KULTer.hu - Mesebeszéd
16670
post-template-default,single,single-post,postid-16670,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mesebeszéd

Szimpózium a gyerekkönyvkritikáról

Kritikusok üléseA Fiatal Írók Szövetsége a Szatyor bár galériáján tartotta gyerekkönyvkritikáról – miért nincs? miért nincs, ha van? – szóló szimpóziumát, melynek Elekes Dóra volt a főszervezője.


A gyerekkönyvkirtika kifejezés egy délutánra eső előfordulásáról már előző nap fogadást kötöttünk Szegő Jánossal, a Magvető szerkesztőjével. A gyerekkönyvszakma felvonulása (a galériára) sokakat vonzott a csöppet sem barátságos, hideg péntek délutánon. Bent azonban szinte rögtön felizzott a hangulat (hogy ezzel a kézenfekvő ellentéttel éljek), amint a kiadók képviselőit faggató Szegő János feltette első kérdését.

A téma iránti érdeklődést és szakmai elkötelezettséget nemcsak a nyüzsgő-zsongó nézőtér, hanem a beszélgetésben részt vevők fel- és összecsapó „indulatai” is igazolták. Mindez egy olyan kendőzetlen, őszinte diskurzust hívott elő, amely lehetővé tette gyermekirodalom és gyerekkönyvkritika kontextusának mélyfúrását, problémáinak, nézőpontjainak exponálását, fogalmi körüljárását.

A kiadók beszélgetése a (jó) gyerekkönyvkritika hiányának okaira próbált választ találni: Balázs Eszter (PRAE.HU, Libri) pénzhiányban, Urfi Péter (Magyar narancs) terjedelmi korlátokban látja (illetve nem látja) a műfaj jelen-nem-létét. Az oknyomozás azonban pillanatokon belül az origóhoz érkezik. Van-e egyáltalán gyerekkönyvkritikus mint külön mesterség (Nincs – Mészáros Sándor [Kalligram], Van – Károlyi Csaba [ÉS]), vagy „csak” kritikus van, aki saját esztétikai, poétikai premisszáinak és ízlésének engedelmeskedve alkot ítéletet bármilyen (műfajú, témájú, célközönségű) irodalmi szövegről. Gyerekkönyvről írni akár ugyanolyan kihívás, bátorság lehet(ne), mint verses regényről, eposzról stb., de a szakma sokszor kihátrál a gyermekkönyvek birodalmából ugyanúgy, ahogy sok kritikus „prózai” jártasságára hivatkozva utasítja vissza verseskötetek bírálatát. Így lett a gyerekkönyvkritika „gettóba szorult valami” (Sándor Csilla [Csodaceruza]), amit jobb esetben a gyakorló szülő „stádiumában” lévő hivatásosok művelnek; ennek hátránya, hogy a gyermekek felnőnek, s így „tesztes-társ” hiányában a kritikus „gyerektolla” kiapad. Épp ezért van/lehet szükség olyan szakemberekre, akik kifejezetten a gyerekirodalomra szakosodnak, akik rálátnak a gyerekirodalom tendenciáira, műfajaira, beszédmódjaira − vélekedik Károlyi és Urfi. Már csak azért is, mert mintha a gyerekirodalomnak és így a róla készülő írásoknak is önálló, saját, mégpedig többnyire pszichológiai szempontjai mutatkoznának, ahogy ezt Keresztesi József Janikovszky-jegyzetek című  írása is állítja. Ez a szöveg, ahogy majd látni fogjuk, az egész este vezérfonalává növi ki magát, melyre mindhárom beszélgetés felfűzhető.

Mészáros Sándor és Károlyi Csaba

Sándor Csilla a gyerekirodalom kritikájának szétszóratására mutat rá: sok és sokféle színvonalú írás jelenik meg „felnőtt” napi- és hetilapokban, folyóiratokban, gyermekirodalmi lapokban, internetes portálokon, blogokon, de nincs összegyűjtve, rendszerezve, ami a (gyerek)irodalomtörténeti kánon megképződését nehezíti meg. Felmerül a kérdés, van-e, kell-e szisztematikus gyerekkönyvkritika, szükség van-e külön rovatra vagy esetleg önálló (kiadóktól) független orgánumokra, ahogy majd Győri Hanna a kritikusok beszélgetésében felveti. De a térnyerés, önállósodás felszámolhatja-e a műfaji „gettót”, amit mintha éppen önmaga hozna létre? Mészáros Sándor az „édeskés” udvariaskodás helyett a kritikaműfaj eredeti funkciójához való visszatérést emeli ki: „Akkor lesz felnőtt a gyerekkönyvkritika, ha mer bírálólag fellépni.”

Keresztesi József

Keresztesi említett írásából indítja a kritikusok beszélgetését Szekeres Nikoletta moderátor: van-e saját nyelve a gyerekkönyvkritikának, miben érhető ez tetten? Tamás Zsuzsa fontosnak tartja, hogy a kritika a gyermekre koncentráljon, hiszen ha az irodalmi mű „nehéz” témához (halál, válás stb.) nyúl rosszul, súlyos károkat is okozhat, így nem mellőzhetők a gyermekpszichológia belátásai amellett, hogy a kritikus természetesen felnőtteknek szóló „irodalmat művel” a szöveg létrehozásakor. Az is érdekes, hogy a mű milyen gyereket strukturál a szöveg által, hogyan jeleníti meg az odaértett olvasót, teszi hozzá Nagy Boldizsár. Lovász Andrea és Győri Hanna ezzel szemben a kritikaírás hagyományos eljárásait tartják szem előtt: a kritika nyelve a felnőtté, s ez építi az irodalmi kánont is, így Győri Hanna szerint nem szükséges a gyerekeken tesztelni a művet.

Sándor Csilla „gettó-képe” belterjességként fogalmazódik meg. A gyermekirodalom tíz éve kezdődő fellendülése mára beállt, a kánon beszűkült, s vele együtt a gyerekkritika is. Ez a szűkösség egyrészt a gyerekirodalmi szerzők, kiadók és kritikusok szoros összefonódottságának köszönhető, mivel a „mindenki mindenkit ismer játszmájában” a „senki nem akar senkit megbántani” hazug, őszintétlen körei futnak: „a szigorúság hiányzik, ami a rangját emelné az egésznek”, összegzi Lovász Andrea. Másrészt a kritikusok is falat vonnak maguk köré, horizontjukból sokszor kiszorul az, amit a gyerekek, kamaszok arra érdemesnek tartanak, így a populáris kultúra felől érkező trendek, jelenségek − reflektál Nagy Boldizsár.

Fenyő D. György

A kritikusok párbeszédéből talán három elem emelhető ki konklúzióként. (1.) Győri Hanna úgy látja, más szempont egy gyerekkönyv népszerűsége és más a kritikai megítélés, az irodalmi kánon alakulása, míg sokszor egy mű a rossz kritika ellenére is „tarol”, a „marketing, piár” messze túllép a kritikusokon, teszi hozzá Rácz I. Péter. (2.) Ebből következően sokszor várják a kritikától, hogy népszerűsítse témáját, holott ez a kiadó dolga. A kritika szekunder dolog: Rácz I. Péter szerint nem neki kell terjeszteni, reklámozni a művet, s ez mintha a gyerekkönyvkiadásban, a „felnőttel” szemben szereptévesztésként mutatkozna, ami pedig recenzió, ismertetés és kritika műfaji „összemos(ód)ásának” is köszönhető.  (3.) Éppen ezért Győri Hanna és Orcsik Roland is független, kifejezetten kritikai orgánumokban látnák a szakmai megoldást. Az ilyen fórumok ráadásul sok irodalmi folyóirathoz képest sokkal rövidebb átfutással tudnának működni, ami biztosítaná a kritikák frissességét is.

A szakértők beszélgetését Mészáros Márton vezeti, a tagok közül sokan az oktatásból érkeznek, mint Fenyő D. György, Gombos Péter, Józan Ildikó vagy Sütő Csaba András, de ebben a szekcióban vesz részt Keresztesi József sokoldalú irodalmár és Varga Betti (a népszerűsítői oldalról) is, így jobb híján „egyéb” kategóriaként definiálják magukat. A záróbeszélgetés higgadtabb, elmélyült diskurzusnak ad teret, a felek közötti egyetértést a gyakori bólogatások is jelzik. Az előző ülés „miben, mitől más a gyerekirodalom” kérdését járják körül az érintettek, melyhez ismét Keresztesi szövege szolgál dobbantóul: a „gyerekirodalom nem propedeutika, nem a »felnőtt« irodalom előszobája”, a poétikai szempontok mellett a kritikának a pszichológiai ismereteket is mozgósítani kell, mert csak ezzel együtt érthetők meg pl. Marék Veronika vagy Janikovszky Éva képet és szöveget együtt működtető alkotásai, érvel Keresztesi József.

Mészáros Márton

A gyerekirodalom sokkal hangsúlyosabban gondolkozik könyvegészben, mint a felnőtt irodalom, s ez egy speciális esztétikai szemponttal tágítja a gyerekkönyvkritkát. A gyerek, ahogy a felnőtt is, sok dologra használja a könyvet, ezek között az egyik legfontosabb a történet iránti elemi igény, de a szavakkal, mondatokkal való spontán találkozás segítségével fedezi fel a gyerek a szavak világát és ezen át a világot, önmagát is. Fenyő D. György úgy fogalmaz, a gyereknek önértéke okán van szüksége az irodalomra, s nem azért, hogy majd felnőtt olvasó váljon belőle. Keresztesi szerint az évről évre változó gyermek újra és újra saját énképét stabilizálja a művek segítségével, ez az egyetlen területe az irodalomnak, ahol erőteljesen figyelembe veszik, vesszük a célközönséget, fűzi tovább a gondolatmenetet Sütő Csaba András.

Varga Betti a gyerekirodalom fontos és nélkülözhetetlen tényezőjének tartja a mesélőt, aki a gyermek bizonyos életkora felett hirtelen kivonul ebből a pozícióból, magára hagyja a gyereket a gyerekirodalommal, s mintha az nem is működne mesélő nélkül. Ez a szempont új irányt ad a beszélgetésnek, s a kamaszok könyvtől való „elidegenedésének” összetett okait elemzi. A szakértők a meseregények oktatásból való kiszorulásával, a rosszul megválasztott, rossz életkorban olvastatott kötelező olvasmányokkal, az irodalomtudomány belépésével és bénító alkalmaztatásával magyarázzák a „reading for fun” eltűnését, mindezek ráadásul nehezen illeszthetők össze a felső tagozatos gyerek „saját világ” építésével.

Szakértői kerekasztal

Az oktatás kérdéseibe való teljes belebonyolódásnak végül az idő szab határt, de a diskurzus tovább folyik a mikrofonok elnémulása után is, kis körökben, csoportokban. S remélhetőleg folytatódni fog más fórumokon is, hiszen a gyerekirodalomról, úgy látszik, nem lehet nem beszélni.

Szimpózium a gyerekkönyvkritikáról, Budapest, Szatyor bár, 2011. november 18.

A fotókat Szabó Tibor Benjámin készítette.

Visy Beatrix

szerző: Visy Beatrix
honlap e-mail
Visy Beatrix (PhD) 1974-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, kritikus, jelenleg adjunktus a SZIE Pedagógiai Karán, mellette óraadó a Zsigmond Király Főiskolán és a PPKE BTK Bibilioterápia szakképzésén. Kutatási területe: Nyugat kora, 20. századi magyar próza, fényképleírás, a fénykép szerepe, jelentései a magyar irodalomban.

1 archív hozzászólás
  • Tamás Zsuzsa - november 26, 2011

    Na és ki nyerte a fogadást? 😉

KULTprogramok

<< 2017. aug. >>
hkscpsv
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum