KULTer.hu - Itt a vége – fuss el véle?
16242
post-template-default,single,single-post,postid-16242,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Itt a vége – fuss el véle?

Melankólia (Melancholia)

Kis szerencse kell hozzá, hogy valaki kedden este üljön be az új Lars von Trier-filmre. Legtöbbünknek mindössze annyi előzetes tudás van a birtokában, hogy a moziteremben sérülékeny bolygónk egy másik égitesttel találkozik. A nézőnek bizonyára jól esik, hogy beköltözhet egy fikciós világba. A valóság azonban a bolondját járatja vele…

Amíg ugyanis tisztes távolságból figyeli az emberiség villámgyors elhullását, addig a termen túl, bő 300 ezer kilométerre egy 2005 YU55-ös jellel megbélyegzett kisbolygó halad el mellette. Lars von Trier névválasztása jóval kreatívabb, de azért ne bánkódjunk amiatt, hogy nem ő írja az élet forgatókönyvét.

Lars von Trier apokaliptikus eposzáról már szinte mindenki hallott. A sajtó viszont kevésbé a film érdemeiről és/vagy gyengébb pillanatairól írt, sokkal inkább a Cannes-i Filmfesztiválon történtek kavarták fel a port. A provokatív rendező náciszimpatizáns mondatai ugyanis elérték, hogy Trier mellett a filmet is margóra állítsák (kizárták a versenyből). Közhely azonban, hogy a negatív reklám is reklám, s megbánás ide vagy oda, akaratlanul felmerül a nagy kérdés: az elfogadhatatlan nyilatkozat ellenére meg kell-e bocsátanunk a dán rendezőóriásnak?

A Melankólia szerkezetét tekintve három nagyobb részből áll. A mozi drámai alapszituációval kezdődik. Az elkerülhetetlen vég tárul a szemünk elé: a Föld Wagner Trisztán és Izoldájára menetel a cseppet sem biztató nevet viselő „Melancholia” bolygó felé. A későbbi eseményeket előrevetítve látjuk a fontosabbnak vélt momentumokat is. Egy anya, aki a golfpálya pázsitjába süllyedve „rohan” gyermekével, egy menyasszony a hangtalanul csobogó patak felszínén fekve siklik tova, s így tovább. Az élet lelassult, ám még utolsó perceiben is képes esztétikai élményt nyújtani. A stilizált képvilág látványorgiával ér fel, de a csillagközi orgazmus elmarad – mert már átéltük egyszer. Az Antikrisztus megmutatta, hogy Lars von Trier és a vizuális effektekért felelős csapata micsoda elementáris erővel tud hatni vizuálfil, kiéhezett lelkünkre. Aki nem látta, nyilván szájtátva fogja nézni e képsorokat, aki viszont igen, feltehetően nem tud majd szabadulni az erős utánérzéstől. Ugyanezért a nagy ütközés is veszíthet erejéből. A felszabadult energia nem vész el, csupán átalakul: felötlik az emberben a „giccs”, a „blöff” és a „már láttam ezt valahol” gondolata.

Melancholia

A film második részében egy vidéki kúriában tartott lagzi korántsem optimális eseményeit követjük nyomon. A dogma eszköztárát – vagyis inkább eszköztelenségét – kihasználva (például handycam) majd’ egy órán át cikázunk Justine, a menyasszony (Kirsten Dunst), annak testvére, Claire (Charlotte Gainsbourg), Michael, a vőlegény (Alexander Skarsgård), valamint a násznép tagjai között. Ahogy az lenni szokott ilyenkor, a családi viszonyokat meghatározó elfojtott vagy kevésbé elfojtott érzelmek szépen sorjában felbukkannak, az ellentétek kiéleződnek, a szövetségek meglazulnak. Sokszereplős kamaradarab is lehetne, hiszen sok „jó ember” kis helyen is egymás agyára megy.

Melancholia

A party során számtalan kiváló alakításban lelhetjük örömünket. A megsavanyodott, flegma és ironikus, reggelire is pesszimizmust fogyasztó Gaby szerepében Charlotte Rampling hátborzongatóan profi. Minden egyes mozdulatából, tekintetéből sugárzik a cinizmus, amiről olykor nehéz eldönteni, hogy a lánya iránt érzett féltékenységből vagy épp kárörömből fakad. Ugyanez a profizmus vonatkozik az örömapát alakító John Hurtre és az egyszerre rideg pénzember és melegszívű apa figuráját hozó Kiefer Sutherlandre. Némi belső konfliktust okozhat azonban Charlotte Gainsbourgh filmbéli karaktere. Az Antikrisztus skizoid démonja után ugyanis Gainsbough furcsán hat a gyermekét féltő ideális feleség szerepében. Gesztusait, mimikáját és a tekintetét fürkészve akarva-akaratlanul az önmagából kifordult elme juthat eszünkbe. A korábban a Marie Antoinetteben és a Pókemberben látott Kirsten Dunsttal hasonló a helyzet. Nem csoda, hogy egyből meg is kapta a legjobb női alakításért járó díjat Cannes-ban. Most kellett csak rájönnünk Európa- és Amerika-szerte egyaránt: a bájos pofi tényleg színésznőt takar. Justine karakterfejlődése szép ívet jár be a lelkes, vidám menyasszonytól a talajt vesztett, depressziós, irracionális nőcskén át egészen a világvégét leginkább kezelni képes higgadt testvérig.

Melancholia

A harmadik felvonásban – a kudarcba fulladt bulit, illetve házasságot követően – erősen megcsappan a létszám. A hangos jövés-menést, a pezsgős poharak koccanását, a rokonok csipkelődését felváltja a halk csoszogás, a bögréből szürcsölés zaja, és a halált megtestesítő bolygó aktuális helyzetéről való eszemecsere. Justine apátiás állapota úgy mérséklődik, ahogyan a Melancholia közeledik. Ahogy mindenki másban elhal a remény, Justine-ból előbújik a ráció, sőt még az anyai ösztönei is felerősödnek. Az individuális válság átterjed a környezetre, s immár kollektíven él tovább, mely elvezet minket a transzcendens kérdésfelvetéshez. A válaszadás egyik alternatívája maga a vallás lehet. Természetesen most nem a világvallások valamelyikét értjük ezalatt, hanem az ősi kultúrákra jellemző, a természethez szorosan kötődő olyasféle hitet, ami a halandó számára reményt és megnyugvást hozhat. Elvégre rajtunk múlik, hogy utolsó perceinkben az érzéki örömöknek hódolunk vagy egy „magic cave” oltalmat nyújtó páholyából figyeljük – az egyébként fantasztikusnak bemutatott – apokalipszist.

Úgy tűnik, a Lars von Trier-féle hatásvadászatban mi csak az elejtett zsákmány bőrébe bújhatunk. A mű kerek egész, precízen kidolgozott, frappáns ötletekkel (mint például a bolygó haladási irányát mérő egyszerű kis szerkezeté). Találunk viszont homályosabb, meg nem magyarázott elemeket: a férj hirtelen távozása vagy a titkos affér a fiatal sráccal; elhasznált motívumokat, mint a „meztelen nő a természetben”. Ezekért ugyan mind kárpótolhat valamennyire a líraisággal beoltott filozofikus hangvétel, de a hőn áhított leborulás a mester előtt mégis problematikus marad a sokat látott vén rókáknak, akiknek fáj már a derekuk.

Melankólia (Melancholia), 2011. Rendezte és a forgatókönyvet írta: Lars von Trier. Főbb szereplők: Kirsten Dunst, Charlotte Gainsbourgh, Kiefer Sutherland, Alexander Skargard. Forgalmazza: Cirkó Film.

Labádi Róbert

szerző: Labádi Róbert
honlap e-mail
Labádi Róbert 1985-ben született Budapesten. BA diplomáját az Eszterházy Károly Főiskolán szerezte mozgóképkultúra és médiaismeret szakon. Hollandiában filmkészítést tanult ösztöndíjjal. Jelenleg MA tanulmányait végzi a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen mozgókép és filozófia szakon. Fő érdeklődési körébe tartozik az európai filmtörténet, film- és médiaelméletek, illetve a forgatókönyvírás.

3 archív hozzászólás
  • Bartók Imre

    imre - november 13, 2011

    bocs de egy rossz helyen ellőtt rossz vicc hitlerről még nem teszi triert náci szimpatizánssá.

  • colinsane - november 15, 2011

    Így szól a mondat: “A provokatív rendező náci szimpatizáns mondatai (…)”. A “náci szimpatizáns” a nyilatkozatára vonatkozik, nem Trier-re…

  • Herczeg Ákos

    herczegakos - január 30, 2013

    Jó lenne látni, hogy ezt a bámulatos teremtőerőt, rendezői apparátust egyszer egy olyan filmanyagba tudná sűríteni, mozgásba hozni, ahol minden egy irányba húz, hogy egyetlen jól eltalált mondanivaló minél következetesebb kifejtésére tudná fordítani, mert így mindig van némi hiányérzet utána. Mert néha tényleg a hatást fontosabbnak érezzük, mint a motiváltságot – habár nem értek egyet: a kezdő képsort akkor is jó látni, ha ez amúgy tényleg idézte az előző filmet, az értékéből nem von le szerintem, funkcionális és szép marad (a meztelen Dunst “feltárulkozása” már inkább szimpla látványelem, semmint szervesülő rész). Az esküvő profi munka, az ottani háttértörténetek kifejtetlenségükben is egészet alkotnak valahogy, a második etap viszont kicsit csalódás az első után: hiába részletezőbb – lévén kevesebb a szereplő -, az egyes élettörténetek mégsem állnak össze igazán, Dunst karakterének varázsütés-szerű megtérése éppolyan meglepő, mint az összeomlása – csak míg utóbbi szándékoltan kifejtetlenül hagyott, így is mondanivalóval bíró eleme a filmnek, előbbi hiába mutatkozik meg, nem hisszük el igazán. Ettől még a meghajlás indokolt.

KULTprogramok

<< 2019. Júl. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum