelemmel való felruházásának egyik, sokak szerint a posztmodern felfogást is kiszorító alapfogalmává emelte az emlékezetet. Jelesül annak fizikai vagy mentális helyeken (egyszerűsítve: jelképekben vagy jelképes erővel bíró helyeken) való kikristályosodását: a lieu de mémoire-t, magyarul: az emlékezethelyet.

Jan Assmann

Nora francia emlékezethelyeket sorra vevő hétkötetes magnum opusa nyomán számos történész, antropológus, kultúratudós választotta az emlékezetet múltmagyarázata keretéül. Közülük – vitán felül – a legjelentősebb Jan Assmann, a heidelbergi egyetem egyiptológusa, akit bármely tudományos ülésszak összeállítója büszkén tudna be nyitóelőadójának. Ennek megfelelően élénk várakozás fogadta a jólfésülten entellektüel ősz filoszt a Debreceni Akadémiai Bizottság neonfénybe burkolózó székházában is, aki ezt a büszkeséggel vegyes nyájasságot – megjelenése óta esszenciális irodalommá nemesedett – monográfiája szabatos keresztmetszetével viszonozta. Egyiptomi, hérodotoszi és ótestamentumi példákon keresztül nyertünk magyarázatot a kulturális és kommunikatív emlékezet különbségére csakúgy, mint a kanonizációra és a klasszicizálódásra. Joggal nyugtázhattuk volna, hogy nem is lehetett méltóbban felvezetni a magyar emlékezetkutatás elméletére szánt napokat, mint a zsinórmértéknek tekintett mű írója tolmácsolásában történő felidézésével. A magyar emlékezethely-kutatás esélyeinek számbavételére egybegyűlt könyvforgatók azonban nem zsákbamacskaként tekintettek a közelítésmódra: ki más jött volna el a konferenciára, mint aki már tartotta a kezében az alapvetéssé nemesedett programadó Assmann-kötetet? Az elméletet a honi szellemi talajon kamatoztatni kívánó egyszeri bölcsész kénytelen volt elhessegetni a gondolatot, miszerint nem volt-e holmi humanióra dőzsölés Jan Assmannt saját maga hangoskönyv szinopszisaként meghallgatni, mikor ugyanabban a harminc percben talán újabb keletű elméleti meglátásait vagy kimondottan a magyar lieux de mémoire problémára irányuló reflexióit is megismerhettük volna. A csettintés persze járt így is, annak jóízűsége viszont már nem omlott szét önmagától – legalábbis jelen sorok írójának szájában.

Aleida Assmann, a téma másik nemzetközi szaktekintélye

A felhajtás alapján tűnhetne úgy is, Jan és Aleida Assmann azonban korántsem egy mesterkélt tudományos celebházaspár. Bizonyosan húzódik tudatosság is a mögött, hogy a konstanzi családfő kézen fogva műveli az emlékezettudományt feleségével, ahhoz viszont nem férhet kétség, hogy mindketten a diskurzus első számú képviselői közé tartoznak. Aleida Assmann ugyanakkor nem is kifejezetten a kollektív és kommunikatív, hanem az átalakító erővel bíró emlékezettel foglalkozik. Értékelése szerint a múlt újragondolásának hatalmával felruházott emlékezet egyenesen a felejtésre építő posztmodern gondolkodás alternatívájává lépett elő az utóbbi időszakban. A nyugati világ több képviselője ugyanis felismerte, hogy a 20. század súlyos erőszakkal terhelt múltja nem csupán elfelejtendő traumaként képezheti emlékezetünk részét. Az évtizedek távolságából lehetséges új szemmel is tekinteni a hányattatott múltra; az emlékezet a kibeszélés, a közös nevezőre hozás terrénuma is lehet. Hangzatos szavak, őszinteségükhöz azonban a konstanzi kultúratudós minden debreceni ülésszakot mulasztás nélkül követő és kommentáló fáradhatatlansága láttán nem férhet kétség. S. Varga Pál találóan „a saját emlékezet dialóguskoncepciójának utazó nagyköveteként” jellemezte zárszavában Aleida Assmannt, aki valóban minden előadást követően rámutatott az elhangzottakban rejlő emlékezetpárbeszéd lehetőségekre.

A magyar emlékezethelyek kutatásának elméleti fundamentumát lefektetni hivatott ülésszakokat felvezető plenáris előadók névsora lefegyverző volt. A programot böngészve valóban csak Pierre Nora hiányzott Aleida és Jan Assmann, illetve Pim den Boer mellől. Az első szekció végén derült ki, hogy végül az utóbb említett holland történészt is nélkülöznünk kell. Betegsége azonban csupán a személyes eszmecsere útját tudta állni, gondolatainak megosztását és a magyar recepcióra összpontosító tájékozódását nem. A levezető elnök által felolvasott előadás második felében szakavatott és külső nézőpontból vázolt, mindazonáltal kimerítő szemlével szolgált den Boer a lehetséges magyar emlékezethelyekről. Ezek között Bonfini- és Horváth Mihály-történetírásának lieu de mémoire-ként való mérlegelése is gondolatébresztő, friss felvetésnek tűnhetett. A magyar kommunista történeti panteon 1956 utáni megalkotására irányuló kísérletnek a francia forradalom hasonló törekvéseivel való párhuzamba állítása kétségtelenül a magyar emlékezethely problémájának egy teljesen új, de tagadhatatlanul releváns nézőpontját mutatta fel. Érthető módon, ha magyar lieu de mémoire-ról gondolkodunk, akkor a nemzeti diskurzus számára jelentékeny szimbólumok kerülnek szóba, holott – és itt lehet tetten érni a külső szempár ab ovo elfogulatlanságának előnyét – az emlékezettörténet mezejének állatorvosi lovaként számon tartott franciásság legalább annyira republikánus, mint nacionalista.

Bitskey István és Bényei Tamás

A felvetés tükrében azonban csak árnyalódhat a magyar nemzeti emlékezet alapvetően kultúrnemzeti felfogású összképe, melynek meggyökeresedését támasztja alá az egyetem pszichológusainak lieux de mémoire-vállalkozása. A Münnich Ákos által bemutatott felmérés célja, hogy megmutassa, közmondásos nemzeti jelképeink − azaz emlékezethelyeink – közül a mai társadalom számára melyek a legjelentősebbek, illetve mennyire kötődnek ezek a szimbólumok egymáshoz. A választ az Osgood-féle szemantikai különbségek feltérképezésére hivatott módszerrel keresik egy világháló-felületen keresztül a debreceni pszichológusok. A folyamatban lévő adatgyűjtés első tanulságai arról árulkodnak, hogy elsőrendűen a reformkori nemzeti ébredéshez és az 1848-as forradalom köréhez, Trianonhoz, valamint az ősmagyar jelképekhez tapad magyarságtudatunk. A megkérdezett magyarok – zömében egyetemisták – legkisebb közös szimbolikus többszörösének a Himnusz bizonyult. A nemzeti imádságot a jelentőségi sorrendben a Szent Korona, majd a turul és Petőfi követi.

Az első kerekasztal résztvevői: György Péter, Aleida Assmann, Bényei Tamás és Bartha Elek

Az angol, német és magyar nyelven három napig folyó, két kötetbemutatót is magába foglaló nagyszabású tanácskozás egyik legtermékenyebb szekciója az európai emlékezethely-kutatás eredményeit bemutató ülésszak volt. A Debreceni Egyetem oktatói és diákjai vezették elő a német, svájci, olasz és holland lieux de mémoire-recepciók eredményeként született könyveket. Valódi műhelyhangulat alakult ki a DAB Székház Tanácstermében, ahol hallgatólagos egyetértésben a magyar emlékezethely-kötet(ek)et tervezték az egybegyűltek. Az elhangzottak közös helyen, a konferencia kötetében való publikálása lehet az esemény egyik legmaradandóbb, a jövőbeni munka számára leghasznosabb eredménye; ezek kísérőtanulmányban való összevetésére csak bátorítani tudom a szerkesztőket!

A konferencia kitüntetett témáit kerekasztalokon vitatták meg a részt vevő prominens meghívottak és vendéglátó cívis professzoraik. Bár a kerekasztal műfaját olykor felismerhetetlenségig felpuhították, érthetetlenül túlbiztosították, azok így is izgalmas párbeszédek apropójául szolgáltak. Az angol nyelvű tudományos dialógus témájául a legszűkebben meghatározott emlékezethely-fogalmakat is kimerítő temetők szolgáltak. György Péter vitaindítója a Nemzeti Sírkert és az Új Köztemető rövid bemutatása kapcsán azok kiüresedettségét emelte ki. A „nemzeti panteon” negatív specifikumának figyelemreméltó ellenpontjára mutatott rá Bényei Tamás a Nemzeti dal citálásával. Aleida Assmann hozzászólására válaszolva György Péter abban vélte felfedezni „domboruló sírjaink” viszonylagos jelentéktelenségét, hogy az azok által alkotott térben nem beszélhetünk a kollektív emlékezet jelenlétéről, mivel önmaguktól – vagyis a kollektív emlékezet belső szavának engedelmeskedve – nem keresik fel a temetőket a magyarok. Egy újabb emlékezettudományi ellentmondás, melyre csupán rámutatni tudtak a megjelentek, hiszen feloldani nem: egy par exellence emlékezethely kollektív emlékezet nélkül.

György Péter tart vitaindító előadást

A záró kerekasztal nem pusztán a konferencia, de a megközelítésmód teljes – megkésett és sovány – magyar recepciójának értékelésére is alkalmat adott. Sőt, meglátásom szerint – öntudatlanul – a magyar lieux de mémoire-kutatás kicsinyített tükrével szolgáltak az elhangzottak. Másfél óra alatt szóba kerültek az utóbbi másfél évtizedben a hazai tudományos fórumokon felmerült lehetséges emlékezethelyek, az emlékezettudománnyal szemben táplált viszonyulásmódok, polémiák és hiányosságok. Az emlékezet terminusával több munkájában is foglalkozó Gyáni Gábor vitaindítóját Trianon és a holokauszt magyar emlékezethellyé válásának esélyeire hegyezte ki. Megtermékenyítően provokatív érvelésmenete szerint míg a fizikális helyként is létező Trianont bár eltérően, de azonos előjellel és megkérdőjelezhetetlen jelentőségűként értékeli a jobb- és a baloldal, addig még a holokauszt magyar történelemben betöltött jelentékenységét sem osztja maradéktalanul a hazai közvélemény. Kétségtelenül fontos, talán a legjelentősebb szeglete ez a nemzeti emlékezet kérdéskörének, ami a monolit nemzeti emlékezet és a (Nora által Franciaország esetére alkalmazott) párhuzamos és partikuláris identitásokból lazán összeálló nemzeti emlékezet között húzódó szellemi vízválasztóhoz is elkalauzol minket.

Vitaindítóként azonban a terv szerint „a magyar emlékezeti helyeket mint »gondolati problémákat«” tárgyaló kerekasztalt Gyáni Gábor egy olyan csapásra irányította, amelyen haladva sokkal inkább volt szó nemzetfelfogásokról, mint a nemzeti emlékezethelyek diskurzusát terhelő számos terminológiai ellentmondásról. Így védhette meg Gyáni Takáts József modern „élvezetnacionalizmus” fogalmával szemben azon álláspontját, miszerint a rendszerváltás után erőre kapó nemzeti érzület döntően a 19. századi klasszikus – nemzetállamban gondolkodó – nacionalizmus folytatása. Ütköztek Benedict Anderson és Anthony D. Smith gondolatai, Fata Márta pedig kibeszélendő traumatikus láncolathoz hasonlította a magyar nemzeti emlékezetet. A múlt további tereire is kiterjedhetett volna az eszmecsere, de Imre Mihálynak a 18-19. század fordulójánál messzebbre hívó (újabb, kora újkori emlékezethelyekként a Biblioteca Corvinianát, a várnai csatát és a Buda eleste előtti Magyarországot felvető) korreferátuma sajnálatos módon visszhangtalan maradt a kerekasztal-bontásig.

Tagadhatatlan, hogy roppant izgalmas disputa kerekedett – de részben a konferencia teoretikai célkitűzésének kárára. Holott rengeteg sepernivaló lett volna a szűken vett magyar emlékezethely portáján is. Csak a magyar nyelvű szekciók egyikének résztvevői hallhatták Erős Vilmos elgondolkodtató meglátását, miszerint úgy kívánta a konferencia normatív szintre emelni az emlékezettudományi keretet, hogy a vasfüggönyön innen a társadalomtörténet-írással és a posztmodern felfogással egy időben megjelenő megközelítésmódot egyes nyugati tudományos fórumokon – így a History and Theory hasábjain – már temetik. Több – egyébként értékes – előadást is meghallgattam a három nap során, amelyet csak látványos erőlködés mellett tudott szerzőjük az emlékezethez valamilyen formában kötni. Volt szerencsém olyan referátumhoz is, amelyben el sem hangzott az emlékezet szó. A szekcióelnökök által rendszerint „sokrétűségként” méltatott jelenség korántsem egyedi. A hétkötetes francia mű és követői szemére talán a legtöbbször éppen azt vetik, hogy tisztázatlan: valójában mi nem emlékezethely? Az ülésszakok után egy hasonlóan rendezetlen hazai összképet lehetett nyugtázni. Ez azonban korántsem baj, hiszen számos érdekes „hely” bukkan ki a kusza mentális barázdák közül, amelyeket más megközelítések számára láthatatlanok maradnak. A gond az, hogy erre nem érkezett reflexió. Adós maradt a konferencia annak a kérdésnek a tisztásával is, hogy a Nora szerint az emlékezethelyeket életre hívó emlékezetközösség-bomlások mikor és hogyan játszódtak le a magyar történelemben. Beszélhetünk-e egyáltalán emlékezetközösség és közvetlen emlékezet nélküli modern társadalom közötti átmenetről a hazai közegben?

A debreceni bölcsész mikrokozmosz és a magyar emlékezettudomány lazán csoportosuló, intézményesületlen köre ünnepélyes és izgalmas konferenciát hagyott a háta mögött néhány eredménnyel és számos féleredménnyel, tovább nyitva maradt vagy meg sem kezdett problémákkal. Ezek kikerekítése, tisztázása a jövő feladata. A konferenciakötet szerkesztésével folytatódik a munka a Debreceni Egyetemen, amelynek bizonyítania kell a hazai tudományos élet előtt, hogy érdemes-e a megannyi nézőpontból vizslatott múltunkra mint emlékezethelyek mátrixára is tekintenünk.

Dimidium facti, qui bene coepit, habet.

Loci Memoriae Hungaricae − Emlékezethely-konferencia, Debrecen, DAB Székház, 2011. november 14-16.

veress dani

szerző: veress dani
honlap e-mail
veress dani 1988-ban született Debrecenben. Történelem szakot végzett, jelenleg művészettörténet mesterképzéses és történész doktorandusz az ELTE-n. Az Apokrif folyóirat képszerkesztője, valamint a Sic Itur ad Astra szerkesztőségének tagja.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum