KULTer.hu - Csikós Attila: „Az értelmiség árulása” (novella)
18427
post-template-default,single,single-post,postid-18427,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Csikós Attila: „Az értelmiség árulása” (novella)

Almás Áron három estéje

A helyzet:

Az írók lusták. Már a nőkkel se foglalkoznak. A nők se velük. Illetve, mégis, valami különös lelki aspektus szerint. A nőknek mindig imponált az örökké kifejezés. Az író elszáll, írása megmarad. Az író szövege által elmerengenek hát kissé az öröklét lehetőségein.

Almás Áron, harmincnyolc évesen sem lett valami szép-, inkább csak közíró maradt. Ő már-már nem gondolt az örökkévalóra. Az idő régóta nem érdekelte, így valójában azt se tudta, hogy régóta-e, vagy inkább csak úgy általában. A nők se érdekelték. Úgy írt róluk, hogy azt se tudta kicsodák, ezzel tisztában volt, és nem is akart változtatni metódusán. Egy lapnál dolgozott, a belpolitikai rovatnál, és pontosan tudta, hogy a nőknek nem imponál a belpolitika. Akiknek igen, azok meg neki nem imponáltak soha. A belpolitikáról se sokat tudott, úgy volt vele, mint egy távoli rokonnal, aki titokzatos körülmények között él egy udvarház legbelső szobájában, bársony házikabátban pipázva titokzatos dolgokról levelezik, csak szüretkor jön elő, s aki végül rá hagyhatja a vagyonát. Vagy nem. Nem hagyja rá. Nem is kell, gondolta Almás Áron. A rezsit tudja fizetni, a sörre, borra való is megvan, megvan ő a hagyaték nélkül is. Megvolt még nő nélkül is. A nővel csak a baj gyarapodik. Ámbár néha az írt szöveg is visszabeszél, gondolkodott, de az meggyőzhető, rábeszélhető, újraírható; a szellemi munka stimulálta, legalább olyan volt számára, ha nem jobb, mint a szex.

Az utóbbi hónapokban azonban nem voltak gondolatai. Üres volt, kvázi kitöltetlen az idézőjelek és írásjelek között. Órák hosszat ült a monitor előtt, tüzelésre készen, kezeit a klaviatúrán tartotta, le ne maradjon az ébredő mondatokról. A söréért is csak nagy ritkán nyúlt ki a billentyűk közül, mintha foglyul ejtették volna a betűk. De a betűknek értelmük magukban semmi, ezt tudta. Hát leírt egy-egy mondatot. Néha. Hátha. Még az ostoba klampírozás is kiadhat valami elviselhető dallamot. De nem. A mondat vak maradt. Éhes, kielégületlen. Fejfájós-feszült.

Egy este, már sose felejti el, az utcáról beszűrődő lámpafényben – mert a villanyt sose kapcsolta fel –, a késő esti Híradó után unalmában felbontott egy Ászokot, és egyszer s mindenkorra feladta a próbálkozást. Többet nem ír. Nem is udvarol. Felment az internetre, keresett egy társkereső oldalt, bejelentkezett és vagy harminc nőnek elküldte erotikus verseit, melyekben buja fantáziák szerepeltek, természetesen szigorúan antik testtartással és forma szerint. Álnéven írt, persze. Aztán megitta a sört, kikapcsolta a televíziót, leoltotta a modern, alumínium asztali lámpát, amit a főszerkesztőjétől kapott egy jól sikerült riportja után, és aludni tért. Végre nyugodt, békés éjszakája volt, nem hánykolódott hamis álmok között, mint az elmúlt hetekben mindig.

A verseket még akkor írta, amikor nem haknitollnok volt. Hakni, mint a kevés – intelligensen belámpázott – stilisztikai látványossággal turbózott, elviselhetően torz hangvételű, unalomig ismert tartalom, jelentős közönség előtt. Nem is számított különösebb elismerésre a verseivel, a szerkesztők is rendszeresen visszaküldték, újakat írni azonban többé nem volt ideje.

Reggel, amikor végre, és nagy nehezen, hatalmas elhatározással lerúgta magáról a takarót, és az ablak szürke vitrinje felé fordulva felült, mindjárt eszébe jutott. Unott arccal, mintha látná bárki is, hogyan viselkedik, elment az íróasztalig. (Kiselejtezett, irodai darab a központi időkből.) Bekapcsolta a gépet, leült és várakozott, amíg a gép betölt. Aztán felment az internetre, a tárkereső oldalra, és megnyitotta a levelezést. Egy válasz érkezett, egy Chanel nevű, harminchat éves nőtől. „Almás Áron személyesen, vagy csak lopod a művészetét?”

Többször elolvasta, amíg felfogta végre. Aztán… először megijedt. Még az oldalt is bezárta. Annyira. Verejték lepte el a homlokát. Leleplezték. Leleplezték, hogy hazudott. Vagyis, rájöttek, hogy ő kicsoda. Szabályszerűen félt. Mi lesz, ha kiderül, Mi van, ha Chanel, ez a számára ismeretlen, feltehetően álnéven levelező nő valami távoli ismerős? Elterjed róla, hogy… Aztán, ahogy megpróbálta összeszedni a gondolatait, bizseregni kezdett mindene. Hiszen ismerik. Valaki ismeri a verseit. A vére előbb az agyába áramlott, aztán az ágyéka felé zubogott. Aztán vissza. Alig kapott levegőt. Tolvaj volt, önmaga megrablója, de művész is, akitől lopni lehet. Csöndesen jó lett neki.

Egyszerre érzett mindent. Szégyent, hatalmat, örömöt, kielégülést. Tudta, hogy az egész pont olyan, mint a farka, semmire se jó, és mégis. Bontott egy sört, megállt a fekete-fehér kockás keramiton, rágyújtott és dicsőséges arccal nézte a kotyogós kávéfőző alatt a pirosas barna lángokat. A lelkét elöntötte az elégtétel méze és a derű ecete. Olyan volt, mintha mártírhalált halt volna. Mindjárt máglyára küldik, leköpik, a gúny céltáblája, gúny íratok tárgya lesz, egy lefejezett, de a szelleme legalább fellázadt és ujjonghatott egy kicsit a magának elképzelt vérpadon.

A válasz:

Estére nehéz, vastag ködök ereszkedtek a város házaira. Szinte rádőlhetett az ember a sűrű félhomályra, s mintha ez a pára valahogy megülte volna az emberek gondolatait is. Almás Áron már úgy indult el hazulról, hogy tapasztalta, valami „nyomja az agyát”. Nem voltak emlékei erről az érzésről, de előkép nélkül is határozottan úgy érezte, mintha valami abroncs szorította volna a homlokát, a tarkóját, körbe, kissé lapos, fehér fülei fölött. Nem volt kedve színházba menni, de a kritikát, amivel soros volt éppen, mert a kultúra rovatban kitört a nyári szünet, mindenképpen meg kellett írnia. Hát ment. Kötelességszerűen, kissé kopott hangulatban, de ment előreirányzottan, nekidőlve a gyapjas szürkületnek, a saját lépéseit számolva közben, ahogy cipője koppant mögötte a kövön.

Nem mindennapi előadás volt ez a mai. A nézők irányíthatták a történetet, beleszólhattak a dialógus alakulásába, kellékeket javasolhattak, beadhatták vagy csak „bedobhatták” a színészeknek a jelenet alatt, ha úgy érezték, azzal, hogy „megzavarják” a játék írott menetét, valami új, valami érdekes helyzet bomlik majd elő. Almás Áron helyet foglalt a nézőtéren, zakóját a combjára terítette, és szokatlan szigorúsággal az arcán, de egyébként már érdeklődve figyelte az üres színpadot. Kikapcsolta a telefonját, feltapasztotta rágógumiját a bal őrlőfogak fölé az ínye húsára, és hátradőlt. Mindenben előírásszerűen viselkedett.

Alig pár percig szemlélte csak a reflektorok fényében finom aranyszínben szemerkélő porszemeket, amikor, sorban egymást követve, bevonultak a társulat tagjai. Hamlet, Polonius, a Színészkirály… A Színészkirály kiosztotta a kellékeket, s közben Hamlet skandálta kissé patetikusra sikeredett modorban a játékszabályokat. A nézők feszengve, alig leplezett zavarral hallgatták, s valami izgalom, várakozás járta át mindannyiukat, merthogy igazán nem szokványos eset, ha egy „civilnek” egy előadásban szerepe lehet. Minden nézőnek egy kellék jutott. Almás Áronnak egy golyó. Fagolyó. Tömör, diófa, gyermek ökle nagy. Látott már ilyet, falun.

Aztán elkezdődött a darab. Almás Áron nyugtalanul ült székén. Nem tudta, mit kezdhetne azzal a fagolyóval. Egy fiatal lány kék szoknyában – ezt Almás Áron jól megfigyelte, lévén a kék volt a kedvenc színe – beadott Claudiusnak egy fotográfiát, éppen akkor, amikor az a második színben először megszólítja Hamletet. A Király megnézte a képet, majd, felismervén Hamlet atyjának ábrázatát, dühösen dobbantott, s kilépve a nézőtér első sora felé, megragadta a kék szoknyás lány kezét. Nézte egy darabig, szigorúan és állhatatosan. Aztán ízekre tépte a fotót, végül nyájasan elmosolyodott, s megsimogatta a lány arcát, mire az szemérmesen elpirult. Aztán folytatódhatott a dikció. Ez sem rossz, gondolta Almás, de valami jobb kéne nekik, valami mai, valami igazán erős. Unta már ezt a darabot. Unta a nagy kérdést, a „nagymonológot”. Amikor odáig értek a darabban, hirtelen eszébe jutott… A Hamletet játszó színész lassan előresétált, rágyújtott, s leült a földre a nézők előtt. Úgy kezdett bele. „Lenni vagy nem lenni…” Almás megforgatta a golyót a kezében, megemelte, majd egy határozott, erős és lendületes mozdulattal fejbe dobta vele Hamletet. A színész elakadt a szövegben, de nem fordult felé. Hökkenten ült kicsit, majd lassan, mintha az elunt koponya után nyúlna, úgy nyúlt saját feje után. A szemhéjából lassan szivárogni kezdett a vér. Elkente egy ügyetlen mozdulattal, ujjait maga elé tartotta, s csak nézte hosszan, mint aki eldöntötte végre e monológ végső kimenetelét. Aztán lábaival hátratolta magát, s egészen óvatosan arrébbcsúszott a második sorban ülő Almás felé, aki szenvtelenül, de egy agnosztikus kíváncsiságával figyelte lassú mozdulatait. Érdekesnek találta, hogy a nézők közül senki sem sikoltott, nem szólt rá, nem szörnyülködött. Talán nem mertek, talán helyette szégyellték maguk… Nem nagyon érdekelte. A színész se igazán, elvégre ő kérte, hogy avatkozzanak közbe bármivel. Hamlet, félig még háttal, lábával tolva magát lassan Almással egy vonalba ért. Már az állán csorgott a vér. Úgy fordult oda Almás felé, s valami nehéz, ködös, sűrű mosollyal, melyből alig törhet ki hang, úgy mondta lágyan: gonosz vagy. Aztán elfordult tőle, felállt, s csorgó vérét törölve mondta tovább: „… az itt a kérdés… akkor nemesb-e a lélek, ha…”

A vége hatalmas siker volt. A nézők állva tapsoltak. Almás Áron még sose látott ilyet. Még a zakója is a földre esett, úgy csapkodta a kezeit. Aztán visszakapcsolta a telefont, a rágógumit letolta a nyelvével az ínye húsáról, és valami boldog elégtétellel lépkedett fel a lépcsőn a székek között. Egyáltalán nem érezte gonosznak magát. Sőt… Valahogyan… jól volt. Megszűnt az „agyán a nyomás”.

És a kérdés:

Amikor egy este Almás Áron csak úgy pihenésképpen, ejtőzve, ámulva, lebegősen, tehát kissé mindentől undorodva ücsörgött valami koromfoltos, kiégett romkocsma teraszán, amely épületből kibombázták már a józan nagyravágyást úgy hatvan év előtt, s barátaival magukban azon búslakodtak fröccseik felett, hogy „miért”, miszerint „valóban lehetséges-e, de ugyanakkor mi okkal”, akkor, az utcai pult felől, kissé szédülten és áporodottan a Trombitás lány érkezett. Nem volt trombitája, csak valami fáradt szaga, az jött előtte, beszüremlett, mint az éjszaka a lányok fénylő combjai közé. Először elment mellettük, maga elé nézve, mintha nem látná őt, a többieket. Almás behúzta a nyakát, nem akart előtűnni, kezeit maga mellé eresztette, olyan tartást vett fel, amilyet még soha – egyáltalán nem akart magára hasonlítani. Aztán a lány megállt, s mintha akkor ébredt volna, felkapta fejét, megfordult és visszajött. És egyenesen Almás Áronnak rontva, nekiszegezte a kérdést a fáradt közírónak, hogy tud-e azonnal szállást adni vagy szerezni neki a ma éjszakára?

Almás zavartan ült még egy darabig, mint aki nem fogja föl, meg sem ismeri a Trombitást. A helyzettől végképp megriadt. Azért nekiveselkedett, s lassan felállt. Adott egy puszit. Még meg is ölelte a lányt. De nem tudta, tovább mit és hogyan tegyen. A salétromos falak közé zárt tömeg zsongása elbénította. Először szabadkozott. Aztán összeráncolta a homlokát. Az ember már csak ezekben a ráncokban bújik el. Pénzt kínált azután. Nem tukmált, csak érdeklődött, hogy van-e? Szerette volna megúszni valahogy. Zűrös csaj, zseniális, de zűrös, visszajár, pénzt kér, cigit, most szobát, hát mi kéne még, gondolta zavartan. Pénz nem kell, szoba, az igen, mondta a Trombitás halkan, fáradt vagyok. A kezéből most egy trombita lett, ahogy babrált a szája előtt; mozgékony tölcsér, kopott, fakó anyag. Kifizetem, tette hozzá gyorsan. Almás csak hebegett-habogott – szánta magát – hogy most nem megy, most nem tud, most máshol alszik ő maga is… lehet, hogy le sem fekszik már soha… Közben, ez látszott az arcán, már rágta a lelkét, már kezdte enni a lelkiismeret furdalás, hogy nem segít, pedig hát, végül is mibe került volna az neki? Körbenézett, látja-e valaki? De nem. Nem látta senki, mindenki ivott, nőzött, röhögött. El vannak ezek is foglalva magukkal, tűnődött Almás, és egy pillanatra úgy érezte, segíteni fog. De nem. Csak nem segített, mert önző volt ő maga is. Tudta jól.

Egyik lábáról a másikra állt, igyekezett nagyon zavartnak látszani, mintha fedelet keresett volna már ő maga is. Féltette, na, féltette Almás azt a kicsiny világot, ami megvolt neki, ami a világból – már anyagiakban – megfogható maradt. Nem sok, húsz négyzetméternyi haza. Bármennyi, lakásnak lakás. Féltette. Félt a zűrtől, volt neki is zűrje elég, félt a zűrös lánytól, aki bőrdzsekiben, zsíros haját hátrakötve állt előtte és nézett és várt, és a barátai is várták már a fröccsel, de nem mert rájuk nézni se, nem, hogy visszaülni hozzájuk, és csak nem tudott túllépni sehogy ezen az igen kínos helyzeten… Nézte a zűrös lányt, ahogy az nézte őt, és legszívesebben leköpte volna magát, egy-egy pillanatban a lányt is, amiért idejött, amiért rátalált, kiszakította a magyar kultúra feletti borongós hangulatú beszélgetésből, és szobát akart, mert nem aludt, mert fáradt, mert zűrjei voltak megint, és ő, Almás Áron, a nagytiszteletű zsurnaliszta nem tud szobát adni neki, mert nem akar. Nem akarja a zűrt, csak kurvanagy kultúrát akar, amiben valaki megoldja az ilyen zűrös zsenik zűrös ügyeit is, és ő nyugodtan ihatja a fröccseit. Hát köpjetek le bátran, gondolta. Ennyit ér ez az egész. A lány állt még, talán két kör piát is végig álldogált, hátha, de nem. Azután elment.

(Az este hátralevő részében csöndesek voltak, és békülékenyek. A hangulatukon az sem javított sokat, hogy mielőtt elpárolgott, még ketten feleltek nemmel a lánynak, tehát négyből hárman tagadták meg segítségüket, meg az sem, hogy némi tanakodás után végül is eggyel kevesebb bort ittak, mert szégyellték maguk…)

„Az értelmiség árulása”

Almás Áron három estéje

A helyzet:

Az írók lusták. Már a nőkkel se foglalkoznak. A nők se velük. Illetve, mégis, valami különös lelki aspektus szerint. A nőknek mindig imponált az örökké kifejezés. Az író elszáll, írása megmarad. Az író szövege által elmerengenek hát kissé az öröklét lehetőségein.

Almás Áron, harmincnyolc évesen sem lett valami szép-, inkább csak közíró maradt. Ő már-már nem gondolt az örökkévalóra. Az idő régóta nem érdekelte, így valójában azt se tudta, hogy régóta-e, vagy inkább csak úgy általában. A nők se érdekelték. Úgy írt róluk, hogy azt se tudta kicsodák, ezzel tisztában volt, és nem is akart változtatni metódusán. Egy lapnál dolgozott, a belpolitikai rovatnál, és pontosan tudta, hogy a nőknek nem imponál a belpolitika. Akiknek igen, azok meg neki nem imponáltak soha. A belpolitikáról se sokat tudott, úgy volt vele, mint egy távoli rokonnal, aki titokzatos körülmények között él egy udvarház legbelső szobájában, bársony házikabátban pipázva titokzatos dolgokról levelezik, csak szüretkor jön elő, s aki végül rá hagyhatja a vagyonát. Vagy nem. Nem hagyja rá. Nem is kell, gondolta Almás Áron. A rezsit tudja fizetni, a sörre, borra való is megvan, megvan ő a hagyaték nélkül is. Megvolt még nő nélkül is. A nővel csak a baj gyarapodik. Ámbár néha az írt szöveg is visszabeszél, gondolkodott, de az meggyőzhető, rábeszélhető, újraírható; a szellemi munka stimulálta, legalább olyan volt számára, ha nem jobb, mint a szex.

Az utóbbi hónapokban azonban nem voltak gondolatai. Üres volt, kvázi kitöltetlen az idézőjelek és írásjelek között. Órák hosszat ült a monitor előtt, tüzelésre készen, kezeit a klaviatúrán tartotta, le ne maradjon az ébredő mondatokról. A söréért is csak nagy ritkán nyúlt ki a billentyűk közül, mintha foglyul ejtették volna a betűk. De a betűknek értelmük magukban semmi, ezt tudta. Hát leírt egy-egy mondatot. Néha. Hátha. Még az ostoba klampírozás is kiadhat valami elviselhető dallamot. De nem. A mondat vak maradt. Éhes, kielégületlen. Fejfájós-feszült.

Egy este, már sose felejti el, az utcáról beszűrődő lámpafényben – mert a villanyt sose kapcsolta fel –, a késő esti Híradó után unalmában felbontott egy Ászokot, és egyszer s mindenkorra feladta a próbálkozást. Többet nem ír. Nem is udvarol. Felment az internetre, keresett egy társkereső oldalt, bejelentkezett és vagy harminc nőnek elküldte erotikus verseit, melyekben buja fantáziák szerepeltek, természetesen szigorúan antik testtartással és forma szerint. Álnéven írt, persze. Aztán megitta a sört, kikapcsolta a televíziót, leoltotta a modern, alumínium asztali lámpát, amit a főszerkesztőjétől kapott egy jól sikerült riportja után, és aludni tért. Végre nyugodt, békés éjszakája volt, nem hánykolódott hamis álmok között, mint az elmúlt hetekben mindig.

A verseket még akkor írta, amikor nem haknitollnok volt. Hakni, mint a kevés – intelligensen belámpázott – stilisztikai látványossággal turbózott, elviselhetően torz hangvételű, unalomig ismert tartalom, jelentős közönség előtt. Nem is számított különösebb elismerésre a verseivel, a szerkesztők is rendszeresen visszaküldték, újakat írni azonban többé nem volt ideje.

Reggel, amikor végre, és nagy nehezen, hatalmas elhatározással lerúgta magáról a takarót, és az ablak szürke vitrinje felé fordulva felült, mindjárt eszébe jutott. Unott arccal, mintha látná bárki is, hogyan viselkedik, elment az íróasztalig. (Kiselejtezett, irodai darab a központi időkből.) Bekapcsolta a gépet, leült és várakozott, amíg a gép betölt. Aztán felment az internetre, a tárkereső oldalra, és megnyitotta a levelezést. Egy válasz érkezett, egy Chanel nevű, harminchat éves nőtől. „Almás Áron személyesen, vagy csak lopod a művészetét?”

