KULTer.hu - Király Kinga Júlia: A víz (részlet)
18521
post-template-default,single,single-post,postid-18521,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Király Kinga Júlia: A víz (részlet)

Partra döng a tó: nagyítóüveg-
húsa alatt ingó terméskövek
dagadnak-fogynak, ahogy éleik
szöge a híg kristályban megtörik…
(Szabó Lőrinc:
A földvári mólón)

(…)

Este a bajnokság szervezőivel vacsoráztunk a szállodában. Rébuszokban beszélt mindahány. Mancsaftok, versenybírák nevei röpködtek a bolognai spagettik fölött, majd egy-két szótagos brandnevek következtek, vagy legalábbis azok lehettek, az émelyítő somlói után pedig rám szegeződtek a tekintetek, és többen is megkérdezték, meddig maradok. – Szombat reggelig, mondtam. – Aha, csapott le erre az egyik rébuszmester, mondhatni keselyű, akkor be kéne mutassalak a többi lánynak, hogy beszállj a szervezésbe te is. – Csak nem akarják ledolgoztatni a bolognait, méltatlankodtam magamban, és tudtam, nem szabad L.-re néznem, tüstént ki kell találnom valamit. Ha bevallom, hogy nem tudok vitorlázni, sőt, hogy soha életemben nem vitorláztam, azzal cserben hagynám L.-t, ugye, aki amúgy is itt kornyadozik, mert nem csupán a kékszalag nem az övé, de a jelenlevőknek dunsztja sincs róla, hogy a saját szakmájában viszont fekete övet visel. Kibicnek kibice, kezdtem hebegve a magyarázkodást, de abba is hagytam gyorsan, mert rájöttem, még rá találok rímelni valami ide nem illő nyelvemlékre, ami a sok kielwasser, fockroller meg pöff között végképp rosszul venné ki magát. Szerencsémre már el is felejtették, mi volt a kérdés, az egyik szervező azonban, aki egész idő alatt rajtam tartotta a szemét, hirtelen sajnálkozni kezdett a korai távozásom fölött, pedig épp szombaton jön a ferrari, mondta gyászosan, száz piros ferrari fog parkolni a kikötő bejáratánál, és hát az nagyon nagy buli, nyomatékosította, na-gyon naagy, mintha egy kuplét adott volna elő. – Hát az tényleg nagy buli, mosolyogtam kényszeredetten, és most, hogy elmúlt a veszély, sokatmondóan L.-re néztem. Na persze, a kikötő bejáratánál, a Sorompó előtt, ahol langallónak hívják a szalonnás pirítóst, és velőscsontnak a májpástétomot, ó, mekkora buliból maradok ki, szegény fejem. L. enyhítőleg viszonozta a tekintetemet. A rébuszok röpködtek tovább. Kisvártatva megérkezett egy kismama, és a babakocsit velem szemközt, tehát L. mellé parkolta le. A férje tele szájjal épp valami hellivelliről beszélt, amiről azt gondoltam, a haligali vitorlás megfelelője, talán társasjáték szélcsend esetén, vagy örömtánc a befutók körül, utóbb persze kiderült, mert utánanéztem, hogy egy csizma márkaneve, mindenestre a somlói ott centrifugált a szájában, hol feketén-fehéren fordult balra, hol jobbra fehéren-feketén, és ügyet sem vetett a frissen szült feleségére, aki zavarodottan állt az asztalok között, majd hozzám fordult, és megkérdezte, mi a menü, meg hogy nem fáztam-e meg az éjjel a hajón. L. erre felpattant, és átadta a helyét. Egy pillanatra L. után fordultam, és büszkén követtem a mozdulatát, miközben megnyugtattam a kismamát, hogy nem, nem fáztam fel, és bolognai meg somlói a vacsora, eléggé multikult, meg kell adni, mint a mezőny maga. A nő szeme, vagy inkább a lányé, mivel legalább húsz évvel volt fiatalabb az alig negyven éves férjénél, amúgy mindenik szervező negyven körül járhatott, és látszott rajtuk, hogy maguk mögött hagyva a társasélet örömeit, legfeljebb olyan nőkre ácsingóznak, akik megtűrik a tó utáni valahanyadik helyet, továbbá, akik férjeik helyett azok magányosságába szerelmesek, szóval a lány szeme felcsillant a menüsor hallatán, de a mondatom végére megrökönyödött, és némán szótagolta utánam a multikultot, mintha egy nyelvtörőt biflázna be. Istenem, hol vagyok?, fohászkodtam befelé, mert kívülről nem remélhettem olyan választ, ami útba igazít.

Abban a pillanatban kinyílt az étterem kert felöli ajtaja, és egy lány lépett be rajta, egyenesen a mi asztalunkhoz tartott, majd megállt az egyik szervező mögött. A negyvenhárom csomós szélben rövidnadrágot viselt, és a vietnámi papucsában szétterülő lábujjain félig lepattogzott, kárminvörös lakk éktelenkedett. L. odafordult és a tarkójáról láttam, hogy nem veszi le róla a szemét. A lány önkéntesnek jelentkezett, azonnali munkára készen, ez derült ki legalábbis a szervező utasításaiból, és közben riadtan kapkodta L. meg köztem a tekintetét. Istenem, hol vagyok? Egy jégfehér fénysodrony csattant végig a gerincemen. A kezem rágémberedett a kiskanálra, és a somlói galuskámat zúzmara lepte el. Az Odafönn válasza ez, még ha kitérő is, gondoltam, minek fohászkodtam felelőtlenül. A koordinátáim kezdtek elmosódni, láttam, amint a sötétkék vonalak egyre fakulnak a belső atlaszomon, s még mielőtt teljesen belevesztek volna a vizek semmijébe, riogatni kezdtek. L.-re néztem, de ő még mindig a lánnyal volt elfoglalva, és éreztem, levegőt akarok, mindegy, hány csomósat és milyen hideget, csak kiszabaduljak innen, ahol sem én nem értem, amit ezek beszélnek, sem ők engem, ha netán szóhoz juthatok. – További jóétvágyat kívánok mindenkinek, viszlát később, rúgtam ki a széket magam alól, és meg sem álltam a hotel kijáratáig. Elmenőben hallottam, amint L. utánam szól, hogy várjam meg, mert ő is indulna már. Kinn a hotel előtt rágyújtottam, a cigi úgy állt a kezemben, mint egy jogar, belül viszont remegett minden, a füst megszilárdult a beszívott levegővel, és éreztem, ahogy egyre lejjebb halad, felkarcolva a légutamat, a hörgőket, végül a tüdőt. Nem tudtam, mi történik, csak néztem magam elé, néztem az átázott nadrágomat, néztem az utca kövét, a vizes cipőmet, és ingattam a fejem. A koordináta rendszer végleg eltűnt, nem maradt más, csak a szürkéskék Idelenn, ami körbefolyta a lábamat, és ide-oda dobált. L. épp akkor érkezett ki, amikor belerúgtam az egyik kukába. – Mi van?, lihegte bosszúsan. – Nem, feleltem, te mondd meg, hogy mi van! – Megfogta a kezem, így tettünk meg néhány lépést, majd elengedett és azt mondta, előre megy, mert telefonálnia kell, meg hogy később a hajónál találkozunk. Lelassítottam. Tudtam, a családját hívja, és ezt az egyet igyekeztem tiszteletben tartani, már amikor a szenvedély és a hiány, amik karöltve tuszkolódnak be az ember életébe, ugyebár, meg nem akadályozták az igyekezetemet. Elővettem az ipodomat és lépteimet a zene üteméhez igazítva kisétáltam a mólóra. Leültem az egyik feldaruzott hajó alá, számoltam a hullámtörést, a lélegzetvételemet, a viharjelző fényeit, vagyis ellenpontoztam a zenét. Nagyjából fél óra telt el így. Vajon elég ennyi egy apának, ha hiányoznak a gyermekei? Benyúltam a zsebembe a telefonomért, láttam, hogy L. épp az imént hívott, tehát elég. Visszahívtam, odajött, körbesétáltunk a mólón. Jobbra a tó, vörös kövek és zöld moszatok komplementóriumában dalolt, balra jachtok, Bavaria 34, Bavaria 37, csúcsteljesítményű üstdobok, hogy szétharsogják a régi zsoltárokat. Mutasd meg nekem a tavat, szerettem volna mondani, de a torkom nem engedelmeskedett. Pár lépéssel odébb felszakadt mégis a némaság turhája. Hallod ezt?, állítottam meg, és a fejét a tó felé fordítottam. – Mint cserfes özvegyek, úgy locsog, vecsernye után, ha kiértékelik az evangéliumot és az új papot. L. rám nézett. – Vénasszony volna?, kérdezte közömbösen. – Nekem igen, na és neked? Nem felelt, vagyis a kérdésemre nem. Keressünk egy vendéglőt és igyunk meg valamit, sóhajtotta, azzal sarkon fordult, én meg kénytelen voltam követni őt. Az éjszaka viszonylag békésen telt. A hajó, ha billegett is, nem rázta fel az alvó veséimet, és L. sem óhajtott ölelkezni, így nem is fojtogatott.

A következő napon viszont teljesen magamra hagyott. Azt mondta, egy órácskára kimegy a vízre, segít a bójákat lerakni a futam alatt, én addig foglaljam el magam. A jachtklubban ücsörögtem, a második tea után már lázasan, a pincérfiú hazament időközben, s napsárga suzukiján megjött a váltás, kérdezősködött, érdekelte a magány meg a parfümöm, a szendvicsemet kaliforniai paprikával díszítette, bónusz, mondta, csak neked, dél is elmúlt, L. még mindig sehol, rendeltem kávét, az ára a tegnap óta hatszázhetvenre szökött, aztán teát megint, ki tudja, mennyiért, láncdohányoztam, néztem a vizet, ismétlésre állítottam az egyik számot az ipodomon, kisfelhőt karcoló nagyárbócok, a víz antennái, szíven szúrják a napot, csak a jachtok maradtak itt fehér fényben, kiégett muskátlik, zöld ponyvák, heinekenesek, idebenn szófameleg, tonett- és bambuszimitációk, a képzeletnek igenis van határa, mégpedig az emlékezés, szeretni akarom ezt a pocsolya-magányt, ezt a vízsövényt, ami elválaszt minket, még mindig szeretni akarom, talán ha kivinne, ha legyőzném a kétoldali mólógyulladásomat, a vízhideg-lelést, ha a fény-árnyék mozaik végtelenjét végre megláthatom, ha legalább egyszer megfogná a kezem, istenem, hol vagyok. Késő délután, mikor L. végre visszajött, ugyanezt szegeztem neki. A versenyzők már mind kikötöttek, a jachtklub erkélyéről láttam, hogy L. is elmatat a hajón, de eszébe se jut, hogy megkeressen, vagy felhívjon legalább. Odasétáltam a dragonhoz, épp lelkesen magyarázott egy kisebb csapatnak, én meg nekidőltem az egyik pálmának, és vártam, hátha észrevesz, de nem. Mikor a csapat elvonult, elébe álltam és rátámadtam, a hangom a láztól meg a félnapos magánytól reszelt:

– Hol vagyok? Minek hoztál ide?

– Szép kis fogadtatás, mondhatom! – szűkült össze a szeme, és félrelökött.

– Menjek haza?

– Ha így viselkedsz, akkor igen.

Aznap este úgy bandukoltunk egymás mellett, mint két ellenséges felderítő fegyverszünet alatt. Beültünk borozni, a csend tömbökben vált le az időről, és közénk telepedett. Próbáltam nem észrevenni, mi több, legyőzni, de gyűjtenem kellett az erőt. A második pohár után megszólaltam. Meséltem a gyerekkori nyarakról, a Fekete-tengerről, a krónikus hörghurutomról meg a delfinekről, akik mellettem úszkáltak a kúrák alatt, meséltem neki a végtelenről, ami egyet jelent a parttalansággal, lényeg, hogy ne lássuk, mi van odaát, de a Balatonnak, mondtam, amit tizennégy évesen láttam először, mert csak akkor kaptunk útlevelet, sajnos vagy nem, igenis partja van, és partja van a fokhagymás lángosnak, meg a stracciatellának, amit apám sehogyse bírt megjegyezni, ezért úgy hívta, kácsálmácsál, mire a bátyám meg én kis híján a tóba fúltunk, már csak azért is, mert lett végre egy külön bejáratú Balaton-szavunk, és a nagy mesélés közepette elhatalmasodtak az emlékeim, és már nem érdekelt, hogy L. oda se figyel, vagy ha mégis, akkor összeborzolódik a szemöldöke, mert láttam magam, amint tizennégy évesen merev derékkal ülök a verőfényben, nézem a sikongó kortársakat, és a lábamat az ocelot mintás vízbe lógatva sírok, és látom anyámat, aki mellém telepszik sárga kartonfürdőruhában, nem kérdi, mi baj, csak ül mellettem, és hagyja, hogy sírjak, sőt, velem sír, nehogy bennrekedjen a bánatom, láttam, amint annyi év után megpillantom végre az első vitorlásokat, az első hőlégballont, a betű-betű-szám-szám-kötőjel-szám-szám rendszámokat, láttam sokak szomorúságát a későn érkezett vágyak okán, a zavart, mikor a szüleim a csopaki közértben összekaparták a filléreket, hogy megvegyék az uzsonnára való párizsit és tévépaprikát, hallottam Az elvarázsolt dollár főcímdalát, a vonatkerekek kattogását Szárszón, Tihany visszhangját, Pilinszkyt, amint szaval, a Chataud Kajmád bugyborgását, és rájöttem, sose érnék a végére, mert a Balaton mégis csak parttalan. De nem úgy, ahogy neked, mondtam végül, majd felálltunk, és ugyanolyan ellenséges hangulatban, ahogy jöttünk, visszasétáltunk. Haza, a tóra.

Azon az éjjel meghalt a szemérmem, és kilögyböltem a vödröt magam után.

Reggel, miután L. meggyőződött, hogy valóban elutazom, ismét kihajózott bóját rakosgatni. Én megírtam a búcsúlevelet, és felültem az első vonatra, nem érdekelt, hogy fehérvári átszállásos, vagy hogy nem a Keletibe érkezik. Életemben először pontosan tudtam, hol vagyok.

A bizonyosság, amit annyira vártam, végig ott feküdt előttem, csak épp nem a szerelmünkre vonatkozott. Ki hitte volna, hogy a mocsári tó színe alatt és felett nemcsak halottak, roncsok, repülők és alapító oklevelek kallódnak, de benne lakik az emlékezés, ami visszaröpít önmagunkhoz, még akkor is, ha épp eltaposnak, vagy elkobozzák a reményt.

Király Kinga Júlia

szerző: Király Kinga Júlia
honlap e-mail
Király Kinga Júlia 1976-ban született Marosvásárhelyen, 2005-től Budapesten él. Író, dramaturg, műfordító, olasz nyelvből fordít. 2000-ben Örkény István Ösztöndíjat, 2001-ben Látó Debüt-Díjat, 2007-ben Benedek Elek Ösztöndíjat, 2009-ben Móricz Zsigmond Ösztöndíjat, 2010-ben Babits Mihály Műfordítói Ösztöndíjat kapott. Prózakötetei: P. Lujza: Útvesztő alig eltévedt kislányoknak (Mentor, 2007), A test hangjai (Kalligram, 2011).

KULTprogramok

<< 2019. dec. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum