KULTer.hu - Ki lesz belőled, Doki?
18661
post-template-default,single,single-post,postid-18661,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ki lesz belőled, Doki?

Ki vagy, Doki? (Doctor Who)

Doctor Who 2013-ban ünnepli ötvenedik születésnapját a Doctor Who című brit sorozat. Televíziótörténeti kuriózum ez, a készítőkkel szembeni elvárások pedig ennek megfelelően magasak. Képes lesz-e Steven Moffat és BBC-s csapata megküzdeni a feladattal, hogy emléket állítson az Egyesült Királyság e pompázatos ereklyéjének? S mindez hagyján, de van-e jövője a látszólag halhatatlan Doktornak az elmúlt hat évad tanulságai alapján?

A megszokott módon kissé esetlen magyar címet viselő mitikus brit tévésorozat, a Ki vagy, Doki? (Doctor Who) sokadik gyermekkorát éli – nem butaság ez, sőt olyasmi, amivel Hollywoodban (illetve Hollywood tescogazdaságos kiszerelésében, a kies Vancouverben) hiába próbálkoznak. Az örökifjú Doktor végtelen krónikái végtelenségének titka az örökifjúság, mondhatjuk ezzel a szép tautológiával. A készítők legalábbis erre esküsznek: egy új Doktor vagy egy új asszisztens mindig feldobja az unalmassá váló történetet. A 2005-ös újrakezdés óta most tartunk a harmadik Doktornál és a negyedik rendszeres útitársnál. A forgatás nemrég kezdődött, vetíteni 2013-ban kezdik a jubileumi évadot – ez lesz ugyanis a Doktor legelső televíziós színre lépésének ötvenedik évfordulója. Nyilván őrjítőek az elvárások, elvégre ötven év alatt olyan rajongói tábora alakult ki a Doktornak (nem is a sorozatnak, hanem a legendának), amely a teljes korfát lefedi; nincs olyan generáció, amely ne lenne oda érte, és ha van is olyan egyén, aki nem rajongó, nincs olyan, aki ne hallott volna róla, ne látott volna belőle néhány részt. A Doktor hagyománya mélyebben gyökerezik a brit sensus communisban, sőt kultúrában, mint az őseredeti  Star Trek az amerikaiban. Ha valaki Doctor Who-viccet mesél, minden angol, skót, walesi és észak-ír megérti. A Doktor olyan figura, aki a korral változik, de mégis azonos marad, és nem lehet nem szeretni, mert egyszerre lángeszű, hóbortos, határozott, tétova, romantikus, értetlen, megbízható, kiszámíthatatlan, gyengéd, erőszakos, barátságos, hideg, emberbarát, magának való, humoros és őrült. Nehéz tehát nem kötődni hozzá. Ezzel az emberiségnyi és fél évszázados kötődéssel kell tehát megbirkóznia a készítőknek, főleg Steven Moffatnak, a főszerzőnek ebben a szezonban. A találgatásra, hogy vajon sikerül-e kielégítenie a közönséget, spekulatív válaszlehetőségeket kínál annak áttekintése, hogy milyen munkát végzett kollégáival a sorozaton az elmúlt két évad során, mióta megkapta az állást.

Doctor Who

Mindenekelőtt bevallom elfogultságomat: Russel T. Davies – az előző alkotó – négyéves munkássága sokkal mélyen szántóbb és művészileg megformáltabb évadokat hagyott az utókorra. Jobb színészekkel dolgozott, átgondoltabb koncepciókat alakított ki, és esztétikailag komplexebb forgatókönyveket írt. Mindez persze vitatható, sőt vitatandó. Mire alapozom mégis ezt a véleményt?

Koncepciókon nemcsak a történetíveket értem, hanem elsősorban a szereplők működésének, alakulásának, elmozdulásának íveit. A tiszavirág életű kilencedik (Christopher Eccleston) és főleg a tizedik (David Tennant) Doktor közötti kontinuitás egészen mesteri: amikor váltják egymást, még ugyanaz a karakter, kezdetben viccelődő és távolságtartó, az első évad végére komolyabb és elmélyültebb, majd Tennant alakításának három éve során egyre sokrétűbb, végül szinte érzelgőssé és szánandóvá válik. A figura érzelmi és értelmi telítettsége egyre fokozódik, míg a negyedik utáni nemlétező évad végén (ez a szezon három egész estés tévéfilmből áll) a tizedik Doktor szó szerint elsiratja magát egy évnyi haláltusa után. A hatás korántsem nevetséges (bár sokszor komikus), a Doktorral együtt sírunk mi is. A tizedik Doktor ezért lebilincselő: csak vele együtt tud sírni és nevetni a közönség. Ez ősi klisé, de Davies Doctor Who-jában működik. Mint ahogyan annyi más képtelenség is életre kel, többek között a Harmadik évad 11. részében feltűnő legmellékesebb mellékszereplő, Chantho, a rovarszerű kék asszisztensnő, aki minden mondatot azzal kezd, hogy „Chan”, és úgy fejez be, hogy „tho”. Mi értelme van ennek, kérdezték a kollégák (pl. Phil Collinson producer) – mi az ördög ez? És ennek ellenére nemcsak a szokatlan szintaxis kel életre, hanem a mellékszereplő is, aki olyan jelentőségre képes szert tenni ebben a még csak nem is kulcspozícióban lévő – de kulcsfontosságú – epizódban, amelyre senki sem számított.

Doctor Who

A szituáció a Doctor Who egészének szerkezetét és egyik legfőbb üzenetét (vagy ha úgy tetszik: rögeszméjét) viszi színre: hogy nem azok az igazán fontos dolgok, amik annak tűnnek. A Mester asszisztense a Doktor asszisztensének metonímiája, és ha valami állandó a sorozatban – legalábbis 2005 óta –, akkor az az asszisztensekre helyezett hangsúly. A Doktor (és a Mester) csupán annyira lehet jó, mint a társa, színművészeti és irodalmi értelemben is. A Doktor határai a kollegina határaival esnek egybe. A korszak három rendkívül különböző asszisztense (Rose Tyler [Billie Piper], Martha Jones [Freema Agyeman] és Donna Noble [Catherine Tate]) mind más szempontból voltak kiválók, és a Doktor mellettük eszerint alakult. A Doktor halhatatlan – a történet és a televíziótörténet szempontjából is –, és mint ilyen, útitárs, azaz emberi nézőpont nélkül hajlamos volna örökké ugyanolyan maradni vagy embertelenné válni (ezzel az ötlettel többször is eljátszik a történet).

Doctor Who

Nem szabad nem megemlékeznem leghőbben szeretett Doctor Who szereplőmről, Wilfredről, Donna Noble nagyapjáról, aki egy epizód erejéig maga is a Doktor útitársává lépett elő, miután sokáig Donna Noble „asszisztense” volt, afféle harmadszereplő. De jelentéktelensége ellenére egész epizódok jelentősége múlt rajta, és drámai, illetve komikus hatása vetekedett a legzseniálisabb szereplőkével (pl. a fiatal Mestert alakító John Simmével). Nemcsak az mondható el tehát, hogy a Doktor az asszisztensétől függ, hanem az is, hogy egy sorozat annál jobb, minél jobban vannak megírva és eljátszva a mellékszereplői. Ez a sorozat legalábbis sokszor épp a mellékesnek tűnő figurákat emeli a középpontba. Persze, a Doktort prímán alakítja Tennant, aki különben Shakespeare-en érlelődött, és noha minden szereplését a „túljátszottság” kritikájával illetik (ebben olykor van igazság), mégis hitelessé tudja tenni minden karakterben a végletességet és az olykor túlzott teatralitást mint emberi tulajdonságot, főleg a Doktorban, akinek mindez munkaköri kötelessége.

De a Doktor csupán a Doktor – teszi a dolgát, megmenti a világot, legyőzi a Dalekeket és Cybermaneket újra és újra. Nem ez kelti életre azonban a Doctor Who-t, ebben mindenki egyetérthet. Ötven év alatt mintha már lett volna elég alkalma a mégoly ötletes Dalekeknek is az elhasználódásra. És mégis mindig fellép egy jelentéktelen szál, egy szereplő, egy történeti utalás, ami csavar egyet a történeten és azon, ahogyan a Doktorra tekintünk.

Doctor Who

Steven Moffat is csavart egyet, mondhatnánk úgy is, kicsavarta az egészet (de itt elragadtatom magam). A sorozat folytonosságának titka egészen az ötödik évad kezdetéig az volt, hogy csak egyvalami változott. Egy főszereplő vagy egy küldetés. Az ötödik évadban új Doktor, új asszisztens, új Tardis, új történet, új showrunner, új főcímzene, grafika stb., stb. Nem maradt semmi az előző négy évből, teljes újraindítás történt, követezésképpen olyan stratégiára volt szükség, amely a lehető legnagyobb hatékonysággal tudta szinten tartani a sorozat népszerűségét. Ez a korábbi koncepcióhoz képest esztétikai szempontból durva visszalépés volt, hiszen Davies Doctor Who-ja a nehezebb utat járta: bonyolultabb cselekményszálak, karakterfejlődésre alapuló forgatókönyvek és ívek. Ilyen megközelítéssel csak komoly vajúdás hozhat létre jó sorozatot. A Moffat-féle új koncepció a populista hollywoodi cirkuszt veszi mintául, a gonosz, pénzéhes tévéhálózatok (pl. FOX) módszerét, amelyben a nézettség és a reklámbevétel a legfőbb szempont. Több akció, több robbanás, több digitális filmtrükk, több meztelenség és egyszerűbb karakterek (vö. South Park S06E09, Free Hat).

Doctor Who

A szereplők legegyszerűbbike maga a Doktor, aki már-már (sőt: egészen) gügye lett ezzel a regenerációval, amolyan szórakozott professzor, akinek legelmélyültebb vonása a plátói rajongás, amelyet Amy Pond nevű útitársának türelme és elszántsága vált ki belőle, Amy Pondé, aki a sorozat megbízott Victoria’s Secret modellje – ami önmagában még persze senkinek sem lehet ellenére –, ám ennél több funkcióra aligha volt képes szert tenni. Hosszú vékony combjait és vörös haját csodálni esztétikai többletet jelent, de a karakter maga a Doctor Who-útitársak legsemmitmondóbbika. A korábban levont konzekvenciák itt is érvényesek, és visszafelé sülnek el: a Doktor épp olyan jellegtelen, mint az asszisztens, a történetek üresek és közhelyesek, sőt korábbi epizódok anyagából építkeznek, tele túlírt szálakkal, kiszámítható és elnyújtott fordulatokkal, hosszú távú felléptetésre nem alkalmas, gyorsan kifulladó mellékszereplőkkel (pl. River Song). Nem véletlen módon a 11. Doktor eddigi alakításainak csúcsa a The Doctor, the Widow and the Wardrobe, amelyben épp Amy hiánya teszi lehetővé a Doktor karakterének kiteljesedését ebben a családi karácsonyi vígjátékban.

A Doctor Who klasszikus gonosztevőivel és ártatlan humorával mindig is családi műsor volt, noha azzal a kifejezett alkotói szándékkal, hogy amennyire csak lehet, legyen sötét és baljós. Ezen a pengeélen táncolt a Doktor az első négy évben, az infantilizmus, a komorság, a teatralitás és a romantika határterületén. Ezért tudott minden korcsoportot megszólítani, és közben mégsem vált semmitmondóvá és túlzottan általánossá. Ez a (ha úgy tetszik) művészi program ért véget Matt Smith, Karen Gillan és Steven Moffat korszakában, és így vált a Doktorból méla bohóc, az asszisztensből pedig mogorva dominátrix.

Egyvalamihez azonban úgy tűnik, jobban ért Moffat, mint Davies, és ez nem más, mint a nagy ívek megálmodása és gondos kidolgozása. Invenciója a sorozatkészítésnek e területén tud leginkább kibontakozni. Rejtély és intrika lapul minden sarokban, és minden szépen megoldódik a monumentális finálékban. Davies Doctor Who-ját sokkal szeszélyesebb cselekményszövés jellemezte, a nagy konfliktusok feloldásai sokszor olcsó trükknek hatottak (pl. az első évad végén, amikor Rose mindenkit megment, miután belenéz a Tardis szívébe, és túltöltődik – vajon erre miért nem gondoltak korábban, merülhet fel bennünk). Moffat ennél sokkal átgondoltabb és jobban felépített megoldásokat visz képernyőre. Ezt a tehetségét méltán csodálhatjuk a Sherlock című sorozatban.

Ezzel az új hagyománnyal néz elébe a Doctor Who a 2013-as jubileumi évadnak. Nekem legalábbis vannak kételyeim azt illetően, hogy képes lesz-e felidézni és feldolgozni az ötvenéves hagyatékot. Számíthatunk természetesen sztárvendégekre, sok akcióra és nevetésre. De többre aligha.

Ki vagy, Doki? (Doctor Who), 2005- (1963-). Alkotó: Steven Moffat. Főbb szereplők: Matt Smith, Karen Gillan, Arthur Darvill, Alex Kingston.

Tarcsay Zoltán

szerző: Tarcsay Zoltán
honlap e-mail
Tarcsay Zoltán 1987-ben született Budapesten, jelenleg az ELTE Irodalom- és kultúratudomány mesterképzésének hallgatója. Főként prózaíró, az Apokrif prózarovatának szerkesztője, kiadványszerkesztéssel és programozással is foglalkozik. Érdeklődése középpontjában a 20. század első felének magyar irodalma, a brit reneszánsz kultúra és az informatikai szövegtudomány áll. Az angolszász filmkultúra régóta érdekli, konkrétabban pedig a film noir műfaja és egyes főműsoridős tévésorozatok kötik le.

4 archív hozzászólás
  • Honvéd - február 29, 2012

    Tök jó írás, öröm a DW-ról olvasni :).

    Egyelőre még az ötödik szezon előtt vagyok, de azt mondom, elég volt a 4 évad a Davies-érából. Gyorsan hozzáteszem, hogy a második évad lezárása, sőt úgy anblokk az első három évad a legjobb sorozatos élményeim között vannak, Ecclestone, Tennant briliáns és fantasztikus dokik voltak, és persze Billie Piper, Freema Agyeman és az utánozhatatlan Catherine Tate se maradhat ki a sorból. Ennek ellenére, valahányszor láttam, hogy Moffat által írt rész következik a sorban, nagyon komoly elvárásokat támasztottam, és ezt rendre meg is hálálta az író. A Blink az egyik, ha nem a sci-fi alapvetések királya, és akkor ott van még a könyvtáras (Borges)-tisztelgés, és a kis pár perces mini.. persze könnyebb dolga is volt, évadonként egy rész megírásával. Davies közben úgy érzem, próbálta megugrani a saját mércéjét..

    A negyedik évad lezárása nagyon faszán volt felvezetve, a Midnight is iszonyat jó volt, de a vége egy nagyon erőltetett mindentbele all-star gálára sikeredett, ami egyfelől érthető, másfelől pedig bőven megtehette volna ugyanezt a maradék specialökben. Az azért, hogy az End of Time-ban kik lépnek színre, hát, ehhez úgymond pofa kell… Tennant hülyüléseiből elég volt három évad, személy szerint örülök, hogy meglépték a váltást, a companiönök megválasztása pedig bármi történjék, Davies legjobb erényei között kell említődjék.

  • reka - március 31, 2012

    Nagyon tetszik az írás. Én személy szerint nem vitatom Moffat írói képességét, hiszen olyan neves epizódok fűződnek a nevéhez, minta Blink, és a Silence in the Library. The showrunnerként nekem is jobban bejött Davies. A Doctor Who azért szerethető, mert rengeteg hibája van, gyakran olcsó megoldások, időnként gagyinak ható részek (mint a Love & Monsters). Moffat ezt elvette, és a drága epizódok lettek bénácskák(pl.: Vampires in Venice és a Rebel Flesh). Matt Smith-el nem lenne gondom, ha nem lenne ott mellette Karen Gillan. Gyanakszom azonban arra is, hogy maguk a készítők nem tudnak vele mit kezdeni. Egy 27 éves színész, aki egy 900 éves öregembert (Time Lordot) hivatott eljátszani, elég nehéz lehet, de nem lehetetlen. Hiányolom még a Londonban játszódó részeket is, egyre több Amerikában játszódó epizód van. Pedig, ha amerikai sci-fit szeretnék, akkor X-aktákat, vagy Star Treket néznék. Személy szerint szívesen megnéztem volna még egy Ecclestonos évadot, ahogy Tennantos és Doctor-Donnásat is. Catherine Tate nagy kedvencem, remek komika és Donnaként is imádnivaló volt.

  • Zsolt - június 20, 2012

    Le van húzva a 6. évad, pedig a Silence üti az összes korábbi ötletüket, talán a síró angyalok mutatott még ehhez hasonló, kreatív szereplőt. Donna Noble (Catherine Tate) után Amy Pond (Karen Gillan) pedig felüdülés, egy igazi megváltás volt.

  • Hydrogen - július 31, 2012

    Az új sorozatból Tennant a kedvenc Doktorom. Az útitársakat nem tudom összehasonlítani, Rose kicsit butább volt, Donna nem, bár Ő nem volt szimpatikus. Körülbelül elsírtam magam, mikor az örökvidám Doktort leváltották.
    Ennek ellenére pozitívan álltam az új évadokhoz, de: Matt Smith alakításáról nem tudom elhinni, hogy Ő lenne A 900 éves nagy időúr. Jó alapanyag lenne, noha egyrészt érzelmeket nem mutat, másrészt felfogási problémái vannak. A comic con interjún mondta, hogy Doktornak lenni annyit tesz mint coolnak lenni…
    Amy Pond a világ legegyszerűbb útitársa, elfogadhatatlannak vélem amikor azt mondja, durcás hangon, hogy “fogd be”.. Érzelmekre megint nem képes, sőt, állandóan megcsalná Roryt.
    Az ötödik évad lezárása ötletes volt, ellentétben a 6. lezárásával, ami hemzsegett a paradoxoktól…
    Nem értem az új Doktort (nem 11. doktor, mert egy doktor van. Ő a 11. inkarnáció) mindig meg akar halni.. Dead is the only answer, Pandorica, 6. évad….

    Cikkről: Tennant valóban Shakespearen érlődött, de a 4. inkarnáció is nagy hatással volt rá, Tom Baker.
    Amúgy én sem bírom az Amerika-mániáját, de még javítható a sorozat.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum