KULTer.hu - Minden nap átépítés
18132
post-template-default,single,single-post,postid-18132,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Minden nap átépítés

Lázár Bence András: Rendszeres bonctan

Lázár Bence András: Rendszeres bonctanAz 1989-ben született Lázár Bence András 2011-ben már második kötetével rukkolt elő. A PRAE.HU és a Palimpszeszt gondozásában közel negyven – lapokból már ismerhető – verse jelent meg könyv alakban. A számos elismeréssel büszkélkedő, civilben orvostanhallgató szegedi költő A teraszról nézni végig című kötetével debütált 2010-ben. Mióta olvastuk sajátos kórtörténetét, elhisszük neki, hogy minden reggelünk egy új szerződés: „a lapát oldalra sodor, lehetőséget épít”.

Persze kérdés, hogy a metszéspontot hol ejti, hogy sikerült-e elég mélyre ásnia, és kellően hidegfejű maradt-e a szerző a második kötet alkalmával. Még az útkeresés nyomait magán viselő, ugyanakkor kontemplatív, az élet-halál sorskérdését boncolgató versbeszéd tud delejezően hatni, nem feledve, hogy a vállalt mester, Radnóti Miklós kötete meglehet, egykor még a promiszkuitás vádjával kockáztatta az effajta megszólalás igényét. A deklarált előd sajnos nem volt olyan szerencsés, mint a nyolcvan évvel későbbi pályatárs: az Újmódi pásztorok éneke (1931) kapcsán szemérem elleni vétség és vallás elleni kihágás bűnvádjával illette őt az akkori főügyészség.

Kérdéses, vajon a költőutód nem csak a hétköznapokban csalódva szeretné-e a klasszikusok szellemét verseiben megidézni. Neki mégsem a katedráért és az életért kell a halállal küzdeni, mint Radnótinak. Az elődök közt bevallottan sorakoznak sokan mások is: Pilinszky, József Attila, Petri György és Szijj Ferenc, nem utolsóként pedig Kosztolányi. A temetői látogatás emléke közt „a nap csak egy tartozék, ahogy a márványtáblák is”. Lázár Bence Andrást leendő gyógyítóként izgatja az elmúlás és a lemart húsból utánunk maradt hit. Az egyszerű, mégis súlyos problémákat taglaló versbeszéd nem villantja fel könnyen a körüljárt, valaha volt legnagyobb sorskérdést. A halál csendben elkísér, mint egy jó barát, majd diszkréten elragad egy-egy ismerőst a versek legmélyén. A szemérem elleni „vétség”, ami a halál közvetlen színrevitelének, a kórbonctani alapszituációnak óhatatlan velejárója, nála sem maradt elhallgatott örökség. Pedig a nyelvi közvetítettség már-már rögeszmés belső világról, nagy útkeresésekről és belső bizonytalanságról mesél. Egy fontos témáról olvasunk, és olykor éppen ez okoz némi csalódást. A kórbonctan világa versről verse tárul fel, ahogy bejárja orvostanhallgatóként a patológia tudományát – pontosan úgy, ahogy a kötetcím azt ígéri is. Érthető, ha a lelki diagnosztika helyett inkább a feltárás érdekli, nosztalgia és megtört apátia jellemzi praxisát.

Lázár Bence András: Rendszeres bonctan

Gondolhatnánk azért, mert a kontúrok a kettős pályaív révén összemosódnak a költő életében is. Mindez a „kánonba kerüléskor”, a 2010-es Móricz-ösztöndíj körüli vitában látszott kikristályosodni. Úgy tűnik, a verset „hobbiként” művelőktől a szakma talán kész volt csendben elhatárolódni, ugyanakkor Lázár Bence András elköteleződött az orvoslás felé: terveiben a pszichiátriai és a patológusi pályakép választott hivatásként békésen elfér a költészet mellett. Arról, hogy a fenti botrány hogyan reprezentálja hazánk irodalmi közösségét, érdemes lenne a PIM és más kánonképzők szempontjait a szélesebb közönség elé tárni. Annyi biztos, egy vele készült interjúban kiemelt, „az irodalom nem maffia” kijelentése a jövőbe vetett jókora bizalmát is sejteti.

Az irodalom lefedettségével jelen írás nem kíván foglalkozni, legfeljebb egy mondat erejéig érdemes a régóta egyre növekvő számú prózaversírók egymással, önmagukkal vívott harcáról, a „későn ébredőkről” is beszélni. Arról az örökségről, aminek eredményeképp a prózavers a szonettet és a négysorosból eszkábált rímes verset az országban messze túléli. Köszönhető mindez Kassák Lajos szerkesztői nyitottságának és a sikerbe meneteléstől való ódzkodásának. Jellemző parabola, a nagy előd fricskája, mikor odalépett a Ma szerkesztőjeként a verselők elé. Nem szólt, csak annyit, mikor reklamáltak: „Uram, rímes verset nem közlök!”.

Az ő küzdelme köszön vissza a kortárs pályatársak, Kemény István, de akár Borbély Szilárd munkásságán is. Lázár Bence András mégsem panaszkodik, hiszen „pályakezdőként” verseit szinte minden létező lapban közlik. 2007-től olvasható sokak közt a Spanyolnátha, az Irodalmi Jelen Online és a Műút hasábjain. Alapítója lett – a Telep csoport mintáján létesült – Körhinta Kör nevű irodalmi csoportosulásnak, szeretné övéit, a szegedieket is megmozgatni. A szövegalakítás formabontó kísérleteit mégsem neki kell az értő közönségen „átégetni”: írószervezeti tagságai akárhogy is, de „belépők”, és fenntartják egy sikeres életút ígéretét.

Persze a szerző körül épült magánmítosz ezúttal is egy önbeteljesítő „gépezetben”, a kánonképzés tenyésztett kultúráján érlelődik nem megélhetési kényszerré. Lázár Bence András sajátos engedelmessége, túlzott simulékonysága a költői trendek felé ugyanakkor hagy némi csalódottságot az olvasóban. Hinni az érkezésben, elhinni, hogy élni „semmi különös” és keresni a test határait – e próbatételekkel néha beszűkül a tudat és a kapcsolt szövegvilág, amiben a jelent megidézi. Verseiből valahogy hiányzik a bátorság és a megélt élet is, a hétköznapok feszültségét, saját vezeklését mégis sikerült megírni. Mivel tendenciák a két megjelent kötetből még nem rajzolják ki, mivé fejlődik majd a pályája, és hogy fog-e vajon egyedi és markáns lírai hangot képviselni, a zárt formakészlet, a szekvenciák sora – mint Borbély Szilárdnál − és a pszichiátria nyelve kínálhatna a jelenlegi „haláltudatból” sikeres kitörést.

Az írás tétje nem csupán az, hogy felvállal-e egy kísérletező lírát továbbra is. Az elénk tárt sorstömeg néha elakasztja, máskor lazúrossá teszi az amúgy átgondolt „betegnyelvet”, a szenvtelen szövegszervezést. A kötött formák nekem hiányoznak, a finomhangolás okán néha elsikkad a lényeg. Pedig ha a szerző úgy dönt, marad az elemzésnél, használhatná az elődök bevált készletét. Mégis úgy tűnik, a verselés számára nem patológiás tünetsor: ami nem öli meg, az erősíti. Csakúgy, ahogy mi is tennénk a beteg nyelvvel küzdve boncasztal nélkül. Neki a vers, nekünk az olvasás marad balzsam és sebeinkre vegytiszta gyógyír.

Lázár Bence András: Rendszeres bonctan, Palimpszeszt – PRAE.HU, Budapest, 2011.

Kele Csilla

szerző: Kele Csilla
honlap e-mail
Kele Csilla 1974-ben született Debrecenben, újságíró. 2005-ben jelentek meg első újságcikkei a Debrecen Online portálon, később a Debrecen nevű hetilapban és a Debreceni Disputa bölcseleti-közéleti lapban közölték írásait. Kedvelt témái a filmek, az irodalom, a második nyilvánosság, a civil média és a közösségfejlesztés. Civilben pályázatot ír és marketing-PR dolgokkal foglalkozik.