KULTer.hu - Svédeljük a svédet!
17740
post-template-default,single,single-post,postid-17740,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Svédeljük a svédet!

A tetovált lány (The Girl with the Dragon Tattoo)

A tetovált lány (Daniel Craig és Rooney Mara)Amikor az ember hozzálát valaminek a megteremtéséhez, legyen bármilyen színvonalú, készüljön bárkinek, az első kérdés, amit feltesz magának, hogy mit akar mondani? Ez éppúgy igaz lehet egy nagyiparos sorozatgyárosra, mint egy visszahúzódó szerzői filmesre. Az viszont, hogy David Fincher mit akart A tetovált lány adaptációjával, épp annyira homályos, mint hogy a rendezői attitűd két véglete közül Fincher melyikhez áll közelebb.

Stieg Larsson Millenium-trilógiájának első kötete egy talányos detektívtörténeten túl arról mesélt, hogy milyen elfojtott indulatok és rejtegetett titkok lapulnak egy – a távolból egyébként idillinek tűnő – közösségben. A nyomozással járó izgalmak mellett – ami alapfeltétele egy detektívregénynek – Larsson nagy hangsúlyt fektethetett a lélektani rezgések alapos ábrázolására is, és bizonyára az olvasóknak sem kellett bölcsész szakot végezni ahhoz, hogy mindebből kihámozzák a lényeget, ami épp oly megdöbbentő, mint amilyen elcsépelt: ez a világ nagyon beteg.

Az előbb használt feltételes mód azért is indokolt, mert a cikk szerzője nem olvasta a könyvet, de a filmek alapján valami ilyesmit várna attól a hatszáz oldaltól. Korrupció, elmebaj, antiszemitizmus, kiszolgáltatottság és magány. Ezek a dolgok mindig nagy megdöbbenést keltenek az emberben, akárhányadszorra is találkozzon velük, a megvilágosodás érzése tölti el: igen, itt van valami, amiben még akkor is sok igazságot érzek, ha nagyon is szélsőséges. A tetovált lány világot bejáró sikerét is valószínűleg ennek köszönheti, pedig valójában nem más, mint egy jól kitalált fogyasztási cikk, az ösztönöket kielégítő termék. Sokkal inkább a kiadó megrendelésére írt ponyva, mint őszinte vallomás, személyes tapasztalat vagy önálló gondolat. Ha tehát a végleteket nézem, látszik, hogy melyikhez áll közelebb.

A tetovált lány (Daniel Craig és Rooney Mara)

Most úgy tűnhet, ezek súlyos vádak, pedig nem, ezek csak a tények. Hogy Finchernél maradjunk, a sokaknak már-már megvilágosodással felérő Chuck Palahniuk-regény, a Harcosok klubja is ilyen. Ettől függetlenül mint film, a szerzőnek is a kedvencei között foglal helyet. Egy kicsit ő is szeretne olyan vagány lenni, mint Brad Pitt.

Az első, dán-svéd koprodukció költségei sokszorosan visszatérültek, és az alkotás a legtöbb nézőnek elnyerte a tetszését. Nem véletlenül irigyelték meg az amerikai stúdiófőnökök az első film sikerét (a folytatásokat most hagyjuk).  Igazi közönségfilm volt, Noomi Rapace pedig annyira jó volt benne, hogy mára már Hollywoodba is sikerült betörnie. Emlékezetes képsorokat is köszönhetünk neki. A Lisbeth gyermekkorából folyton visszatérő képsorok – ahogyan végignézi apja halálát – a Fincher-verzióból nagyon hiányoznak.

A tetovált lány (Daniel Craig és Rooney Mara)

Fincher ezen a ponton azzal vádolhatná a kritikusokat, hogy az első filmhez mérik az övét, mert ő bizony nem remake-et, hanem adaptációt készített. Ez legutóbb igaz volt mondjuk a Coen-tesók Félszeműjére, erre a mozira viszont nem áll. Az, hogy más a pulzusaltató aláfestés, kicserélték a színészeket – ráadásul majdnem ugyanolyanokra –, és más szögből van felvéve egy-két jelenet, még nem sokat változtat a lényegen. Finchernek nem sikerült mélyebbre ásnia magát, új dolgokat felfedeznie, vagy csak szimplán a vizuális találékonyságával újraírni a történetet (bár a hó és a sziget szép metaforák, az első film talán nem is domborította ki őket ennyire). Éppen csak sokkal profibb, mint dán elődje. Hanyagolja a korábban rá igencsak jellemző progresszív vágástechnikát, a klipes múltja is csak a James Bond-filmeket idéző főcímben jön elő. Helyette rutinos hozzáértéssel próbálja elkapni a színészeit, van mersze humorral oldani a legfeszültebb pillanatokat úgy, hogy ettől nem válik önmaga paródiájává és igyekszik kihámozni valamit a színészei tekintetéből, testtartásukból és minél több Sony, Volvo, Apple, Zara és Nokia-reklámot bevágni. Ahogy már korábban is mondtam, van itt magvas gondolat, de a lényeg azért a felszínen marad.

A tetovált lány (Daniel Craig és Rooney Mara)

Rooney Mara átlényegülésétől hangos a sajtó. Magam sem gondolom másképp, a hétköznapi életben egyébként törékenynek mutatkozó, őzikeszemű lánytól a moziban borsózik az ember háta. Kicsit talán erőltetett, de végtére is igaz, hogy Rooney olyan, mint Daniel Craig Bondja. Brutális és könyörtelen, szűkszavú és rideg, de legbelül szenvedő, megtört figura, akit nagyon is mély érzelmek járnak át, bár igyekszik ezt leplezni (lásd: elcsúfított külső, rideg megjelenés, pár szótagos válaszok, élettelen gesztusok). A huszonegyedik századi hőstípusok tehát furcsamód futnak össze A tetovált lányban, hisz a másik főszereplő maga Craig, de az ő dolga most inkább az, hogy hétköznapi legyen. Van a játékában egy kis macsóság, de inkább esetlen és megmosolyogtató, ahogy például dideregve fagyoskodik a hófúvásban. Az akcióhős-szerep ezúttal távol áll tőle, helyette naivan sétál bele az újabb és újabb csapdákba. Ha nagyon mondani kéne valamit, ami miatt Fincher filmjének létjogosultsága van, akkor az Mara és Craig duója. A „nagyon fontos filmek” forgatagában egyébként valószínűleg elsikkad, hogy van egy a főkategóriákban Oscar-babérokra nem igazán pályázó film, ami mégis magában rejt egy Oscar-gyanús alakítást.

Haragudni tehát senkire sem lehet. David Fincher filmje, ha jobbnak nem is feltétlenül jobb, összeszedettebbnek biztosan összeszedettebb és professzionálisabb, mint északi elődje. De a legfurcsább az, hogy amerikai film létére nem kiált folytatás után, és a végkicsengése sem olyan örömteli, mint Niels Arden Oplev mozijáé volt. Ezzel mintha Fincher csak azt üzenné, hogy kösz, jó móka volt, tökéletesen illett ez a film a He7edik és a Zodiákus képviselte profilomba, de nem kérek belőle többet.

A tetovált lány (The Girl with the Dragon Tattoo), 2011. Rendezte: David Fincher. Forgatókönyv: Steven Zaillian, Stieg Larsson Män som hatar kvinnor című regénye alapján. Főbb szereplők: Rooney Mara, Daniel Craig, Stellan Skarsgard, Christopher Plummer. Forgalmazó: InterCom.

Dani Áron

szerző: Dani Áron
honlap e-mail
Dani Áron 1991-ben született Kolozsváron, 2010-től a Budapesti Kommunikációs Főiskola kommunikáció és médiatudomány szakos hallgatója. Elsősorban a filmművészet iránt érdeklődik, de foglalkoztatja a képzőművészet és a sport is. Újságíróként a KULTer.hu-n debütált.

2 archív hozzászólás
  • Berényi Csaba

    kémikus billy - január 23, 2012

    puszta leegyszerűsíthető konklúzióként – már amennyire lehetséges (bár ettől független is nézős) – social networkhöz képest egy élvezeti skálán merre tart?

    egyébként a Harcosok klubja pontosan az említettek alapján szvsz túl is van értékelve – bár én imádom, de a legtöbb egysíkúan jellemtelen pofa marhára nem a helyén kezeli, minimum egy mozgóképes Bibliaként – szóval üdítő, hogy nem mindenki reménytelenül szűk látókörű

  • Dani Áron

    Áron - január 25, 2012

    Engem a Social Network nem nagyon fogott meg, kifejezetten élettelennek és unalmasnak találtam, de ehhez hozzátartozik, hogy monitor előtt nem lehet normálisan filmet nézni. Ugyanez a tünet a Zodiákussal. Mindkét film hajszálpontos, mindkettőben sokkal több történik annál, minthogy nyomoznak és visszaemlékeznek, de összességében mégsem nyújtanak túl maradandó élményt. Ez most sem lenne másképp, ha nem lennének remekek a színészek. Az ember alig várja, hogy Rooney Mara megint szerepeljen valami filmben, és akiknek nincs túl sok ellenvetése a Craig féle Bond szériával, azok valószínűleg gyorsan átfutják, hogy mi a helyzet az angol ügynök háza táján.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum