KULTer.hu - A lapozás hangzása
16328
post-template-default,single,single-post,postid-16328,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A lapozás hangzása

Orcsik Roland: Mahler letöltve

Orcsik Roland: Mahler letöltve„Mert a zene, / akár a megváltás – / ópium / az anyag fokozatos leépülésével szemben” – írja Orcsik Roland Kommentárjában. A zenész és műveinek megtapasztalhatósága mennyiben függ attól a csupán körülírható emlékezettől, amely egy 19. és 20. század fordulóján alkotó művész monarchiabeli létét és ismereteit meghatározhatta? És milyen élményt segít sajáttá tenni a zene általi esztétikai tapasztalat?

A Mahler letöltve című kötet egyszerre szól erről a szerteágazó problémakört magába foglaló kérdésről, az egyént, a hagyományokat illető dilemmákról, illetve az alkotás lehetőségeiről − mindezt idő-, test-, közeg- és alakbeli rögzítettség nélkül. Ezeknek a kötöttségeknek a hiánya ad lehetőséget arra, hogy a kötetben egybefonódjanak az érzékelés különféle formái és a közvetítő közegek sokfélesége egyaránt. A kulturális utalások a kötet címében szereplő zeneszerzővel, Gustav Mahlerral nem merülnek ki. Az első, Finálé ciklus kezdő verse – a Fantomok –  elé például az egykori Bad Seeds tag, Blixa egy idézete – „Der Tod ist ein Dandy” – került mottóként, izgalmasan keverve a kötet zenei hátterének, „áthallásának” klasszikus és jelenkori (alternatív) elemeit. Emellett egy-egy vers „szereplőjeként” felbukkan pl. Csáth, Csontváry, Debussy, tovább nyomatékosítva a különböző művészeti formák összeolvadását, és az ebből adódó értelmezési lehetőségek határtalan kombinációját. Az említett példák mellett, a sorok között pedig végtelen hálóként ott munkálnak azok a hatások, amelyek rejtetten ugyan, de meghatározzák a hét ciklusba tömörített versek szerkezetét, tartalmát.

A vizuális megjelenítés rétegzettsége nyilvánul meg az Áradásban, ahol egyfelől egy Csontváryról készült, versben „elmesélt” film képkockái és korabeli fényképek futnak össze: „Dokumentumfilm Csontváryról; / századelői fotók, reprodukciók”; „Egy fekete-fehér fotón Szeged”, „áradnak a színek a képernyőn”. Másrészt a vászon/képernyő és a zene, vagyis a látás és a hallás médiumai egyesülnek az „Új zenével telítődik a vászon. / Fülbemászó kék csobogás” és „a szomjas levegő fölissza / a zöldet, föloldódik a fúvósokkal” sorokban – mindezeken keresztül egy megfakult, már nem létező táj megfigyelőivé válunk. Azonban a szem és a fül által megtapasztalható esztétikum homályos, a fényképek elsárgultak, a kopottság visszafejthetetlen: nyitott kérdés marad, hogy a változás a leképezett környezetben vagy az azt megörökítő fotón következett be. Miközben az özönlő folyó képe egyszerre utal a dallamok és festékek áradására: azok átlényegítő ereje a természet megtapasztalásának intenzitásához válik hasonlatossá. A médiumok közti átlépés aktusa a Mahler letöltve más verseiben is fontos szerephez jut, hiszen a szavak közvetítő jellegének problémájával találja magát szembe az olvasó: annak fejtegetésével, hogy mit tesz érzékelhetővé számunkra a zene, amelyet nem gátol a beszélt nyelv jelölő funkciója.

Átlépni viszont egy konkrét körvonalakkal rendelkező helyről lehet, ezért lesz fontos a térviszonyok megjelölése, a szubjektumon, kulturális környezeten, nyelven belüli és rajta kívüli világok meghatározásának mozzanata. Mahler alakja jó példáját adja ennek, hiszen egy olyan művészről van szó, aki a monarchiabeli nemzeti hibriditáshoz, sokszínűséghez híven maga is több csoporthoz tartozott. A zenehallgatás magánya, és az innen való figyelem a „kintre” fontos alaphelyzet, hiszen az érzések megosztása a külvilággal vagy a másik emberrel ugyanazt az elvárást tételezi, mint amelyet az alkotás kíván az éntől: a kimondhatatlan kimondhatóvá alakítását. Az énben formálódó sejtések át kell, hogy alakuljanak olyan jellé, amely lehetőséget nyújt a saját megér(te)tésére és elfogad(tat)ására.

Orcsik Roland: Mahler letöltve

A sámli árnyéka a két − az én és a rajta kívül lévő − szféra közt megvalósuló kommunikációról szól, s ez a folyamat adja meg a szubjektum számára azt a lehetőséget, hogy megtalálja a felszabadulást jelentő kiutat. „Itt nyugodtan mondhatod: / szabad vagyok. / Ugye érted, / mire gondolok. / Persze, testem / továbbra is felnyög”. A megtisztulás sohasem lehet teljes, ahogy a megszólítás sem lehet egyértelmű. A leírt sorokban elmosódik a szavakat kimondó és a címzett közti határ, így a szabadulás lehetőségének említése egyaránt szólhat az énnek és annak a más(ik)nak is, aki a külvilágban van. Ez a lehetőség adhat enyhülést abban a nyugtalanságban, amely folyton jelen van a gondolkodó tudatában, s mindamellett a test és a lélek kettősségének problémakörét is beleszövi mondanivalójába.

A külső és a belső világ összeütközése és egyben kiegyenlítődése a Tizenegyedik parancsolat című versben válik még hangsúlyosabb problémává, ami azért is kapcsolható össze A sámli árnyékával, mert az imént megfogalmazott lehetőség kérdése íródik tovább, s benne a szabadulást követő pillanat választási lehetőségéről beszél. A Tizenegyedik parancsolat a „valami utániság” nyomasztó, de izgalmas lebegtetésével, s a vihar külső (természeti) és belső hatásainak leírásával indul. A bántó, hirtelen, erőszakosságot sejtető külső hatásokra a test és az elme válasza az önmagába zárkózó magzatpóz. „Becsapja az ajtót a szél, / magába gubózik a test.” A vihar tapasztalható jelei szintén több érzékelési csatornát kötnek össze, s ennek a hatásnak az erősítésére szolgál az erősen vizuális vérvörös szó, amely egyrészt a villám minősége – „Vérvörös villám csattan” –, másrészt a jóslat jelzője – „Vérvörös jóslat a menny” – a versben. A „villám csattanása” itt arra utal, hogy a vihar központja közvetlenül a tapasztalati térrel egyezik meg: egyszerre zajlik tehát a szubjektum tudatában és a test érzékszerveivel felfogható külvilágában. Ezáltal pedig a megértés lehetőségei is felsokszorozódnak, hiszen a vihar általi pusztítás – az ajtó becsapódásával és a test magát védelmező, összegömbölyödő pózával – egyszerre érhető tetten a saját, belső világban, illetve a külső, környezeti szférában, lezárva a vihar előli menekülés lehetséges útjait is. A záró sorok jóslata a végső figyelmeztetés tudatában − „Vérvörös jóslat a menny, / tátva kapuja, be ne menj.” − az el- vagy befogadás pozícióját jelentő tárt kapuk ellenére is illuzórikus esélyként fogalmazódik meg a menekülni vágyó tudat számára − elvesztve ezáltal az egyetlen(nek tűnő) reményt.

A vihar képzete a zene áradó lendületével is összekapcsolható ugyanúgy, mint a szerelmet leíró érzésekkel. „Lassan moccan az Adagietto, / kigomolyog a bécsi őszbe, / avarba gázolunk nyomában, / nem fog vissza a fonnyadó idő.” (Bőr alatt a szerelem) Az elmondás kényszere, illetve a kimondás cselekvése az én saját korlátain való túlhaladásának vágyából fakad. A kötet − meglehet − annak a törekvéséről szól, hogy a szubjektumban megfogalmazottak a legőszintébben és a legpontosabban közvetítődjenek az énen kívüli világ felé. Ennek versben való leképeződése azért izgalmas, mert a zene emlékezetére, hatására való folytonos rájátszáson keresztül, ám mégis a szavak közvetítésével mesél azokról az érzésekről, amelyek feltárhatják a sajátot, a kint és a bent közötti megértésbeli távolság mibenlétét. Orcsik Roland kötetében az ősz toposza látszólag egyértelműen utal a szerelem lírai tradíciójára, viszont mégis újragondoltatja azzal, hogy nem a múlékonyságot, hanem a megtalálás megnyugtató érzését emeli ki, egyfajta átlényegítő ígéretet hangsúlyozva, „hiszen becsaptuk mi a hervadást: / pusztán a bőr szárad ki idővel, / szerelmünk beérik, akár a bor.”

A nyelvi és kulturális összetettség a Ne prepoznaješ me ciklus esetén is érezhető, például a Ruhevoll című költeményben, ahol a címadó szerb sor a német cím révén újabb idegennyelvi kontextusba ágyazódik. A verscímet alátámasztó képekben gazdag szöveg idilli és időtlen helyzetet jelenít meg, ám a „[l]opakodva jön az este. / Majd tompán, alig hallhatóan / kopognak a bejáratnál. / És ajtót nyitnak az idegennek” sorok nem csupán napszakbeli átmenetet jeleznek: a nyugodt világ felriad a más által generált ütemre, és az idegen minőségeket elválasztó ajtó hirtelen különböző idősíkokat összekötő átjáróvá válik, veszélyeztetve az én önmagaságát. „a homályban / rongyokba bújt, / szakállas gyerek / támaszkodik mankójára”. Az elillanó álomról szóló zárlat a visszahozhatatlan, megtapasztalhatatlan, bizonyosságát vesztett múlt valóságosságának kételyét veti fel. Az alvás-álom-ébredés egymásba játszó képzetei a kötet más verseiben is fontos szerepet kapnak (pl. Alma álma, Bűn és Tsai., Káposztalevél, Az éjfél tónusa).

A Mahler letöltve záróciklusa a Holdnak Háttal egysége, amely akár válasznak is tekinthető Orcsik második, Holdnak, Arccal kötetére. Ebben a hetedik ciklusban található az Ich bin der Welt című vers, amely az ezt követő Testem odújából vagy a Hallgatás művekkel az én önmagába zárkózásának gesztusát erősíti. A kint-bent összeütközése, a belülre szorulás, az elutasítás és persze a zene, valamint ennek saját leképezése, a dúdolás, amely a belsőben történik, a kinti lét számárára láthatatlan marad. A bezárkózás aktusa megteremti a lehetőségét annak, hogy az, ami lényegiségében kimondhatatlan, kimondhatóvá váljék a zene és ennek köszönhetően a kötet által.

Orcsik Roland: Mahler letöltve, Kalligram, Budapest, 2011.

Somoskői Beáta

szerző: Somoskői Beáta
honlap e-mail
Somoskői Beáta 1986-ban született Salgótarjánban. A Debreceni Egyetem magyar, történelem, etika szakán tanult, a Pálffy István Színháztudományi Szakkollégium tagja volt. Írásai megjelentek a Szkholion, a Zempléni Múzsa, A Vörös Postakocsi lapjain.

KULTprogramok

<< 2018. máj. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum