KULTer.hu - A DELETE teremtő ereje: a hiányból látvány
20802
post-template-default,single,single-post,postid-20802,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A DELETE teremtő ereje: a hiányból látvány

Delete. Art and Wiping Out

Pavel Maria Smejkal: Fade out. 2004. A müvész tulajdona. Foto SNG  Jobb helyeken illik hangsúlyozni, hogy globális világban élünk, afféle fogyasztói társadalomban, ahol a tömegmédia alapjaiban változtatta meg a régi szép és jó világot. Memóriakártyáinkon terabájtokban tornyosul az adat, és egyébként is testre szabott reklámokkal, linkelhető, lájkolható formában ömlik, zúdul, árad ránk a sok színes flash-tartalom, gyors fogyasztásra várva, könnyen felejthető élményeket kínálva. Közben egyre csak nő a képéhség: úgy fogyasztjuk a néznivalót, mintha nyelőcsövünkkel tennénk. A művész pedig, ez a nagyon is szociális állat, egyre csak dagasztja, szaporítja a már meglévő látványok sokaságát.

Ezért aztán a mai agyondigitalizált és túlnépesedett világban igencsak tudni kell ritkítani, tudatosan szűrni, szelektálni és újrahasznosítani is. Úgy tekinteni az eltűnésre, a kopásra, a felejtésre, mint pozitív, értékteremtő, olykor kifejezetten hasznos folyamatokra. Hiszen mennyi bizsergető élmény, produktív energia és konceptuális kihívás rejlik abban, amikor egy kép, egy emlék nekiáll fakulni, ha foszlani, fehéredni kezd, vagy egyenesen bomlásnak indul. Amikor a fragmentumok, lyukak, rések, cenzúrázott foltok és gyanús hiányok egyszer csak „beszélni” kezdenek. Végül is semmi új a nap alatt, a képi aszkézisnek is megvan a maga terebélyes hagyománya. Boris Groys szerint az egész avantgárd története lényegében egy nagy lemondás-sztori, egy óriási, kultikus-intellektuális bajnokság, amelynek tétje, hogy ki tud kevesebből gazdálkodni, ki hogyan tudja a másikat alulmúlni, alulkínálni.

A pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria DELETE című tárlata huszonöt szlovák művész munkáin keresztül próbál minderre – a felejtés és újraértékelés szükségességére, aktualitására – reflektálni. Amit itt látunk, mégsem egyfajta purizmus-seregszemle, hanem egy sok szálon futó, nagyon is heterogén, sőt gyakran igencsak „beszédes” anyag, amely minimum két generáció termését vonultatja fel.

Karol Pichler: Plena sibi et aliis / Plná pre seba samú i pre iných. 2000. A müvész tulajdona. Foto SNG

Zuzana Janečková helyspecifikus művei az egész kiállítást végigkövetik. Az ő jóvoltából az összes kísérőszöveg és névtábla Braille-írásban is kitapogatható, mintegy fájóan alternatív plusz-olvasatot is kínálva a sok finom néznivalóhoz. (Zseniális ötlet: nekünk, a látó többségnek még a hártyaszerű plexilemezekre nyomtatott pöttyöcskék is finom, látható műalkotásként, ízléses lábjegyzetekként jelennek meg).

Az első teremnek szakrális töltete van. Magdaléna Kuchtová saját keresztelői ingecskéjét állítja ki (édi-bédi csipkegalléros babaruha). A huszonéves művész a vászonszövetből rituálisan kifejti a Magdaléna feliratot: forgácsként maradnak a tű nyomai, az eltávolított felirat hűlt helye. Tudatos autokorrekció, egyfajta metaforikus leszámolás a múlttal. Valamivel arrébb temetői sírkövekről fényképezett, majd jócskán felnagyított halotti arcok fogadnak, Pavel Maria Smejkal fotói. A halovány, málladozó vésett-maratott portrérajzokból zavarba ejtően modern, kimondottan festői képek, lazúros árnyalatokban gazdag esztétikai csemegék válnak.

Pavel Maria Smejkal: Fade out. 2004. A müvész tulajdona. Foto SNG

Martin Piaček három számítógép-billentyűt, a Ctrl-Alt-Del-trinitast nagyította pop-artosan óriásira. Ez így együttesen, ugyebár kiadja, hogy Escape, vagyis tűnés, vége, el innen. De jelölést, vagy kódot már nem látunk, a művész ugyanis, mintegy második lépésként, a gombok feliratait is lefesti, tehát marad három jókora fehér alakzat, mint valami trendi, minimál ülőalkalmatosság. Karol Pichler több ezer polaroid fotót, pontosabban azok hulladék-széleit gyűjtötte egybe, s rendezte végeláthatatlan tablóhadsereggé. Az arcok, a mindenkori igazolványképek hiányként tátonganak: az egész látvány a kenyérhéjszerűen hátrahagyott névtelen vállakból, gallérokból és mellkasokból épül fel.

Aztán akadnak a plakátszerű, könnyen emészthető megoldások is. Marek Kvetan szériája tetszetős városi panorámákat, unalomig ismert látványokat kínál: itt egy gyanúsan letisztult Prága, gondosan kiretusálva belőle a Szent Vencel-székesegyház, amott egy „vártalanított” Pozsony-látkép. Megtoldva mindez egy másik sorozattal, amelyen amerikai nagyvárosok utcái bontakoznak ki, megfosztva mindenfajta kulturális ballaszttól, reklám-, szöveg-, logó- és feliratmentesen.

Pavlína Fichta Čierna: Zbierka III. (Slavia Sfinx). 2009. A müvész tulajdona. Foto SNG

De látunk egészen másféle, sokkal anyagszerűbb megközelítéseket is. Ilyenek Pavlína Fichta-Čierna  dekoratív keretbe foglalt ízléses mütyürjei, mindjárt két kiadásban. Cukorkák és szappanok gombostűre szurkálva, különféle eltűnési (elszopogatottsági, mosottsági) stádiumokban, a fokozatos elmúlás sikkes, aranyos pszeudodokumentációi. Aztán megjelenik a kollektív emlékezet és felejtés témája is. Martin Piaček „Milan” névre keresztelt aprócska mellszobrát nézve a történelemben jártas látogatónak alighanem beugrik, hogy Milan Rastislav Štefánik épphogy felismerhető képmásáról lehet szó. Mintha egy viaszformát, vagy cseppkőalakzatot látnánk. Az erodálódó arcú nemzeti hős, az új állam születése körül bábáskodó diplomata, az első csehszlovák republika fiatalon elhunyt hadügyminisztere. A mai ember, miután az eurónak köszönhetően a szlovák korona – így az ötezres bankó is – a múlté, inkább csak a történelemtankönyvek oldalain találkozhat Štefánik arcával.

Ľuba Sajkalová saját testének reliktumait tárja elénk: műve három vitrinbe foglalt befőttesüvegből áll. Ami tartalmukat illeti, a kurátori kommentárt hozzáolvasva világossá válik: a zavaros massza nem más, mint a művésznő haja és körmei, tökéletesen feloldva valami vegyi anyagban.

Peter Kalmus: Franz Kafka: Kalmus. 1998 – 2011. A müvész tulajdona. Foto SNG

Peter Kalmus egy szubjektív élményt, egy váratlan irodalmi felfedezést dokumentál. Franz Kafka aforizmáiban lapozgatva ugyanis egyszer csak saját vezetéknevére bukkant rá. „Nevem Kalmus” – kezdődik a talányos bekezdés. A szlovák művész tálalásában a könyvnek csakis ezen passzusát látjuk, többféle variációban kiteregetve, rendre ugyanannál az oldalnál felütve. A többi szövegrész gondosan el lett dolgozva, varrott fonatokkal, ragasztgatásokkal, fémszegecsekkel.

Marek Kvetan az ezredforduló táján ismert weboldalak, főleg nagy nyugati hírportálok tartalmát csupaszította le, s bontotta, retusálta tiszta sávokra és színmezőkre. Az eredmény: Mondriant idéző rácsos struktúrák, letisztult síkok: viccesen haszontalan fundamentálontológiai tisztogatások. Jaroslav Varga a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola könyvtárán végzett már-már fasisztoid pedanciájú rendszerező munkálatokat. Minden egyes kötet hófehér, jelöletlen egyen-borítót kapott. Az olvasmányokból uniformizált akták váltak. Egy kreditpontokra épülő, modularizált és iparosított oktatási rendszer memóriatára.

Amúgy szépen kiegészítik egymást az utóbbi egy-két évtized frissebb pozíciói és a korábbi generációk által hátrahagyott munkák. A reálszocializmusban edződött nagy öregek satírozós, egyet előre, kettőt hátra mintára épülő gesztusai persze egészen más allúziókat (is) kínálnak – itt a tudatos (ön)cenzúra, az elhallgatás kényszere és lehetősége válik a leghangsúlyosabb olvasattá.

Magdaléna Kuchtová: Magdaléna. 2010. A müvész tulajdona. Foto SNG

De akad egy-két megmosolyogtató mű is. Például Veronika Šramatyováé, aki egy kandikamerával rögzített videón Pozsony egyik forgalmas utcáját használja arra, hogy klozetpapírszerű hófehér szórólapokat osztogasson a fejüket csóváló járókelőknek. Remekül passzol a koncepcióba, de valljuk be, nem túl nagy ötlet. Csakúgy, mint Mariana Sedlačíková hatalmas, tetszetős szürkéskék festménye (már látom is egy étterem vagy egy banki iroda falán). A téma rögtön átjön: amolyan Fehér Lászlós stílusban két hölgyeményt látunk (háttal állva, de szinte biztosra vehető, hogy japánok), akik tátongóan üres félabsztrakt felületekre szegezik fényképezőgépeiket. Alighanem a csúnya, kiüresedett, sivárrá digitalizált, legfeljebb turisztikailag kiaknázható falansztervilág emlékhelyei idéződnek meg. Illusztratívabb, felcserélhetőbb nem is lehetne.

Végül egy frappáns, rafinált, és a legtöbb rokon művön valamelyest túl is mutató videoinstallációra bukkanok. Az alkotó, Dorota Kenderová ilyen-olyan valós (tehát a maguk idejében sugárzott) tévéhíradókba simul és csöppen bele. Különböző csatornákkal együttműködve, helyszíni riportok, prominens politikusokkal lefolytatott villáminterjúk hátterébe furakodik oda. Pár másodpercig egybeolvad a médiával, majd alig észrevehető, paraziter elemként egyszerűen elsétál a bemondó háta mögött. Eszméletlen ötlet, ki tudja, hány ilyen s ehhez hasonló manipulatív magánszám megy végbe nap mint nap a mi hátunk mögött is.

A Delete. Art and Wiping Out című kiállítás 2012. május 27-ig tekinthető meg Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Galériában (Slovenská Národná Galéria).

Csanda Máté

szerző: Csanda Máté
honlap e-mail
Csanda Máté 1986-ban született Érsekújváron (Nové Zámky), képzőművész, művészeti író. Pozsonyban végezte a gimnáziumot, az érettségit követően a Düsseldorfi Képzőművészeti Akadémia festészet és grafika szakára járt, majd a Kasseli Képzőművészeti Főiskolán diplomázott. Jelenleg művészettörténetet és filozófiát tanul a Bécsi Egyetemen. Szabadidejében atletizál, mostanság leginkább a hosszútávfutás izgatja.