KULTer.hu - Kihányt történelem
20130
post-template-default,single,single-post,postid-20130,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kihányt történelem

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

Sofi Oksanen: Sztálin teheneiAnna a kalorizmus lelkes híve, akibe már kiskora óta beleégették, hogy hallgatni arany. Anyja, Katariina a vörös Észtországot maga mögött hagyva családjával az előítéletektől nyüzsgő Finnországba költözött, ahol minden észt nő ruszki és szajha. A nagymama, Sofia pedig minden egyes nap görccsel a gyomrában aggódik a rendszer ellen lázadó testvéreiért és Szibériába küldött szeretteiért.

Három generációt követhetünk végig három nő története alapján Oksanen új regényében. Az észt anyától, finn apától származó írónő könnyedén, gördülékenyen és teljes természetességgel meséli el azt, amit sokáig nem lehetett, és csak gyűlt és szétfeszített legbelül. Mintha egy tea mellett hallgatnánk őt egy kávézóban, észre sem vesszük, és a pincér kopogtatja a vállunkat, hogy záróra. Egy ilyen bonyolult szerkezettel és történettel bíró könyv össze is roppanna egy homályos, mesterkéltebb költői nyelv súlya alatt. Ha már egyszer belevágott, igyekszik a lehető legalaposabban lefesteni az említett társadalmi, szociokulturális állapotot, a körülményeket és a környezetet. Többször vissza-visszatér bizonyos motívumokhoz, újabb részletekkel, hangulatokkal gazdagítva azokat (ilyen például a határon való átkelés kálváriája és kopogó sarkas izgalma), melyeket lehet, hogy mi túltárgyaltnak érzünk, de mégis valahogy szemet hunyunk felette, mert olyan megkapó az a lendület és érzékletesség, amellyel a történet szereplőinek világát visszaadja.

A három történet, amely kezdődik a nagymamával, folytatódik az anyával és végződik a lányával, nem egymás után, logikai sorrendben kerül elbeszélésre, hanem évszámokkal elkülönítve, külön tömbökben, meg-megszakítva a mesélést akár negyven évvel korábbi eseményekkel, majd újra visszatérve oda, ahonnan elkalandozott. Folyamatosan ugrál az időben és szabadon kezeli a feltörő emlékek sorrendiségét, ez erősíti azt a benyomást, hogy a lapok egy sokáig rejtőzködő vallomást rejtenek.

A fő alak Anna, a lány és az unoka egyben, az ő személyiségébe bújva és bonyolódva nézhetünk vissza a múltba, és szemlélhetjük a jelent. Annyira összetett jellem, és a cselekedetek kikövetkeztetése annyira csábít és hívogat, hogy a könyv egyfajta lélektani élvezetet is nyújt amellett, hogy belemártózhatunk az elmúlt korok mindennapjaiba, amelyekről a történelemkönyvek nem írnak. A fejezetek határait a hallgatás húzta meg. Az első rész több mint négyszáz oldalt foglal magába, szemben a második és a harmadik tíz-húsz oldalával. Olyan, mintha egy fejlődésregényt lapozgatnánk: arról olvasunk, hogy sikerül Annának leküzdenie démonjait, és hogy képes megnyílni egy másik, rajta kívül állónak.

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

„Anna világa ott van, ahol az édesanyja boldog” (35.). A „boldogságszigeteken” a nők szoknyát viselnek, nem farmert és edzőcipőt, a csokoládék a dobozban úgy zsúfolódnak egymás mellett, mint azok a bizonyos heringek, és nem kell külföldinek látszani. Ez a letűnt világ Anna Észtországban töltött nyaralásait és kiruccanásait jelenti a nagymamánál, ami oly távoli és visszahozhatatlan, hogy nem is képes egyes szám első személyben beszélni róla. Ez a paradicsomi állapot csak otthon, a négy fal között uralkodott – az utcán nadrágban és smink nélkül kellett hirdetni, hogy ők már finnek, hiába köti őket ide származásuk. Így az emberek pár külföldről hozott holmiért, kávéért, háztartási gépért cserébe máris szívélyesebben bánnak velük, kedvesebbek a nagymamával is, az ajtók dörömbölés nélkül kinyílnak, és a szállodában a recepciós még a kabátot is rájuk adja. Annának nem is volt más választása, finné kellett válnia. De hiába, minden akarata és az anyai tiltás, pofonok ellenére is megtanulta az észt nyelvet, néha össze is keveri a finnel, sokáig nincs is tudatában, míg végül ki nem bukik belőle, hogy visszavágyódik hazájába. Finnországban, ahol a Szovjetunió minden tagállamában élő ember egyre megy, egyszerűen ruszkik és kész, tilos volt Észtországot megemlíteni, beszélni róla, egyáltalán emlékezni rá, megszűnt, meg se történt, nem is volt, hallgass.

Katariina sose volt az a hithű kommunista, aki buzgón énekelte volna a pártindulókat az ünnepségeken a „retek elittel”, ahogy ő nevezte a rendszer állhatatos híveit. Az elfojtott düh, az előítéletek elleni tehetetlenség és a keserű szájízű tapasztalatok miatt nevelte és szoktatta magát és Annát is a hallgatásra. Ha a finn férfiak fülébe jutna, hogy ő észt, rögtön felvillanna a szemük, szájuk kéjes mosolyra húzódna, és nem érdekelné őket, mik az értékei, a vágyai és milyen történet van mögötte, egyből csak az kezdene el forogni bennük, vajon mire hajlandó és mennyiért. Senki se akarná őt igazán.

A kurvaság az észt nők génjeiben van, ezt ilyen egyszerűnek gondolják. A „zászlóvörös” ajkak, neccharisnyák, vörös körmök, hatalmas loboncok, „ringó csípők” és vékony cigarettát tartó ujjak a Szabadság és Jólét hazájából jövő férfiaktól várják és remélik a megváltást. Hiszen Finnországban a krumpli krumpliszínű, nem kék a szuperfoszfáttól, kakasfej formájú csodagumikat lehet kapni, és még a WC-papír is álompuha és virágmintás. De ha a megváltás éppen elmarad, megelégednek egy-két csinos és márkás ruhaneművel is.

Senkit se érdekelne, hogy Katariina még Észtországban építészmérnökként robotolt hétvégéken és karácsonykor, az otthon teljesen fölöslegesnek tartott, külföldön pedig oly jogosnak és természetesnek vett kávészünetek nélkül. Azzal, hogy hozzáment egy finnhez és otthagyta hazáját, aláírta a kimondatlan szerződést, elfogadta a feltételeket, a következményeket, a sokatmondó, lapos pillantásokat és a szükségszerű, életfenntartó gyanakvás övezte mindennapokat, de folyamatosan küzdött, hogy lányának biztosítsa a jobb és megítéléstől mentes sorsot, életet. Magát pedig a bizalmatlanság üvegajtaja mögé zárta, ahol halkan, morzsolt könnyek között énekel együtt észt nyelvű kazettáival, és ahol nem olyan hunyorgóan meleg a parketta, mint Tallinnban. Nem remél, nem is vár el senkitől semmit, csak magára számíthat. A moszkvai üzleti útra induló férje bőröndjében talált női sampont kiönti és csendben lehúzza a WC-n, helyébe ragasztót önt. De el (már) nem hagyja.

Ha a szavaknak egyszer már benn kell maradniuk, és csak kaparnak, ég tőlük a torok, és tüzel az egész benső, hogy helyreálljon az egyensúly, valami mástól kell megszabadulni: attól, ami bent van, ami az „én” része, s könnyen fel is megy és ki is jön. Anna már tizennégy éve a bulimarexia bűvkörében él. Ez a sajátos elnevezés azt jelenti, hogy pár nap koplalás után, amikor csak mentacukorkát szopogathat és biztonságos ételekhez nyúlhat, melyeknek rossz az íze, de legalább bent maradhatnak, felváltja a hatalmas bevásárlókörutat követő több órás szesszió. Ilyenkor mindent magába tömhet, amit megkíván: fagylaltot, olvadt vajas, ropogós és gőzölgő kenyeret, csokoládét, pirogot, kekszet, sajtot, pizzát, süteményt – mindent, de mindent, mi szem-szájnak ingere. Persze csak bizonyos sorrendben, hogy megkönnyítse a maga dolgát.

Sofi Oksanen

Anna látszólag teljesen normális lány, akit csak irigyelni lehet: szerencsés alkat, bármennyit eszik, nem hízik egy grammot se, és csak kacagva legyint, ha megkérdezik, hányszor tornázik egy héten. Neki nem kell aggódnia a fölös kilók miatt, ő különb a többinél. Azt persze senki se tudhatja, hogy egy cukorkás zacskó vészjósló, egyre közeledő zörgése milyen vihart vált ki a lányból. „A könyvekben az áll, hogy hányás után visszataszítónak érzem magam, és lehangolt vagyok. Csakhogy én csodálatosan érzem magam, szinte szárnyalok.” (17.) Hiába, erre születni kell. Anna már az elsőnél tudta, hogy ő jó ebben. Támogatja az ő Ura, akinek ha engedelmeskedik és elegendő ennivalót ad neki, megadja számára azt, amire felfigyelnek és ami eltereli a figyelmet arról, ami titok: a tökéletes női testet. Gyermekként nem tanulhatta meg a mértékletességet: édesanyja neki, a legdrágábbnak adta az összes, több doboznyi, több táblányi édességet. „Nem bírok csupán egy maroknyi sósborszeszes cukorkát venni, hanem egy egész zacskóval kell. Vagy egy szemet sem. […] Nem tudom csak a szempillámat kifesteni, teljes szemfestésnél alább nem adom. Nem elég nekem egy cigarettát elszívni, hanem egyikről a másikra gyújtok.” (30.)

Ha az életben már annyi mindent eldöntöttek helyette, keresnie kellett egy olyan területet, amit óvhat, kézben tarthat és csak ő irányíthat: „mindenekelőtt pedig magam döntöm el, hogy a két liter savanyúkáposzta-levest most azonnal eszem-e meg. Ennek sem ahhoz nincs köze, éhes vagyok-e, sem ahhoz, mikor ettem utoljára […] Én döntöm el, kihányom-e a két kiló csokoládét most, vagy soha” (32.). Anna rendkívüli lány, a legjobb tanuló az osztályban, két jegyet szokott kapni a dolgozatára: az egyik a hagyományos osztályzat, a másik pedig azt mutatja, hogy magához képest hogy teljesített, mennyire tudta kibontakoztatni értékeit. Mit is kéne szégyellnie? Nem tudja, mit jelent az, hogy szégyen, pedig az ő karjainak fojtogató ölelésében kel fel és fekszik le minden egyes nap. Hallgat a szégyenről, el és magába rejti, letagadja azt, és mégis minden erejével azon van, hogy megszabaduljon tőle. „Igyekeztem a végkimerülésig ostorozni a szégyent, mígnem véres hányásként távozott. Vajban sült bagett és szégyenem szétszaggatott darabkái úszkáltak benne, szalámival és mindent feloldó gyomorsavval keveredett” (82. ).

A nagymama, Sofia története egy messzi-messzi mítoszként hat: a részek itt esnek leginkább szét, az összefüggéseket és következményeket nekünk kell kitapintani. Az elbeszélő tárgyilagosan elmeséli a történteket, de a mondatokat nekünk kell befejezni. A múlt nem hagy békén, kéretlenül-hívatlanul beront a kandalló-meleg, pipafüstös nappaliba, szétroncsolva nem csak a pillanatot, hanem a hátralévő éveket is. Elég, ha csak egy darabkája, egy ismerős arca jön szembe, az addig hurcolt, elfojtott bűntudat és önvád, a tönkretett életek iránti felelősség annyira eluralkodik, hogy egy esküvő egy öngyilkosságba fulladhat. A változás, az új szétzilálhat családokat és kötelékeket, elfeledtetheti, kik is vagyunk, közben addig nem ismert oldalunkat is előhozza a végső pillanatokban, és rádöbbent, hogy a határaink az elképzeltnél jóval távolabb esnek: mennyi mindent képesek vagyunk kibírni és elviselni, ha azokról van szó, akiket szeretünk.

Anna a női samponok példáján okulva hamar megtanulta, mi is az a hűség: elvont és a végletekig gyúrható fogalom. Szép eszme, de előbb-utóbb úgyis a képbe kerül egy „tatjana”, és akkor összeomlik az egész, mint egy kártyavár. Ezért hát meg kell előzni a bajt: semlegesítenie kell magát, nem szabad éreznie semmit, nehogy megkarcolják. Az ő Ura úgyse engedi sokáig, hogy rajta kívül más is jelen legyen az életében. Folyamatos éberségre, elővigyázatosságra van szükség a túléléshez: nehogy elszólja magát, nehogy kiderüljön valami, aminek nem lenne szabad. Dermesztő, hogy egy kapcsolatban önkontrollja felenged, egyre óvatlanabb lesz, és egyre kevésbé gondolja át, mit is fog mondani a következő pillanatban. Ráadásul megfogalmazódott benne a vágy is: el akar mesélni mindent magáról, pontosabban Észtországról. „Valamin le fogok bukni, ezt egészen biztosra vettem. Meg kell akadályoznom. Ki kell találnom valamit. Már megint. Valamit vagy valakit?” (172. )

Így hát az egyéjszakás kapcsolatokba menekül, hogy megőrizze a távolságot és ezzel kapcsolatát, hogy legyenek titkok, amikről hallgatni lehet. „Amikor a dolgok elég zavarossá váltak, levegőhöz jutottam.” (299.) Amúgy is, inkább ő legyen az, akinek először van viszonya. Ront a helyzeten az is, hogy kérdéseket tesznek fel neki. Mit szeretnél? Jó ez neked így? Hogy szeretnéd? Anna kérdéssel válaszol: hát honnét tudhatná? Pedig a válaszoknak meg kell lenniük valahol. Lehet, hogy mások paplanja alatt, egy próbát mindenképp megér. Honnét tudhatná, mire vágyik, mikor ezzel sose törődött, sose kérdezték tőle, és nincs is tisztában önmagával? Van a test, amit tud uralni, és ami egy eszköz, az ő Ura otthona. De mi van bent? Valami, vagy valaki, aki egyes szám első személyben beszél önmagáról, és ami biztos, hogy nem lehet az övé, mert nincs lelke, nem érez. Se test, se lélek, egyik sem az övé, lebeg valami örökkévaló, szemet szúróan fényes megfoghatatlanságban. Közben egyre inkább belemerül és bevackolja magát a súlyával való körtáncba. „Ahogy egy-egy lépéssel közelebb jött hozzám, egy kilónyira menekültem előle… soha nem fogsz tudni elkapni, sem te, sem senki más, nem engedem, hogy bárki elkapjon…” (312.)

Kattan a zár, és ömlik belőle a szó, már órák óta csak ő beszél, a harmadik doboz cigarettáját szívja. Ehhez egy olyan valaki kellett, aki a boldogságszigetekről jött, Anna világából, aki nem ítél, hanem ugyanazt élte át és csak megért. Mindegy is, hogy mellette marad-e vagy sem, végre nemcsak a testet, hanem a lelket is simogatják, és olyan sok mesélnivaló van még, amit más is meghallgathat. A tipikusan boldog vég – hálistennek − elmarad: kérdések záporán át szembesülünk a valószínűsíthető jövővel, ami nem lesz napfényes, és tele van buktatókkal, de erre legalább lehet számítani. Ez Anna, ő ilyen és ezzel jár. Nem kell félni semmitől, majd csak megbirkóznak vele.

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei, Scolar Kiadó, Budapest, 2011.

Brunner Zsanett Anna

szerző: Brunner Zsanett Anna
honlap e-mail
Brunner Zsanett Anna 1990-ben született Keszthelyen, 2008 óta él Budán. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója, esztétikát, kommunikációt és kreatív írást tanul, tervei között szerepel a grafológia és a pszichológia is. A 2008-as sárvári irodalmi tábor prózásként vett részt, kritikáit először a KuK közölte. Sylvia Plath, Kosztolányi Dezső, az experimentalizmus és a szürrealizmus inspirálják.