KULTer.hu - Térkérdés (nemeukleideszi módra)
19581
post-template-default,single,single-post,postid-19581,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Térkérdés (nemeukleideszi módra)

Kocsis István: A tér

A térA 2012-es DESZKA Fesztivál sokrétű programjában egy Kocsis István szövegén alapuló, az egyik leghíresebb magyar matematikus, Bolyai János figuráját megidéző monodráma is helyet kapott. A XIX. században élt zseni alakjának kibontakozása közben számos, a XXI. században is aktuális kérdés kerül elő: a hetven perces előadás a hasznossági-logikai elven alapuló racionalizmus és a transzcendens világ kapcsolatát boncolgatja.

Kocsis István még 1972-ben írt egy monodrámát (Bolyai János estéje), melynek alapgondolatai megmaradtak A tér című drámai monológban is. Mint például az elhíresült mondat, amellyel Bolyai János tetteit vezető motivációját summázza: „Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja”. Az abszolút geometriával foglalkozó, tudományterületén lényeges felfedezéseket tevő matematikus számos szerzőt megihletett már. A drámairodalomban Kocsis legfontosabb elődje Németh László, aki A két Bolyaiban apa és fiú, Farkas és János ellentmondásokkal teli viszonyát elemzi. A tudományok és a művészetek terén egymással versengő két férfi kapcsolatát a szigorú apai elvárásoknak az előre láthatótól meredeken különböző megfelelés, vagy inkább meg nem felelés határozza meg, s a vágyott-rettegett együttélésnek egy majdhogynem kényszerű szerelem vet véget, mely sokkal inkább gyakorlati okokból és büszkeségből, mintsem valódi szenvedélyből szövődött.

A tér

Németh László drámájának jelenetei az 1833-34-es évekre koncentrálódnak, míg Kocsis István szövege ennél jóval nagyobb ívet igyekszik egybefogni. A kötetben megjelenített intervallum majdnem Bolyai 1860-ban bekövetkezett haláláig nyúlik (1823-tól 1859-ig). A tér egy gondosan berendezett szobában játszódik, ahol Bolyai János hol világmegváltást célzó felhevült tudóst, hol saját lelki üdvét kereső, reményvesztett férfit idéző monológokat szaval. Kocsis két felvonásnyi szövegét „képekre” szabdalta, melyek között meg-megugrik az idő. A szerzői utasítás szerint három igazán lényeges és többször is játékba hozott eleme van a színpadnak: a kard, a hegedű és a falra akasztott képek. A képeken Bolyai Farkas, Carl Friedrich Gauss, Orbán Róza és Bolyai János portréi láthatóak. Bolyai tulajdonképpen a festmények által megidézett alakokhoz beszél, nekik bizonygatja igazát, s bár semmiféle választ nem kap – s talán eleve nem is vár – saját elméjének, gondolatainak csapdái kellőképpen lefoglalják.

Kocsis István a legfontosabb elemeket felemlegetve halad végig Bolyai János életén. Azén a Bolyaién, akit túlságosan fiatalon nyugdíjaztak, akinek a nemeukleideszi geometriát megteremtő művét nem értették és nem ismerték el eléggé; aki elvált a feleségétől; aki negyvenezer szabadságharcost akart vezetni, de Kossuth Lajos szóra sem méltatta; és akit felszólítottak arra, hogy jelenjen meg a császári helytartó előtt. Az ebből a felszólításból eredő belső konfliktus alkotja A tér velejét, e probléma körül gravitálnak Bolyai gondolatai, kétségbeesett és öntudatos monológjai. A világosi fegyverletétel tizedik évfordulóján a matematikusnak komoly döntést kell hoznia: elfogad egy nyugdíjemeléssel kísért kitüntetést, ezzel elismeri egyszersmind Ferenc Józsefet uralkodónak, vagy nemet mond a helytartónak, és elveszíti az így is szegényes körülményeket szavatoló nyugdíját. Bolyai nem akar hazaáruló lenni, ugyanakkor fél a teljes pénztelenségtől is, éhhalállal kapcsolatos víziói vannak. Az állandó versenyszellemben élő tudós győztesen akar kikerülni szorított helyzetéből, a győzelmet ezért a visszautasító válaszban találja meg: „minden idők legrosszabb üzletét nem kötöm meg: nem választom a mindenható Isten helyett a szánalmas sátánt, azaz nem választom az Örökkévalóság helyett a percet…”

A tér

Az előadást rendező és a dramaturgiai feladatokat is elvégző Török Viola értő kézzel nyúlt az ismétlésekben bővelkedő, túlságosan hosszúra nyúlt, szentenciózus nyelvezetű textushoz. A történelmi-politikai utalásokat szerencsésen kihúzza, s az egyfelvonásos drámává összehúzott előadás nem követi a szöveg felépítését sem. Az egységek sorrendje is megváltozott, illetve újabb, Bolyainak tulajdonított mondatok is kerültek a textusba. A szakaszokra, jelenetekre bontás megmaradt ugyan, de mégsem érzékelni az időben való előrehaladást. Semmiféle cselekményre, vagy összefüggő történetre való utalás, mesélés nem hangzik el. Időjelölőket sem alkalmaz az előadás, a Bolyai Jánost játszó Sebestyén Aba sem használ semmiféle olyan eszközt, mely az öregedésre, vagy bármiféle időben való változásra utalna. Így a szöveg szerencsésen összesűrűsödik, s egyetlen pontban, koncentráltan jelenik meg, mintegy a múlttal való elszámolásként, és a jelennel – egy magasabb cél érdekében történő – szembenézés gyanánt. A dráma főhőse a matematika és az emberi élet összeegyeztethetővé tételét igyekszik bizonyítani – s ebből a szempontból, vagyis az elméleti-eszmei hátteret és célt nézve az előadás közelebb áll Németh László érzékeny problémafelvetéséhez, mint a saját, közvetlen forrásként szolgáló, túlságosan is történelmi-történeti fogódzókra támaszkodó Kocsis István-szöveghez.

„(A)z én felfedezésem után nincs tér, csak különféle terek, ahogy görbe vonalak, vagy felületek, vagy alakzatok.” – mondja Bolyai János Németh László drámájában. S mintha Török Viola rendezése erre a nemeukleideszi geometriára, a párhuzamossági axióma tagadásán alapuló tételek következményére építene. A színpad csupasz tér, s Bolyai az Appendixtől a végtelent megcélzó Üdvtanig a boldogulása elhagyott vonalainak és görbéinek, tehetsége eltérő felületeinek megmutatásával jut el. A monológok az alapos húzástól sűrűbbek, költőibbek lettek, az ismétlések kevésbé szúrnak szemet, így izgalmasan kacskaringózó eszmefuttatásokat hallunk Sebestyén Aba szájából, amik szigorúan egyfajta ok-okozati, tiszta logikán alapuló rendet követnek. Ám a nehezen követhető elmélkedés megmenekül a kiüresedett, élettelen tudományoskodástól, okoskodástól, mert a matematikus számára ugyanolyan fontos a transzcendens, az ésszel fel nem fogható, a „Föld csodás káprázata”, mint a száraz matematika.

A tér

Ezen a kettősségen felül az előadás szövegében hangsúlyossá válik a szerelem is, méghozzá az Égi Szerelem elérésének lehetségességé. A dráma Bolyaijában erős költői hajlam is él, s Dante nyomán indul el megtalálni saját Beatricéjét. Az éteri szerelmet megvilágosító hatásúnak gondolja, amiben a szerelmes megpillanthatja az Eget, egyfajta tisztulási folyamatban vehet részt, kicserélheti énjét egy Időtlen Énnel. Ez a szerelem kitágítja a világot, „amelyben a földi törvények nem érvényesek: amelyben megszűnik a tér és az idő”. Bolyai e gondolatát a matematikai tanulmányaiból egyenesen következőnek tekinti, hiszen a nemeukleideszi geometria is a szerelemhez hasonló módon változtatta meg a teret. Ezt az elméletet igyekszik filozófus módjára bizonyítani, sőt az előadás szövegében Bolyai maga utal filozófusi és matematikusi énjének kettősségére. Ezzel a szállal válik igazán izgalmassá az előadás, hiszen a száraz tudomány és a vakká könnyedén váló hit közé beférkőzik a kételkedést önmagának szinte előíró filozófusi attitűd.

Bolyai világában fontos szerepet játszik a transzcendens, amit az előadásban a lecsupaszított térrel, annak lehetséges végtelenbe tágulásával igyekeznek jelezni. A súlyos gondolatok nem ütköznek fölösleges tárgyakba, a szófolyam nem akad fönn semmilyen fizikai akadályban. Sebestyén Aba virtuóz módon egyesíti a matematikust, fizikust és a transzcendensben hívőt, s közben egyszerűen és ötletesen idézi meg Bolyai alakjának más-más fontos felületeit is – amik nélkül persze nem tudná még csak meg sem álmodni az áhított teljességet, Üdvtana célját. Sebestyén Aba kophatatlan, hosszú katonakabátot és hozzá illő ruhát, katonabakancsot visel, s élcelődve, nem kevés öniróniával meséli rövid katonai pályafutása alatt elkövetett, legendássá vált sorozatos párbajait – melyekbe persze nők miatt keveredett.

Az előadás nem felejti Bolyai zenéhez való tehetségét, bécsi fellépéseit sem, ezt a hegedű emlegetésével és a szekvenciák határait kijelölő, Asztalos Attila által ízlésesen és érzékenyen kiválasztott klasszikus zenei betétek jelzik. A katonai próbatételek, a zenei sikerek, s a matematikában elért eredmények egy finoman becsomagolt erkölcsi tanulsággal szolgálnak: Bolyai későbbi, emberjobbító hatásban bízik, s nem a pillanatnyi sikerre, az emberek kiszipolyozására gondol, ezért nem lett sem Gauss, sem gazdag vagy hatalmas, sem hadsereg-főparancsnak, sem a Tudományos Akadémia elnöke…

Az előadás alatt Sebestyén Aba egyetlen kelléket használ: egy hatalmas bőröndöt, melyben a húszezer oldalnyi, ki nem adott Bolyai-kéziratnak egy jelképes szeletét cipeli, ölelgeti vagy épp földbe tapossa. A marosvásárhelyi Yorick Stúdió vezetőjének játéka nem hagyja elkalandozni a nézőt; a lázas férfierő és a szikár testet leteperni tudó csüggedtség egyforma erővel jelenik meg rajta, s hangszínét is az elmondottakhoz igazítja. Bár semmiféle akrobatikus mozdulat nincs az előadásban, a folyamatos jelenlét, a nézővel fenntartott állandó kontaktus, a képzelt szellemekkel való harc csutakosra izzasztja a katonaruhát. Sebestyén Aba plasztikusnak láttatja az inkább elméletinek tűnő szöveget. Játéka nagyszerű példája annak, hogy megfelelő színészi teljesítménnyel és letisztult kellékválasztással, gondos dramaturgiai munkával egy nehézkes szövegből is létre lehet hozni kiváló előadást.

Az idei DESZKA Fesztiválon – egyebek mellett – fontos és aktuális kérdésekkel foglakozó előadások is helyet kaptak. A tér olyan módon tartozik ezek közé, hogy nem használ direkt utalásokat, hanem erősen átesztétizált módon, minimális eszközöket használva tár általános, mégis meglepően fontos problémát a nézők elé. Sebestyén Aba játéka ugyanis arra emlékeztet és figyelmeztet, hogy a szakrális és a hétköznapi nem kell, hogy egymástól elváljon. Ennek a megtapasztalására pedig kitűnő terepet nyújt a színház.

Kocsis István: A tér – monodráma Bolyai János hitéről, küzdelméről és szerelmeiről. Yorick Stúdió (Marosvásárhely); játssza: Sebestyén Aba; rendező, dramaturg: Török Viola; fény, hang: Asztalos Attila.

Sándor Zita

szerző: Sándor Zita
honlap e-mail
Sándor Zita 1986-ban Miskolcon született, a Debreceni Egyetem francia-magyar szakán végzett. Fokozott figyelemmel kíséri a színházi és színház-szerű megmozdulásokat, valamint a táncos eseményeket, s ezekről gyakorta gondolkodik és ír.

KULTprogramok

<< 2017. okt. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum