KULTer.hu - Hollywood alulnézetből
17419
post-template-default,single,single-post,postid-17419,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Hollywood alulnézetből

F. Scott Fitzgerald: Pat Hobby történetei

Fitzgerald (jobbra) Ernest Hemingway oldalánHollywoodnak ezernyi arcát ismerjük, de a szépirodalmi szövegekben megszokott ábrázolását legerőteljesebben talán az a summás megállapítás példázza, melyet Holden Caulfield tesz bátyjáról,A titokzatos aranyhal írójáról: „Most Hollywoodban van D. B. Tisztára elkurvult. Ha van valami a világon, amit utálok, az a mozi.”

Hollywood, avagy a tehetséges művészek prostituálódásának színteréül szolgáló Babilon gyakorta felbukkanó toposza az amerikai irodalomnak. Eredete a Los Angeles-i filmkészítés első évtizedeihez nyúlik vissza, amikor számos prózista próbált sikert aratni a hetedik művészet területén is. Ezeknek az alkotóknak egyike F. Scott Fitzgerald, aki a harmincas évek végén dolgozott a filmgyártás akkori vezércsillaga, a Metro-Goldwyn-Mayer számára forgatókönyvíróként.

Fitzgerald A nagy Gatsby szerzőjeként jól ismert a magyar olvasó számára, sőt kedvesen megrajzolt alakjával mostanában az új Woody Allen-vígjátékban (Éjfélkor Párizsban) is találkozhattunk. Más cím nem is biztos, hogy eszünkbe jut a neve hallatán: a jazztől hangos, viharos húszas évek irodalmi sztárját jobbára egykönyves íróként tartják számon. Miközben főműve maga „a nagy amerikai regény”, melynek hatása az angol nyelvű próza számtalan remek darabján kitapintható, többi írásának jelentősége ehhez képest mintha elenyésző lenne. Nemrégiben egy olyan 1939-es novellaciklusa – a Pat Hobby történetei – jelent meg magyarul, melyet sokáig szinte teljes ismeretlenség övezett, és csak az utóbbi időszakban figyeltek fel rá a Fitzgerald-életmű újraolvasására vállalkozó irodalomtörténészek.

F. Scott Fitzgerald: Pat Hobby történetei

A novellák főhőse a negyvenkilenc éves Pat Hobby, egy lecsúszott forgatókönyvíró, aki valaha „évi tizenkét vagy tizenöt filmen dolgozott” (114.), és hollywoodi aranyifjúként három autóval, úszómedencés házzal, no meg számtalan szőke barátnővel rendelkezett. Pat felett azonban eljárt az idő, s habár továbbra is a hőn szeretett stúdióban tölti napjait, az alkalmi megbízatásokból szerzett pénze már csak éppen elég arra, hogy kielégítse az ital és a lóverseny iránti lankadatlan szenvedélyét. Miközben abszurdabbnál abszurdabb kalandokon vezeti végig túlélésért játszó főhősét, a novellafüzér egy igencsak kegyetlen szórakoztatóipari gépezetként mutatja be Hollywoodot, ahol (és ez önmagában persze nem meglepő) mindent a pénz vezérel.

Az a metsző irónia, mely sötét tónust biztosít az egyébként humoros történeteknek, könnyen vezethet oda, hogy Fitzgerald keserű hollywoodi tapasztalatainak lenyomataként olvassuk a könyvet. A biográfia és a fikciós szövegek szétválasztása egyébként is nehéz vállalkozás egy olyan alkotó esetén, aki telehintette írásait életrajzi utalásokkal, miközben alakja köré már életében egy Hemingway regényei által is gazdagított mitológia szövődött. Így láthatjuk magunk előtt a Pathez hasonlóan elszegényedett, alkoholizmussal küzdő Fitzgeraldot, aki az MGM-től való kirúgatása után már szabadúszóként házal a stúdióknál, melyek hírhedt életvitele miatt jobbára elutasítják – miközben a férfi minden erejével azon van, hogy befejezze regényét, Az utolsó cézárt (The Love of the Last Tycoon), aminek főhőse nem más, mint egy zseniális hollywoodi producer…

A novellafüzér azonban aláássa azt az oppozíciót, mely az imigyen megkonstruált élettörténetet uralja. Művész és forgatókönyvgyáros, irodalmi érték és pénzt hozó siker szembenállása, mely például a fent emlegetett Woody Allen-opusba is visszaíródik, csak egy igen ironikusan kiforgatott kliséként tűnik fel Fitzgerald-szövegében. Pat ugyanis nem művész, hiába mondogatja, hogy „[e]z már közel sem művészet […] Ez, kérem, nagyipari termelés” (36.). Ő inkább egy igencsak hanyagul dolgozó mesterember – „[e]gy olyan forgatókönyvíró, aki gyakorta el sem olvasta az eredeti történetet, amit épp átdolgozott, mivel a túl sok olvasástól megfájdult a feje” (24.). Így bukása sem a kreatív energiáit felőrlő robottal hozható összefüggésbe, hanem azzal a technomediális fejleménnyel, mely 1927 környékén alapjaiban rengette meg a filmvilágot. Pat ugyanis még némafilmek társszerzőjeként csinálta meg a szerencséjét, s akárcsak az Ének az esőben Lina Lamontja, képtelen alkalmazkodni a hangosfilm keltette új elvárásokhoz. A férfi így egy időből kiszakadt figuraként lézeng az Írók Épülete és a filmgyári étkezde között, egy olyan nyelvhez ragaszkodva, melyet már senki sem beszél: „[c]sak arra vették fel, hogy megírja egy még a némafilmekre hajazó vadnyugati film szövegkönyvét, bár azok szerint, akik »az irányítása alatt dolgoztak« – valójában pedig újraírták az ő sorait – a szövegek szinte már archaikusan ódivatúak és többnyire értelmetlenek voltak” (7.).

F. Scott Fitzgerald

Kortárs horizontból az teszi különösen izgalmassá a most és az akkor szembeállítását a történetekben, hogy a Pat által korcsnak tartott 1939 éppen ahhoz az érához tartozik, melyet ma Hollywood aranykoraként ismerünk: a Középnyugatról Kaliforniába szakadt újgazdag turisták Shirley Temple otthonát szeretnék megtekinteni, a nők Clark Gable nevét suttogják esti imájukban és Orson Welles első rendezései tartják lázban a sajtót. A Fitzgerald-szövegek viszont válságkorszakként ábrázolják saját keletkezésük jelenét, amelyben a filmmogulok elkezdenek spórolni és a kultúrpolitika háborús drámákat követel. Pat némafilmek iránti sóvárgása sem olyan természetű viszont, mint amilyen a Régi idők mozijából kisugárzó, leheletfinom nosztalgia. Visszavágyódása nem a nézőé, akit a belépőjegyért álmokkal ajándékozta meg a mozi, hanem – egy igencsak pragmatikus látásmódot tükrözve – a filmkészítőé, aki egykoron ezekből az álmokból tudott meggazdagodni. Nem véletlen tehát, hogy a novellák kitüntetett helyszíne nem a mozi, hanem a filmgyár, Pat igazi otthona, ahol mindig akad egy üres heverő, vagy egy feleslegessé vált jelmeztári kabát a hollywoodi veterán számára. A számtalan volt felesége sorsa felől tökéletesen közömbös antihőst bensőséges viszony máshoz nem is fűzi, csak hosszú pályafutásának színhelyéhez: hiszen már akkor ott volt, „amikor ez a terület még a sivatag szélének számított” (69.). A stúdió Pat szemszögéből egyrészt úgy mutatkozik meg, mint egy szigorú szabályok szerint működő mikrovilág, másrészt mint egy átláthatatlan, már-már kafkai szerveződésű tér, ahol egyik évben a tükröket, másik évben a díványokat távolítják el felsőbb utasításra, és viharos gyorsasággal cserélődnek a névtáblák az irodák ajtaján.

the-great-gatsby1

A Pat Hobby-történetek tehát nem a filmnézés tapasztalatának a színrevitelére törekednek, inkább annak a folyamatnak a bemutatására, melynek végén előáll a varázslatos optikai illúzió. Ezért a sok-sok (egyébként kivétel nélkül valóban létező) film sem annyira a befogadói tudatban megképződött fiktív világként jelenik meg a novellák utalásrendszerében, hanem inkább darabokra szedve, mediális összetevőire – forgatókönyv-töredékekre, kellékekre, vetítőgépes technikákra – széthullva. A filmes médium leleplezése a cselekmény több pontján a komikum forrásává válik: a díszlettárban körbevezetett indiai milliomos csalódottan jelenti ki, hogy inkább ő is alapít egy stúdiót, de abban „minden díszlet igazi lesz, akár a Taj Mahal” (103.). Máskor pedig az derül ki, hogy a gránáttölcsérbe rekedt katonát játszó híresség alakítása azért sikerült olyan jól, mert Hollywood „legmegátalkodottabb ripacsát” (213.) a rendező valóban belelökte egy gödörbe, hogy szenvedjen egy kicsit.

A mozgókép által megteremtett illúzió azonban nem csak puszta technológiai effektusként mutatkozik meg a szövegekben, melyek gyakran játszanak rá a Hollywoodot övező diskurzus álomgyár-metaforájára. Pat beavatottként, a trükkök ismerőjeként lép színre, aki több-kevesebb sikerrel próbálja manipulálni az idetévedő ártatlanokat, de a pénzcsinálás lázában égve ő is filmes narratívák hálójába keveredik. Miközben fantasztikus hazugságok segítségével lavírozik a felháborodott rendezők, stúdióőrök és követelési behajtók között, képzelete önmagát is csapdába csalja. Így például a bűnügyi filmek cselekménysémáját követve igyekszik egy állítólagos gyilkosságért megzsarolni főnökét, de a kincset érő bizonyíték használhatatlannak bizonyul: ez bizony az „anyag, amiből az álmok készültek”, halljuk szinte két esztendővel későbbről Humprey Bogart hangját.

A novellák tehát úgy nyújtanak betekintést Hollywood (al)világába, hogy igencsak önreflexív módon az ide kötődő filmes műfajok konvencióit is felidézik. Már a címek (Az ember, aki útban volt; Zsenik egy csapatban; Pat Hobby titka) egy-egy része is mozgóképes emlékeket hív elő, akárcsak a Pat Hobby karácsonyi kívánságának csattanószerű zárlata. Amikor kalapja elvesztése után Pat éppen a stúdióigazgató fejfedőjét lopja el, avagy a remélt szerelmi légyott helyett egy nem éppen hízelgő aktfestménynek kell modellt állnia, csetlés-botlása már-már chaplini momentumokat idéz. Nemcsak helyzetkomikumra épülő burleszk-jeleneket találunk az írásokban, Fitzgerald a vígjátékok nyelvi humorának eszköztárából is kölcsönöz. Mikor egy Los Angelesbe látogató kamasz kijelenti, hogy hősünk az ő hipotetikus apja, Pat következetesen „hipotatamusz  fiamnak” szólítja. A magyar fordítás hűen követi az angol változatot, hiszen a poén az eredeti szövegben is annyira szándékoltan bárgyú (putative-potato), hogy magát a komédiák megszokott kliséjét (a műveletlen karakter felcserél egy ismeretlen szót egy hasonló hangzásúval) figurázza ki. Egy másik epizód pedig – az Orrontó Bárjából menekülő Pat itt egy igazi gyilkosságba keveredik – kiváló noire-paródia. A folyamatosan nevetséges kalamajkákba bonyolódó főhős tehát mintha a saját maga által is alkalmazott szövegalakítási stratégiák áldozataként tűnne fel.

az író

Amennyiben összefüggő ciklusként olvassuk a Pat Hobby történeteit, ironikus mozzanatként észlelhetjük azt is, hogy minden egyes novella elmaradhatatlan részét képezi Pat már unalomig ismert attribútumainak (negyvenkilenc év, úszómedencés múlt, szomorú jelen) felsorolása. Mivel az írások eredetileg külön-külön, az Esquire nevű divatos férfimagazin számaiban jelentek meg, befogadásukat nem feltétlenül befolyásolta az ismétlődő szövegpanelek jelenléte. Egy kötetbe rendezve azonban egy olyan végtelenített hanyatlástörténetet rajzolnak ki, melynek nincs sem kezdet-, sem végpontja, s szinte minden egyes láncszeme felcserélhető. Ez a repetitív szerkesztésmód olyan mediális összefüggések érzékelését is lehetővé teszi, melyek ’39-es távlatból még nem voltak beláthatóak. Fitzgerald egyik értelmezője az írásokat a napilapokban található (és a harmincas években már igencsak népszerű) comic stripekhez hasonlítja, más viszont már a sitcomok statikus szereplőinek elődjét véli felfedezni Patben, akit könnyedén át lehetne költöztetni a filmgyárból A hivatal egyik íróasztalához.

A látszólag egyszerű és nem nagy gonddal készült történetekben a szerzőnek sikerül egy kiállhatatlan, mégis szerethető figurát, s hozzá egy szórakoztató, mégis nyomasztóan ironikus nyelvet teremtenie. Ez a kettősség hatja át az utolsó történet befejezését is. Miközben Pat a szomszédos egyetem dékánjával próbál tárgyalni egy filmötletről, hirtelen felbukkan a titkárnője egy zsák üres whiskysüveggel, melyeknek eltüntetését a vén lókötő korábban rábízta. A szemtanúk emlékezetében Pat egy rezes orrú, purgatóriumba átplántált Sziszüphoszként marad meg: „Az a szegény ember azzal a csörömpölő zsákkal. Egyre csak arra tudok gondolni, hogy a purgatóriumba fog kerülni, ahol majd minden egyes üvegbe kis hajókat kell majd fabrikálnia, mielőtt felmehetne a mennybe. […] És tudod, rengeteg üveg volt ott…” (241.).

Nem túl bizalomgerjesztő neve ellenére a fapadoskonyv.hu viszonylag jó minőségű, még elfogadható mennyiségű sajtóhibát tartalmazó kiadásban tette közzé Fitzgerald novellaciklusát. Nekik köszönhetően egy igazi irodalomtörténeti ínyencség jelent meg magyarul, melyet a jelen horizontjából talán jobban is tudunk értékelni, mint ahogy azt megjelenésekor tették.

F. Scott Fitzgerald: Pat Hobby történetei, ford. Szabó Nóra, fapadoskonyv.hu, Budapest, 2011.

Balajthy Ágnes

szerző: Balajthy Ágnes
honlap e-mail
Balajthy Ágnes 1987-ben született Miskolcon, kritikus, a Szkholion művészeti és szakfolyóirat szerkesztője, Pro Scientia-díjas. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának hallgatója, az Alföld Stúdió és a JAK tagja. Publikációi többek közt az Alföld, Műút, Kalligram és a Parnasszus lapjain jelentek meg.

1 archív hozzászólás
  • Dr. Ortutay Péter - március 8, 2012

    Nem igazán tudok egyet érteni azzal a megállapítással, hogy f. Scott Fitzgerald olyan egy könyves író. Az utóbbi években mind az öt regénye megjelent magyarul is, s korábban több elbeszélése is együtt (Az Ólomkristály), és külön-külön, antológiákban, folyóiratokban. Az USA-ban évek óta reneszánszát éli, más országokban (pl. az oroszoknál) is jól ismert. Kár, hogy nálunk annyira nem ismerik, hogy a Pat Hobby történetek pl. kuriózumnak számítanak. Pedig higgye el a nyájas olvasó, Fitzgerald nagy író. Hemingway mellett, sőt talán még előtte is lenne a helye. Hogy nem így alakult, azt többek közt Hemingwaynek is köszönheti, aki mint “jó baráthoz” illik, a Fiestában (Vándorünnep) jól hátba támadta. Csúnya dolog volt.

KULTprogramok

<< 2019. Már. >>
hkscpsv
25 26 27 28 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum