KULTer.hu - Ellentétek vonzásában
18654
post-template-default,single,single-post,postid-18654,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ellentétek vonzásában

Burial: Kindred EP

Burial KindredAz identitását teljes mértékben zenéjének alárendelő Burial februárban új kislemezzel jelentkezett. Felfokozott idegállapotban kellett kiböjtölni a decemberi bejelentéstől számított pár hetet, csupán egy előre kiszivárogtatott 2 perces hangminta adott valamilyen támpontot arra nézve, hogy mire is számíthatunk. A végeredményt hallgatva választ kaphatunk azon kérdésre, hogy miért is tekintik őt sokan minden idők egyik leginnovatívabb zeneszerzőjének.

Már lassan hét esztendeje, hogy a South London Boroughs EP szabálytalan, egyszerre nyugodtságot és zaklatottságot árasztó törtütemei becsapódtak az urbánus életérzést saját formanyelvén keresztül visszatükrözni kívánó londoni elektronikus zenei kultúrába, végérvényesen megváltoztatva ezzel a dubstepet. Azt a dubstepet, amelyre manapság a közvélemény a kreatív muzikalitás totális megcsúfolásaként tekint: a szóról leginkább Skrillex, és a hozzá kapcsolódó új hullám ugrik be először a kívülállóknak. A fent említett négyszámos korong kiváló bizonyíték ennek az ellenkezőjére. A Nite Train alatt megélt mocskos, esős ipartelepen átvezető vonatút, a Broken Home teljes kilátástalanságba taszító vokális mintája, vagy a címadó dal misztikus kiáltásokkal teletűzdelt fullasztó dobképlete a legautentikusabb hírmondói az egykoron szebb napokat megélt műfajnak.

Burial

Természetesen az idők változnak, és vele együtt a művész alkotói felfogása is. Nagyszerűen megfigyelhető az a tendencia, ahogyan Burial (polgári nevén William Bevan) az elmúlt években egyre távolabb lépett attól a stílustól, ami meghozta számára a világhírnevet: utóbbi kiadványaiban (egy-két kivételtől eltekintve, mint például a tavalyi Massive Attack-kal közösen tető alá hozott lemez) egyre inkább a letisztultságot, a szabályosságot és az átláthatóságot keresi. Az ezen irányba mutató kikacsingatás legkorábban a 2007-es Untrue albumon érhető tetten, azon belül is a beszédes című Raver az, amelyben egyszerre megtalálható az összetéveszthetetlen Burial-atmoszféra és az egyenletesen áramló basszusok. Két évvel később a szintén angol Four Tettel együttműködésben megalkotott anyagon szereplő Moth című szerzemény house alappal megtámogatott repetitív szintetizátorai újabb dimenziót nyitottak meg e téren. A 9 perces mű eléggé megosztotta a rajongótábort, sokan a fejüket fogták a szokatlan hangzás miatt, ám még többen voltak azok, akik tisztelték Bevant, amiért egy eddigiektől eltérő stílusban megírt dalt tett le az asztalra.

Ezután néhány remixet leszámítva jó ideig semmi új nem került ki a kezei közül, a csendet egészen tavalyig nem törte meg. Ekkor ugyanis produceri szerepet vállalt Jamie Woon brit énekes friss albumán, keze munkája az éjszaka tónusait megragadó Night Airben vehető leginkább észre. Fémes kattanások és melankolikus női hangminták teszik rá a végső simításokat a Jamie orgánuma által meglehetősen sötétre festett képre, amely alatt szolidan, szinte végig ott zakatol a négynegyedes basszus. A három trackes Street Halo kislemez is ez idő tájt látott napvilágot: hagyományos, nyomasztó témáinak ugyancsak a masszív, szisztematikusan elhelyezett mély hangokkal felépített váz adott keretet. Többnyire hiányzott belőlük a korábban annyira jellemző teljes kiszámíthatatlanság, a tudat, hogy zenehallgatás közben gyakorlatilag bármikor, bármilyen eredetű hanggal meglephet bennünket a szerző.

Burial Kindred EP

Látszólag ezt a fonalat veszi fel a Kindred is, melyre a Street Halohoz hasonlóan három szám került (sorrendben: Loner, Kindred, Ashtray Wasp), együttes hosszúságuk pedig valahol fél óra környékén mozog. Az előbbiekben taglalt új ösvényt csak az első és a harmadik szám tapossa tovább, a Loner már-már tánczenei magasságokban lavírozik (ahogy egyik ismerősöm fogalmazott: minden további nélkül el lehetne képzelni egy buli tetőpontján, simán megállná a helyét ott is). Hangulatát a trance hőskorát idéző szinti dallam határozza meg, amely egy rövid időre visszahozza számunkra a letűnt idők klubkultúráját, mellé menetrendszerűen érkeznek meg a kifogástalanul elhelyezett vokális minták, a sort pedig hagyományosan bő egyperces levezetés zárja.

Az Ashtray Wasp ennél lényegesen komplexebb világot tár elénk, mivel a közel 12 percben legalább három számra elegendő ötlet van. Az első egység (amely a teljes időtartam több mint felét teszi ki) nagyon egybevág a Lonerrel, érdemes megemlíteni a kezdeti szakaszban hallható gazdagon hajlítgatott melódiát, amely mintha a tenger alól törne utat magának a felszínre, ahol a mélyek már tárt karokkal várják. Ezután 2×2 perc erejéig új területekre evezünk: először egy énekhangokkal szépen teleaggatott, leginkább dub vagy ambient techno-ra hasonlító szeletke jön, amit egy csilingeléssel és egyszerű zongorahangokkal fazonírozott vidámabb szegmens követ. Az egyik kapcsolódó fórumon sokan pozitív visszajelzéseket adtak ezzel a felosztással kapcsolatban, egyfajta mixtape-jelleget vizionálva, amely csak még hitelesebbé teszi az egész produkciót, szerintem viszont jobban jártunk volna, ha inkább három különálló darabot kapunk, azok közül az utolsó kettőt egy kicsivel jobban kibontva.

A középső, címadó dal nem kis meglepetésre visszanyúl a legmélyebben fekvő gyökerekhez, igazi old-school dubstep, amelyet mégis modern köntösbe öltöztetnek a háttérben kavargó, morgásra emlékeztető effektek. Nincs kizárva, hogy Burial valahonnan az archívum legmélyéről bányászta elő ezt a dobloopot, amely klasszikus felfogásával valahova a debütáló album megjelenésének idejére kalauzolja vissza a hallgatót. A dal zsenialitását még inkább igazolja a befejező szegmens, ahol az előbbire nagyban hasonlító, de kicsit visszafogottabb és fémesebb ütemmel ágyaz meg a szomorúan sodródó textúráknak, valamint az arra épülő énektöredékeknek.

Mivel a második, és egyben utolsó album már nagyjából öt éve jelent meg, felmerülhet a kérdés, hogy vajon mennyi víznek kell még lefolyni a Temzén, mire a dél-londoni mágus végre újabb nagylemezzel kedveskedik a nem ritkán fanatizmus jeleit mutató hallgatóságának. Ám a legnagyobb talány az, hogy az anyag milyen öltözéket húz majd magára: kifogástalan díszegyenruhát vagy esőben áztatott sáros-olajos munkás overált. A Kindrednél jobb bizonyíték nem kell rá, hogy Burial esetében a kettő kombinációja sem elképzelhetetlen.

Burial: Kindred EP, Hyperdub, 2012.

Raffer Attila

szerző: Raffer Attila
honlap e-mail
Raffer Attila 1989-ben született Debrecenben, de gimnáziumba Tiszaújvárosba járt, itt érettségizett 2007-ben. 2009-től a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója. Érdeklődési területei a filmművészet, az elektronikus zene és a sport. Újságíróként a KULTer.hu-n debütált.

2 archív hozzászólás
  • Áfra János

    Áfra János - március 8, 2012

    Őszintén szólva én két nap alatt teljesen ráfüggtem erre a hangzásvilágra. 🙂

  • Raffer Attila

    Raffer Attila - március 8, 2012

    El lehet benne veszni rendesen, főleg, ha olyan hangulatban kapja el az embert :).