Többször elolvasta, amíg felfogta végre. Aztán… először megijedt. Még az oldalt is bezárta. Annyira. Verejték lepte el a homlokát. Leleplezték. Leleplezték, hogy hazudott. Vagyis, rájöttek, hogy ő kicsoda. Szabályszerűen félt. Mi lesz, ha kiderül, Mi van, ha Chanel, ez a számára ismeretlen, feltehetően álnéven levelező nő valami távoli ismerős? Elterjed róla, hogy… Aztán, ahogy megpróbálta összeszedni a gondolatait, bizseregni kezdett mindene. Hiszen ismerik. Valaki ismeri a verseit. A vére előbb az agyába áramlott, aztán az ágyéka felé zubogott. Aztán vissza. Alig kapott levegőt. Tolvaj volt, önmaga megrablója, de művész is, akitől lopni lehet. Csöndesen jó lett neki.

Egyszerre érzett mindent. Szégyent, hatalmat, örömöt, kielégülést. Tudta, hogy az egész pont olyan, mint a farka, semmire se jó, és mégis. Bontott egy sört, megállt a fekete-fehér kockás keramiton, rágyújtott és dicsőséges arccal nézte a kotyogós kávéfőző alatt a pirosas barna lángokat. A lelkét elöntötte az elégtétel méze és a derű ecete. Olyan volt, mintha mártírhalált halt volna. Mindjárt máglyára küldik, leköpik, a gúny céltáblája, gúny íratok tárgya lesz, egy lefejezett, de a szelleme legalább fellázadt és ujjonghatott egy kicsit a magának elképzelt vérpadon.

A válasz:

Estére nehéz, vastag ködök ereszkedtek a város házaira. Szinte rádőlhetett az ember a sűrű félhomályra, s mintha ez a pára valahogy megülte volna az emberek gondolatait is. Almás Áron már úgy indult el hazulról, hogy tapasztalta, valami „nyomja az agyát”. Nem voltak emlékei erről az érzésről, de előkép nélkül is határozottan úgy érezte, mintha valami abroncs szorította volna a homlokát, a tarkóját, körbe, kissé lapos, fehér fülei fölött. Nem volt kedve színházba menni, de a kritikát, amivel soros volt éppen, mert a kultúra rovatban kitört a nyári szünet, mindenképpen meg kellett írnia. Hát ment. Kötelességszerűen, kissé kopott hangulatban, de ment előreirányzottan, nekidőlve a gyapjas szürkületnek, a saját lépéseit számolva közben, ahogy cipője koppant mögötte a kövön.

Nem mindennapi előadás volt ez a mai. A nézők irányíthatták a történetet, beleszólhattak a dialógus alakulásába, kellékeket javasolhattak, beadhatták vagy csak „bedobhatták” a színészeknek a jelenet alatt, ha úgy érezték, azzal, hogy „megzavarják” a játék írott menetét, valami új, valami érdekes helyzet bomlik majd elő. Almás Áron helyet foglalt a nézőtéren, zakóját a combjára terítette, és szokatlan szigorúsággal az arcán, de egyébként már érdeklődve figyelte az üres színpadot. Kikapcsolta a telefonját, feltapasztotta rágógumiját a bal őrlőfogak fölé az ínye húsára, és hátradőlt. Mindenben előírásszerűen viselkedett.

Alig pár percig szemlélte csak a reflektorok fényében finom aranyszínben szemerkélő porszemeket, amikor, sorban egymást követve, bevonultak a társulat tagjai. Hamlet, Polonius, a Színészkirály… A Színészkirály kiosztotta a kellékeket, s közben Hamlet skandálta kissé patetikusra sikeredett modorban a játékszabályokat. A nézők feszengve, alig leplezett zavarral hallgatták, s valami izgalom, várakozás járta át mindannyiukat, merthogy igazán nem szokványos eset, ha egy „civilnek” egy előadásban szerepe lehet. Minden nézőnek egy kellék jutott. Almás Áronnak egy golyó. Fagolyó. Tömör, diófa, gyermek ökle nagy. Látott már ilyet, falun.

Aztán elkezdődött a darab. Almás Áron nyugtalanul ült székén. Nem tudta, mit kezdhetne azzal a fagolyóval. Egy fiatal lány kék szoknyában – ezt Almás Áron jól megfigyelte, lévén a kék volt a kedvenc színe – beadott Claudiusnak egy fotográfiát, éppen akkor, amikor az a második színben először megszólítja Hamletet. A Király megnézte a képet, majd, felismervén Hamlet atyjának ábrázatát, dühösen dobbantott, s kilépve a nézőtér első sora felé, megragadta a kék szoknyás lány kezét. Nézte egy darabig, szigorúan és állhatatosan. Aztán ízekre tépte a fotót, végül nyájasan elmosolyodott, s megsimogatta a lány arcát, mire az szemérmesen elpirult. Aztán folytatódhatott a dikció. Ez sem rossz, gondolta Almás, de valami jobb kéne nekik, valami mai, valami igazán erős. Unta már ezt a darabot. Unta a nagy kérdést, a „nagymonológot”. Amikor odáig értek a darabban, hirtelen eszébe jutott… A Hamletet játszó színész lassan előresétált, rágyújtott, s leült a földre a nézők előtt. Úgy kezdett bele. „Lenni vagy nem lenni…” Almás megforgatta a golyót a kezében, megemelte, majd egy határozott, erős és lendületes mozdulattal fejbe dobta vele Hamletet. A színész elakadt a szövegben, de nem fordult felé. Hökkenten ült kicsit, majd lassan, mintha az elunt koponya után nyúlna, úgy nyúlt saját feje után. A szemhéjából lassan szivárogni kezdett a vér. Elkente egy ügyetlen mozdulattal, ujjait maga elé tartotta, s csak nézte hosszan, mint aki eldöntötte végre e monológ végső kimenetelét. Aztán lábaival hátratolta magát, s egészen óvatosan arrébbcsúszott a második sorban ülő Almás felé, aki szenvtelenül, de egy agnosztikus kíváncsiságával figyelte lassú mozdulatait. Érdekesnek találta, hogy a nézők közül senki sem sikoltott, nem szólt rá, nem szörnyülködött. Talán nem mertek, talán helyette szégyellték maguk… Nem nagyon érdekelte. A színész se igazán, elvégre ő kérte, hogy avatkozzanak közbe bármivel. Hamlet, félig még háttal, lábával tolva magát lassan Almással egy vonalba ért. Már az állán csorgott a vér. Úgy fordult oda Almás felé, s valami nehéz, ködös, sűrű mosollyal, melyből alig törhet ki hang, úgy mondta lágyan: gonosz vagy. Aztán elfordult tőle, felállt, s csorgó vérét törölve mondta tovább: „… az itt a kérdés… akkor nemesb-e a lélek, ha…”

A vége hatalmas siker volt. A nézők állva tapsoltak. Almás Áron még sose látott ilyet. Még a zakója is a földre esett, úgy csapkodta a kezeit. Aztán visszakapcsolta a telefont, a rágógumit letolta a nyelvével az ínye húsáról, és valami boldog elégtétellel lépkedett fel a lépcsőn a székek között. Egyáltalán nem érezte gonosznak magát. Sőt… Valahogyan… jól volt. Megszűnt az „agyán a nyomás”.

És a kérdés:

Amikor egy este Almás Áron csak úgy pihenésképpen, ejtőzve, ámulva, lebegősen, tehát kissé mindentől undorodva ücsörgött valami koromfoltos, kiégett romkocsma teraszán, amely épületből kibombázták már a józan nagyravágyást úgy hatvan év előtt, s barátaival magukban azon búslakodtak fröccseik felett, hogy „miért”, miszerint „valóban lehetséges-e, de ugyanakkor mi okkal”, akkor, az utcai pult felől, kissé szédülten és áporodottan a Trombitás lány érkezett. Nem volt trombitája, csak valami fáradt szaga, az jött előtte, beszüremlett, mint az éjszaka a lányok fénylő combjai közé. Először elment mellettük, maga elé nézve, mintha nem látná őt, a többieket. Almás behúzta a nyakát, nem akart előtűnni, kezeit maga mellé eresztette, olyan tartást vett fel, amilyet még soha – egyáltalán nem akart magára hasonlítani. Aztán a lány megállt, s mintha akkor ébredt volna, felkapta fejét, megfordult és visszajött. És egyenesen Almás Áronnak rontva, nekiszegezte a kérdést a fáradt közírónak, hogy tud-e azonnal szállást adni vagy szerezni neki a ma éjszakára?

Almás zavartan ült még egy darabig, mint aki nem fogja föl, meg sem ismeri a Trombitást. A helyzettől végképp megriadt. Azért nekiveselkedett, s lassan felállt. Adott egy puszit. Még meg is ölelte a lányt. De nem tudta, tovább mit és hogyan tegyen. A salétromos falak közé zárt tömeg zsongása elbénította. Először szabadkozott. Aztán összeráncolta a homlokát. Az ember már csak ezekben a ráncokban bújik el. Pénzt kínált azután. Nem tukmált, csak érdeklődött, hogy van-e? Szerette volna megúszni valahogy. Zűrös csaj, zseniális, de zűrös, visszajár, pénzt kér, cigit, most szobát, hát mi kéne még, gondolta zavartan. Pénz nem kell, szoba, az igen, mondta a Trombitás halkan, fáradt vagyok. A kezéből most egy trombita lett, ahogy babrált a szája előtt; mozgékony tölcsér, kopott, fakó anyag. Kifizetem, tette hozzá gyorsan. Almás csak hebegett-habogott – szánta magát – hogy most nem megy, most nem tud, most máshol alszik ő maga is… lehet, hogy le sem fekszik már soha… Közben, ez látszott az arcán, már rágta a lelkét, már kezdte enni a lelkiismeret furdalás, hogy nem segít, pedig hát, végül is mibe került volna az neki? Körbenézett, látja-e valaki? De nem. Nem látta senki, mindenki ivott, nőzött, röhögött. El vannak ezek is foglalva magukkal, tűnődött Almás, és egy pillanatra úgy érezte, segíteni fog. De nem. Csak nem segített, mert önző volt ő maga is. Tudta jól.

Egyik lábáról a másikra állt, igyekezett nagyon zavartnak látszani, mintha fedelet keresett volna már ő maga is. Féltette, na, féltette Almás azt a kicsiny világot, ami megvolt neki, ami a világból – már anyagiakban – megfogható maradt. Nem sok, húsz négyzetméternyi haza. Bármennyi, lakásnak lakás. Féltette. Félt a zűrtől, volt neki is zűrje elég, félt a zűrös lánytól, aki bőrdzsekiben, zsíros haját hátrakötve állt előtte és nézett és várt, és a barátai is várták már a fröccsel, de nem mert rájuk nézni se, nem, hogy visszaülni hozzájuk, és csak nem tudott túllépni sehogy ezen az igen kínos helyzeten… Nézte a zűrös lányt, ahogy az nézte őt, és legszívesebben leköpte volna magát, egy-egy pillanatban a lányt is, amiért idejött, amiért rátalált, kiszakította a magyar kultúra feletti borongós hangulatú beszélgetésből, és szobát akart, mert nem aludt, mert fáradt, mert zűrjei voltak megint, és ő, Almás Áron, a nagytiszteletű zsurnaliszta nem tud szobát adni neki, mert nem akar. Nem akarja a zűrt, csak kurvanagy kultúrát akar, amiben valaki megoldja az ilyen zűrös zsenik zűrös ügyeit is, és ő nyugodtan ihatja a fröccseit. Hát köpjetek le bátran, gondolta. Ennyit ér ez az egész. A lány állt még, talán két kör piát is végig álldogált, hátha, de nem. Azután elment.

(Az este hátralevő részében csöndesek voltak, és békülékenyek. A hangulatukon az sem javított sokat, hogy mielőtt elpárolgott, még ketten feleltek nemmel a lánynak, tehát négyből hárman tagadták meg segítségüket, meg az sem, hogy némi tanakodás után végül is eggyel kevesebb bort ittak, mert szégyellték maguk…)

Csikós Attila

szerző: Csikós Attila
honlap e-mail
Csikós Attila 1969-ben született Szombathelyen, jelenleg Budapesten él, író. Eddig hat kötete jelent meg. Publikált az Életünk, a Napút, a Csillagszálló, a Budapest Bristol, a Törökfürdő és az Új Holnap folyóiratokban, az Élet és Irodalom valamint a Nagyítás hetilapokban. Napilapokban rendszeresen jelennek meg közéleti témájú írásai. Számos színházi előadás dramaturgja, szerzője vagy irodalmi munkatársa.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum