KULTer.hu - Nem tartom magam költőgéniusznak
17261
post-template-default,single,single-post,postid-17261,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nem tartom magam költőgéniusznak

Interjú Lukács Lacival, a Tankcsapda énekesével

Lukács LászlóAmikor a Tankcsapdáról van szó, Debrecen hirtelen apró faluvá zsugorodik: mindenki ismeri és szereti őket. Nehéz olyan debrecenit találni, akinek valamilyen úton-módon ne lenne köze az egyik tankhoz. „Távoli rokon.” „Volt szomszéd.” „Egy közértbe jártunk.” Rengeteg sztorit hallottam már, amikben közös elem a tagok, de különösen a frontember, Lukács Laci közvetlen stílusa és beszédessége.

És tényleg. A nemsokára 44 éves énekessel a Lycium Hotel kávézójában beszélgettünk sárkányt eregető kisgyerekekről, merőkanállal rock and rollt faló fiatalokról, háztetőn és mínusz fokokban szabadtéren zenélő felnőttekről, valamint nyugdíjasként is vígan koncertező nagypapákról. Egyszóval: az életéről.

KULTer.hu: Várod már az év végi Főnix Csarnokos koncertet? Tavaly szilveszterkor a Kossuth téren léptetek fel.

Hogyne, az év végi debreceni koncert egy kiemelten fontos esemény a Tankcsapda életében. ’92-ben volt az első december 29-i koncertünk, akkor még ugye nem egy csarnokban, hanem a Meteor Moziban, és aztán az évek múlásával mindig egyre nagyobb helyeken léptünk fel. A Főnixben hatodik alkalommal játszunk majd, illetve tavaly volt ez a speciális móka szilveszterkor a Főtéren.

KULTer.hu: Akkor az egyszeri alkalom volt?

Persze. Azt tudtuk már előtte is, akárhogy is sikerül – és hál’ istennek remekül ment –, nem csinálunk ebből rendszert. Mert legyünk őszinték: azért december 31-én elég hideg van ahhoz, hogy az ember szabadtéren játsszon. Ettől függetlenül sokan elmentek, jó volt a buli és a hangulat is. A közönség is élvezte az egészet a hideg ellenére – nyilván azért, mert mindenki ivott. Viszont egy ilyen kaliberű koncertet – ami ennyi embert megmozgat – ilyen zord körülmények között azért nem annyira szerencsés tartani. Úgyhogy ezt egyszer megcsináltuk, örülünk, hogy jól sikerült és az emberek is szerették, de ennyi.

KULTer.hu: Szintén különleges esemény volt, amikor néhány hete, december 9-én reggel a Bumeráng stábja a próbatermetekből közvetített élő adást. Honnan jött az ötlet, hogy beengedjétek a nyilvánosságot erre a „titkos” helyre?

Ez is egy kivételes eset. Időről időre ki szoktunk találni olyasmit, amit itthon még nem csináltak se mások, se mi. Így volt például, amikor tavaly szeptemberben a Párizsi Nagyáruház tetején játszottunk Budapesten, az Andrássy úton. Magyarországon pedig még biztos nem volt példa arra se, hogy egy népszerű rádió élőben sugározzon egy szintén közkedvelt zenekar próbahelyéről. Ráadásul az egész műsor innen ment: nem csak lekapcsoltak időnként Debrecenbe, hanem leköltöztek hozzánk. Hozzáteszem, hogy ezt nem engedtük volna meg bárkinek. Nem túlzás azt állítani, hogy barátok vagyunk a Boros-Bochkor csapattal, és ez sokat dobott a latba. Tudtuk, ha valakiket beeresztünk, akkor ők lesznek azok. Nem annyira titkos az a hely, mint ahogy azt bereklámozták; igaz, eddig a nyilvánosságot teljesen kizártuk onnan. De ebből sem lesz rendszer egyébként.

Lukács László

KULTer.hu: Messzire jutottatok. Mindig egyértelmű volt számodra, hogy zenélni akarsz? Volt előtted valaki a családban, aki zenélt?

Nem tudok róla. A felmenőim maximum részegen énekeltek a kocsmában. Egyedül anyukám énekelt a debreceni Maróti György kórusban nyolc éven keresztül, de ez az egyetlen zenei kapocs a családom és köztem. Az én zenei álmodozásom 12-13 éves koromban kezdődött, amikor az első akkordokat le tudtam fogni a dobozgitáron a haverommal, Tomival (Nagy Tamás, a Tomi Szomorú együttes vezetője). Ott eldőlt, hogy ezt szeretném csinálni, éreztem belül, hogy ez a nekem való pálya. Volt egy gimnáziumi zenekarunk, a Vörös Kakas, az első szerelem, ami még általános iskolából eredeztethető, aztán meg csatlakoztam a PG Csoporthoz. Mire a Tankcsapda megalakult, már túl voltam a katonaságon és ezen a két zenekaron.

KULTer.hu: Debrecen melyik részén nőttél fel?

Tíz éves koromig kinn laktam a város szélén, a Határ úton, ahol most egy ipari park terül el. De akkor nem volt ott semmi, csak egy nagy pusztaság. Gyakorlatilag az utolsó házban laktunk a város határán: ha kinéztem reggel az ablakon, csupán a szántóföldet láttam. Később aztán beköltöztünk a városba, az akkor újonnan épült Újkert lakótelep egyik első épülettömbjébe, ahol utána 27 éves koromig éltem. Ezen a két helyen nőttem fel. Egy kicsit vidéki, egy kicsit lakótelepi is voltam. A vidéki élet azért volt jó, mert egy kisgyereknek tökéletes, ha természetközeli életmódot élhet, pillangót kergethet a réten vagy sárkányt eregethet. Főleg egy srácnak, aki egész nap rohangál. Utána meg azért volt tök fasza, mert amikor beköltöztünk a lakótelepre, akkor kezdtem suhancosodni, érdeklődni a lányok iránt, meg bandázni járni. Mindig olyan közegben élhettem gyerekkoromban, ami az adott szituációhoz illett. Nem teszek különbséget a vidéki meg a lakótelepi életem között, mert mind a kettő pont megfelelő volt számomra az adott életkorban.

KULTer.hu: Nem akartál soha elköltözni a városból?

Nem, soha. A zenekarnak volt egy olyan periódusa a ’90-es évek közepén, amikor elgondolkodtunk azon, hogy a továbblépés érdekében Pestre kellene költöznünk. De aztán meghánytuk-vetettük a kérdést, és úgy éreztük, hogy többet veszítenénk a réven, mint amit nyernénk a vámon, így végül letettünk a felköltözésről. Helyesen tettük, ott ledaráltuk volna magunkat. Abban az időben eléggé éltük a rock and rollt, és Debrecenben szerencsére csak kiskanállal tudtuk enni. Pesten meg – ha ott jártunk – nem nagykanállal, hanem merőkanállal faltuk. Ebbe pedig előbb-utóbb tönkrementünk volna – emberileg és zenekarilag is. Debrecen többek között ettől is megóvott minket. Ráadásul az elmúlt tíz évben a telekommunikáció fejlődésével gyakorlatilag okafogyottá vált, hogy felköltözzünk, mert mindent el tudunk intézni innen is.

KULTer.hu: Mesélj egy kicsit a kezdetekről! Hogyhogy te lettél a szövegíró?

Az alapító trióból már csak én vagyok a zenekarban – jóllehet Tamás és Cseresznye is nagyon régóta tagok, de a kezdetekkor ők még nem voltak velem. Amikor az eredeti hármassal összeálltunk Tankcsapda néven zenélni, akkor az elég spontán módon történt. Úgy kezdtük, hogy ki milyen hangszeren szeretne játszani. Én például basszusgitáros-énekes voltam az előző zenekaraimban, de itt már gitározni szerettem volna: „Jó, akkor te leszel a gitáros!” A dalszövegírással is ez volt a helyzet. A dobos srác (Buzsik György) mondta, hogy ő elég béna lenne szövegírónak, ezért ránk bízná – a bőgősre (Tóth-Laboncz „Labi” Attila), meg rám. Összenéztünk: „Na, írsz dalszöveget?” „Írjál te!” „Na jó, írok én!” Körülbelül így indult a dalszövegírás a Tankcsapdánál. Ennél spontánabbul nemigen alakulhatott volna meg egy zenekar.

KULTer.hu: Előfordult, hogy a többieknek nem tetszett valami, amit írtál?

Hogyne. Elég demokratikus zenekar vagyunk. Mindenki beleszólhat a másik dolgába, a dobos a gitároséba, a gitáros a doboséba, az énekes a doboséba és így tovább. Az esetek 99,5 százalékában, amit megírok, az úgy jó, ahogy van. Mármint hogyha azt mondom, hogy ez kész van, akkor az a többieknek is tetszik. Viszont valóban történt már olyan eset, amikor azt mondták – ha nem is egy komplett dalszövegre, hanem egy bizonyos sorra vagy egy kifejezésre –, hogy ez így nem jó, béna vagy szerencsétlen, írjam át vagy fogalmazzam meg másképp. És mivel nem tartom magam aranykoszorús költőgéniusznak, ezért a kritikát is elfogadom. Ráadásul minden esetben kiderült, hogy igazuk van. Ezekben az esetekben átírtam vagy kihagytam azt a részt, és a dal abban a formában jelent meg, ahogy közösen csináltuk. De hangsúlyozom, ez elég ritkán fordul elő.

Lukács Laci

KULTer.hu: Volt valaha rendes polgári foglalkozásod?

Én rendes foglalkozásnak tartom azt is, amit most csinálok, de értem a kérdést. Miután leérettségiztem a Csokonai Gimnáziumban, mindössze három évet dolgoztam a katonaság másfél évével együtt. Előtte is nem egészen egyet, meg utána is nem egészen egyet. Ez volt az az idő, amíg „normál” életet éltem: egy hanglemezboltban voltam eladó. Utoljára 1990-ben dolgoztam, mert rájöttem, hogy csak az időmet pazarlom egész nap a pult mögött. Amióta az eszemet tudom, érzem, hogy nekem a zene az életem, hogy ez az, amit csinálni akarok. Persze ezen kívül egy csomó minden más is érdekel, de soha nem gondoltam arra, hogy elgitározgatok, aztán mondjuk tanár leszek egy gimnáziumban.

KULTer.hu: Megvalósítottad az álmod?

Gyakorlatilag igen. Ez még akkor is igaz, ha azért mentem gimnáziumba és nem szakmunkásképzőbe, mert 12-13 éves korom körül még vadászpilóta akartam lenni. Mind a mai napig a repülés a másik nagy szerelmem a zene mellett. Akkor még volt egy olyan elképzelésem, hogy a gitározás mellett esetleg kitanulhatnám a repülővezetést. Tizennégy voltam, amikor megtudtam, hogy csak hivatásos katonák lehetnek vadászpilóták, az meg olyan távol állt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, ezért inkább letettem erről. Így értelemszerűen nem foglalkoztam semmi mással, csak a zenéléssel. Azóta persze a repülés a hobbimmá vált, nagyon szeretem, ezért is kezdtem egy idő után ejtőernyőzni.

KULTer.hu: Azt már végleg abbahagytad?

Úgy szoktam fogalmazni, hogy inaktív vagyok egy ideje. Mert amikor másodjára értem rosszul földet, és mentőautóval kellett a repülőtérről elvinni, akkor a többiekkel megállapodtunk abban, hogy egyikünk hobbija sem írhatja felül a zenekar érdekeit. Eltörtem a gerincemet, és ez eléggé módosította az akkori terveinket. Utána megbeszéltük, hogy amíg a Tankcsapda ennyire aktív, sikeres és ilyen sokat dolgozik, addig nem ugrok megint. De az ejtőernyőzésben az a jó, hogy akárhány évesen lehet csinálni. Ismerek olyan embereket, akik hetven évesen még vígan ugrándoznak, szóval attól nem félek, hogy ne lenne még valamikor a hátamon ernyő.

KULTer.hu: Helyette sportolsz valamit?

Minden reggel futok. Van két kutyám, egy magyar és egy német vizsla, Marci és Borisz, ők is futnak velem reggelente az erdőben. Időről időre városi félmaraton versenyekre is megyek, de azokra mindig külföldön. Amúgy érdekel minden, ami sport, és nem csak nézni, hanem csinálni is szeretem. Szoktam kerékpározni, focizni vagy jobban mondva passzolgatni. A futballtudásom ebben ki is merül.

KULTer.hu: Mennyi a szabadidőd?

Egy ilyen pörgős időszakban kevés. Azt tudnod kell, hogy a Tankcsapda egy önálló zenekar. Tehát nincs a fejünk felett egy olyan menedzsment vagy szervezőbrigád, amely helyettünk intézné el a dolgokat. Mi magunknak csinálunk meg mindent a mai napig – persze vannak segítőink. A lényeget – hogy mit, mikor és hol csináljunk – mi magunk koordináljuk. Ilyenkor decemberben rengeteg a tennivaló azon kívül, hogy koncertezünk: interjúkat adunk, klipet forgatunk, fotózásra járunk. Máskor több a szabadidőm, és olyankor frekventáltan tudok kulturálódni, könyveket olvasni, filmeket nézni, de ilyen időszakban, mint a mostani, csak reggelente átfutom a sportot, amíg a piros lámpánál várok.

KULTer.hu: Zavaró, ha a rajongók megtalálnak titeket a hétköznapi életetekben?

Általában nem az. Időnként odajönnek hozzánk dedikálást és közös fotót kérni, de ez egy pozitív visszajelzés. Azt jelenti, hogy azt, amit csinálunk, mások is szeretik, nem csak mi. Viszont ez nem koncentráltan jön. Ha most innen kimegyek az utcára, akkor nem kezdenek el lányok szaladgálni és sikítozni utánam. Legfeljebb összesúgnak mögöttem, hogy: „Nézd már, ott megy Lukács a Tankcsapdából!” A hétköznapi életben ez egyáltalán nem zavaró. Azok a helyzetek, ahol ez problémává válhatna, azok, amikor nagy tömegek elé állunk ki koncertezni, dedikálni, „közönségtalálkozni”. Ezekben az esetekben viszont megteremtjük annak feltételeit, hogy ne lehessen baj. Ilyenkor van egy bizonyos fokú szeparáció.

KULTer.hu: Személyesen is ismertek rajongókat?

Vannak olyan rajongóink, akik a sok-sok év alatt a barátainkká váltak. Nemcsak Debrecenben, hanem az ország legkülönbözőbb pontjain. Néhány srácot, akik már 15 éve járnak Tankcsapdára, ma már nem csak arcról, hanem névről is ismerünk. Szoktunk velük találkozni, beszélgetni. Egyikből-másikból például kvázi házi fotósunk lett, aki ma már nem vesz jegyet, hanem sajtóbelépőt kap, és a bulikat fotózza. Úgyhogy akadnak olyan rajongók, akikkel személyes kapcsolatunk is van. Nem túl sok, de egy-két tucatnyi simán.

Lukács Laci

KULTer.hu: Mesélj a mostani tervekről! Azt lehet már tudni, mikor lesz új album?

Azt még nem, hogy pontosan mikor, de lesz. Azért merem ezt ilyen bátran és biztosan állítani, mert rengeteg új szám született az utóbbi időben. A decemberi koncertek végeztével, a szilveszteri másnaposságból kigyógyulva neki is állunk, és elkezdünk az új dalokkal foglalkozni a próbahelyen. Hogy ebből mikor lesz kézzelfogható lemez, azt még nem látjuk előre. Nyilván akkor adunk ki egy albumot, ha úgy érezzük, hogy van hozzá elég kész anyag. Azt szeretném – és remélem, tudjuk is tartani ezt az ütemet –, ha a jövő év második felében, legkésőbb ősszel ki tudnánk jönni egy új lemezzel.

KULTer.hu: Idén októberben lett a Tankcsapda 22 éves. El tudod képzelni, hogy akár még ugyanennyi ideig zenéljetek?

Minden további nélkül látom magunkat akár 60 évesen is a színpadon. A kedvenceim a legkézenfekvőbb példák: Mick Jagger a Rolling Stonesból vagy Lemmy a Motörheadből. Ahogy elnézem, hogy ők milyen energikus, emlékezetes bulikat csinálnak, akkor mi miért ne tehetnénk? Ez leginkább fizikum kérdése. Ha elfolyt, pocakos öregemberek leszünk, mellig lógó tokával, akkor nem fogunk felmenni a színpadra – azért is sportolok, hogy ez ne történhessen meg. Imádtam mind az elmúlt 22 évet, volt benne vígjáték és dráma is – szerencsére az előbbiből jóval több. Nem tudom, meddig fogjuk még ezt csinálni, de remélem, minél tovább.

Polgári Lilla

szerző: Polgári Lilla
honlap e-mail
Polgári Lilla Berettyóújfaluban született 1990-ben. Kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgató a Debreceni Egyetemen. Az írás és a zene mellett a mozi világa érdekli, 15 éves kora óta ír filmkritikákat. Újságíróként a KULTer.hu oldalon debütált.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum