KULTer.hu - Színváltós mesevilág
17797
post-template-default,single,single-post,postid-17797,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Színváltós mesevilág

Alcest: Les Voyages de l’Âme

Les VoyagesPár évvel ezelőtt egy kedves barátommal éppen szokásos, zenével kapcsolatos beszélgetésünket folytattuk néhány korsó finom cseh sör mellett, amikor arra terelődött a szó, mi is lehet a véres múltú black metal sorsa a jelenben és a jövőben. Akkor azt mondtam, járható útnak tűnik, ha a műfaj festett arcú démonai is túllépnek a stílus meglehetősen szűk és sokszor kissé nevetséges keretein, s megpróbálnak valami új színt beemelni a fekete és a fehér mellé. Ezt teszi a francia Alcest „zenekar” is, amely idei, harmadik albumával még akár az indie szerelmeseit is képes lehet megszólítani.

A zenekar szó idézőjelben való szerepeltetése nem véletlen, ugyanis az Alcest gyakorlatilag egyetlen embert jelent, mégpedig a Neige művésznéven alkotó Stéphane Paut-ot. Neige elsősorban a Forgotten Woods nevű black metal bandából lehet ismerős az underground szerelmesei számára, ám az utóbbi időben talán már nem csupán olyanok találkoztak a nevével, akik a metalért rajonganának.

A szintén black metal projektként induló Alcest eddig megjelent három nagylemeze szépen megmutatja, miképpen lehet át- és újraértelmezni a „fekete fémet”: éteri dallamokkal, space-es elszállásokkal, akusztikus merengésekkel. Ráadásul ezeket nagyszerűen harmóniába is hozza a fel-felbukkanó zúzós részekkel. Ha pedig címkékkel is el akarnám látni a muzsikát, akkor olyan hangzatos és ugyanakkor semmitmondó kifejezésekkel kellene élnem, mint post-black metal, post-rock és shoegaze, ami nem biztos, hogy az átlagolvasóhoz bármivel is közelebb hozná a dalok lényegét.

Alcest

Neige egyébiránt gyermekkori álmaiból indult ki, amikor életre hívta az Alcestet. Egy mesés világról ábrándozott, amely nem létező színekből, formákból és hangokból áll, s ezt próbálta meg végül felnőtt fejjel, hangszerek segítségével visszaadni. Persze talán kicsit erőltetett, de érzésem szerint ez egészen jól sikerül neki, legalábbis a szerzemények tényleg távoli tájakra (vagy saját lelkünk legmélyére – kinek hogy tetszik) invitálnak bennünket.

Ha pedig valaki még ezt követően is ódzkodna a belehallgatástól, annak álljon itt néhány konkrétabb támpont, kik hathattak e francia úriemberre: Opeth, Anathema, Green Carnation, Katatonia. De azt sem tartom kizártnak, hogy az indie világában is akadnak előadók, amelyekkel Neige barátságban van. (Példát azért nem mondanék, mert nem vagyok túlzottan ismerős ebben a közegben, a Radioheadnél tovább ritkán merészkedek. Persze páran biztosan azt mondanák erre, hogy a Radiohead nem is indie zenekar.)

Les Voyages de l'Âme

De térjünk rá végre a 2012-es albumra, amely a Les Voyages de l’Âme (A lélek útjai) címet viseli. A kritikák többsége arról tesz említést, hogy az előző két koronghoz képest ez már kevés újdonságot és frissességet rejt, habár még így is sok dicséret hangzik el. Részemről azért fura a viszonyulás, mivel botor módon ez az első találkozásom az „együttessel”, így számomra az itt hallható nyolc szám jelentette az első igazi és meghatározó élményt az Alcesttel kapcsolatban, értékelésem is némiképpen sajátosan alakult.

Többen például azt hiányolják, hogy kevesebb lett a tempósabb, blackesebb megoldás, és ezek helyébe már-már émelyítően dallamos (aka. tinglitangli) részek kúsztak be. Néha magam is meglepődöm, mennyire szélsőséges a zenei ízlésem (akár egymás után is képes vagyok death metalt majd trip-hopot hallgatni), és ezúttal kimondottan kellemes élmény volt e hatványozott melodikusság. Ez főképp a záró Summer’s Gloryban manifesztálódik, amely hossza ellenére lazán a rádiók kedvence lehetne – de az enyém biztosan.

És ha már a slágeresség szóba jött, a nyitó Autre Temps is ostromolja ezeket a magasságokat, amire klipje még inkább rájátszik: a szép, színszűrőkkel időt és hangulatot kifejező képek már-már a giccs határát súrolják, amit természetesen nagyban elősegítenek a légies énekdallamok és a fülbemászó gitárriffek. De ahogy említettem, pár helyütt felbukkannak karcosabb, vadabb pillanatok is. A Là Où Naissent les Couleurs Nouvelles-ben károgós vokálok fekszenek rá a tempósabb témákra, a Beings of Lightban a dobos Winterhalter szinte végig ugyanazzal a blastbeattel kíséri az emelkedett, egyházi korálok auráját is megidéző hangfolyamot, a Faiseurs de Mondes-ban pedig az igazi, nordikus szélviharokra emlékeztető zenei megoldásokkal találkozhatunk, ami szintén védjegyszerű a black metalban.

Mindezeken túl némi folkos felhang is érződik néhány nótában, lelki szemeim előtt középkori (esetleg reneszánsz) világ is felrémlik egy-egy részlet (pl. a címadó felvezetése, a Nous Sommes l’Emeraude kórusai) elhangzása közben, látom is magam előtt a szerzőt, ahogy lanttal a kezében előadja ezeket a műveket.

Talán ennyiből is látszik, hogy az Alcest igen színes és változatos módon fogalmazza meg kinyilatkoztatásait, ami öröm lehet a zenehallgatónak is, hiszen minden egyes alkalommal újabb és újabb árnyalatokra bukkanhat, megunhatatlan kavalkáddá varázsolva ezeket a momentumokat. Aki pedig tovább utazásokra ragadtatná a fülét, bátran tegyen próbát a Lantlos-szal (Neige ebben is játszik), esetleg az Aldaval, vagy még inkább az Agalloch-hal.

Alcest: Les Voyages de l’Âme, Prophecy Productions, 2012.

(A szerző további zenei írásai a Scriptum-Metallum blogon olvashatók ide kattintva.)

Vékony Zsolt

szerző: Vékony Zsolt
honlap e-mail
Vékony Zsolt 1985-ben született Debrecenben, jelenleg Budapesten él. Újságíró, cikkei korábban a Hajdú-bihari Naplóban, a Debrecen hetilapban, a Debreceni Disputában és a Mozinet magazinban jelentek meg. A Scriptum-Metallum blogon (és korábban a Heavymetal.hu oldalon) metálzenével foglalkozó, a Digitális Filmszalag blogon filmes témájú írásokat közölt. Jelenleg a Bors bulvárlapnál dolgozik.

1 archív hozzászólás
  • Forna - január 24, 2012

    a metal nem az én műfajom, de a második szám egész hallgatható