KULTer.hu - (gyalog)galopp
22679
post-template-default,single,single-post,postid-22679,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

(gyalog)galopp

Aczél Géza: (búcsú)galopp

búcsúgalopplídSzokás szerint ironikus címmel indítunk, ám ennek semmi köze a Monty Python-féle angol humorhoz. Sőt. Esetünkben a galoppozó költő „gyalogos” világszemléletére, az alul lévőkkel szolidaritást vállaló attitűdjére utal a cím.

Aczél Géza 1969-ben az Alföld Stúdió irodalmi pályázatán kiemelt első díjasként jelentkezett Paletta című versciklusával, majd a Stúdió 1971-es Együtt antológiájában tűnt fel. Első önálló verseskötete pedig 1975-ben jelent meg Másnapos freskó címmel a Szépirodalmi Kiadónál.

E mostani versgyűjteménye sorrendben a tizenkettedik, és ha visszatekintünk a megjelenések időpontjára, láthatjuk, miként sorjáznak 2003-tól a kötetek évente-kétévente. Előtte nyolc-tíz esztendő kihagyással jöttek a könyvekké összeállt szövegek, ám ez nem jelenti azt, hogy a költő közben hallgatott. Vagy ha hallgatott is, mi megtudtuk tőle személyesen egy sörözés alkalmával, hogy a költészet életforma, épp ezért, ha a lírikus nem is ír szemmel láthatóan, attól még az alkotás állapotában leledzik sub rosa élete minden egyes napján.

A (búcsú)galopp versei sorszámot viselnek, összesen huszonegy lírai darab található a feszes kötetben. Nem új lelemény ez, már az 1983-as A mánia terjeszkedése című könyv egyes ciklusaiban is alkalmazta Aczél a számozást, és úgy tűnik, nagyon tudatosan teszi ezt most is, elég visszatekintenünk az eddigi galoppos kötetekre − (vissza)galopp (2007), (kontra)galopp (2009) –, látszik a következetesség ebben is.

A korábbi kötetek elemzői által is „faltól falig”-ként említett forma megköveteli a négyzet alakú könyvet. Így is előfordul, hogy az egyes sorok vége „lecsúszik”, és az utolsó szó külön sort alkot a lap jobb szélén. Ám mindjárt az elsőben ezt olvassuk: „a levegővétel sem sikerül már úgy mint /  néhány éve nem csak kanyargós földes utakon nem érsz a hegyek gerincére de már hosszúak / neked a megszokott verssorok is”, mintegy párhuzamot vonva a hegyre kaptató test és a tapasztalatokba belegörnyedt szellem völgybe ereszkedő divergenciája között. Képzavar ez a javából, tudom, de talán ez fejezi ki legjobban az aczéli líra faltól falig húzódó soraira felkopogott lélek feszülését. Mert mint az óbor, meg kell érni ehhez a lírához. Az „aszúsodó test”, a lassuló lélek és a szemlélődő szellem szentháromságának megáldott-megvert rezdüléseit értenie ugyan lehet bárkinek, sőt átérezni is, de a rádöbbenés fájdalmát, hogy a mögöttünk lévő idő úgy halmozódik, ahogy az előttünk álló egyre gyorsuló ütemben fogy – ennek totális átélése a korosztálybeliek privilégiuma. („Deresedünk, deresedünk?” – intett át a költő e sorok írójának egy csöndes debreceni mellékutca túloldaláról. Pedig akkor még mindketten innen voltak a hatvanon…)

Aczél Géza: (búcsú)galopp

A csupa kisbetűs technika, a központozás – Aczélnál sem új keletű – elhagyása, a szabadon áradó, mégis nagy műgonddal feszesre formált sorok, nos, ezek eddig is az elemzések elhagyhatatlan témáját képezték, minthogy megkerülhetetlenül aczéli jegyek immár. A betűk mögött húzódó gondolati-érzelmi tartalom az olvasót már az elején visszaringatja a számára is ismerős, de az idő múlásával feledésbe tűnő gyerekkor világába egy-egy hívó szóval (kockás ruhás óvodai néni, görbe kapufa, keleti sportos hepehupa, grízes tészta). Majd egyazon lélegzetvétellel a rozoga test cipelése, krákogás, zsibbadás és kivérzés említtetik a jelenből („még hordom kávéházakba romlékony testem állandó szédülésben / egyfolytában híguló újságokat bújva mivel az életkori ereszkedőben mindenkit lenyom / a pletyka ujja”). Rálátunk a címben említett gyalogos életszemléletre („talán szerencsésebb is, hogy nem szuszogtam nem lógtam minden kilincsen melyek mögött / egymásnak osztogatják élelmesebb emberek az észt”), az olvasó a költővel együtt szinte tapintani véli „ezt a mára alaposan szétzüllött egészet”. És miután kellően megrágtuk a gyerekkori grízes tészta (káposztás kocka, tarhonyás hús, kinek-kinek emléke szerinti) ízét, a tényleges és virtuális kirakatból üresedő szemekkel lestük a jelen forgatagát, sokáig visszhangzik bennünk a második vers zárása: „de nem érhettél haza ha el se mentél nem írnál most verset ha egykor nem / születnél s bár mögötted számtalan gomoly a létezés szűkös bizonyossága mégis csak komoly”.

A gyermekkor és az idősödő férfi jelenének egy szövegtestben való szerepeltetése nem újkeletű dolog. Ezt Herczeg Ákos is kiemeli a (szakma)alkony című kötet elemzésekor: „nyelvi világa egyedülálló módon olvasztja magába és harmonizálja az egymásnak sokszor ellentmondó elemeket. Aczél Géza új kötetében összefonódnak a zsörtölődő öregember szólamai és a gyermeki játékosság különféle megnyilvánulásai.” (Debreceni Disputa 2005/11−12, 88.)

Az egész köteten végigvonul ez a lát(tat)ásmód, a letűnt gyermek- és ifjúkor, illetve a jelen – Aczél által nyilvánvalóan eltúlzott – öregkori dohogása. S bár tény, hogy költőnk elmúlt hatvan, ami még a középkorúság felső kategóriáját jelenti a legújabb meghatározások szerint, elmondható, hogy legalább harminc-negyven esztendős kora óta vénnek állítja be magát, s nem csak e későbbi verseiben.

„Hogy »kései«, az Aczél Géza esetében persze nem sokat jelent, hisz a szerző öreg harminc éve, mióta ismerem, és – noha körzeti orvosig azért még sosem fajult a dolog − egyfolytában beteg, úgyhogy valójában a komplett életműve késeinek tekinthető.” – írja az egykori szerkesztőségi társ, Keresztury Tibor a Literán A hét verse kapcsán.

Az aczéli versek háromdimenziósak, ami azt jelenti, hogy nem csupán szélességük van (lásd: faltól falig), valamint hosszúságuk (többnyire két és fél oldal), de mélységük is. Ez utóbbi az olvasói fogékonyság, lélekrezgésszám alapján lehetne megfogható. S míg az első két dimenzió adott, a harmadik meglehetősen változó jelleggel bír, még egyazon olvasó személyében is.

Aczél Géza

Ugyanakkor kísérletként megszámoltuk három egymást követő versének sorszámát, s riadtan tapasztaltuk, hogy azok bizony 74 sorosak. Gyanakvásunkat eloszlatandó, hogy ennyire mégsem lehet szigorú önmagával egy lírikus, számolgatásba fogtunk, s megnyugodva vettük észre, hogy akad azért hetvenegy, hetvenhét, de hetvenhárom soros is a versek között…

Ha figyelemmel kísértük a költő pályaívét, azt már eddig is láthattuk, hogy a humor miként váltott át az évek során iróniába, hogy most az egyre bölcsebb elme öniróniája csillanjon a sorokon. Látni, mint megy szét és tönkre körülöttünk szinte minden érték, ami valaha is tartást tudott adni az elődök példáján át a magunk számára, eközben csöndes derűvel, ámde nem belenyugodva szemlélni ezt az eróziót. Mintha egy egész élet sűrűsödne a 3. versben, mindjárt az indító szavak előlegezik is ezt a megérzésünket: „a sínek nem csak érzelgős orosz filmekben facsarnak szívet fényesre kopott szalagjaikra / a sors szinte mindvégig ráköthető”. Itt megint a gyerekkor, a nagypapa és a vonat mint az életbe indulás metaforája, majd a befelé néző, magányos, nyugalomra vágyó idősödő férfi látható („az idő meg / az első vonatozó kisgyerektől a síneken egyre csak suhan s ma már nem vijjogó kaland / a menetrendeket szűkülő tekintettel silabizálni ülhet melletted bárki befelé bámulsz kerülöd / az utast s az ablakot azok a belső tájak a fontosak”).

Itt egy férfi, aki (ön)iróniával, de valahol mégis, tudjuk, igenis komolyan foglalkozva a mulandóság gondolatával áll előttünk: „át kell / galoppozni töppedt életedet ha még sorsod iramát szeretnéd valahogy bevégezni a bizonytalan képzeteket / görgető szóróparcelláig”. A galoppozás emberi változata mosolyfakasztó, így oldja a sötét tónusú képet (természetesen mindegyik versbe beépül valamilyen kontextusban a galopp szó, nem csak a kötet címében fordul elő), ugyanakkor e darabnál vonható meg leginkább a párhuzam Arany János időskori verseivel. Ezt a költői „szerepet” már Aczél előző kötetének − (ő)szike − tárgyalásánál Dérczy Péter is alaposan körüljárta: „Mint ahogy Aranynál, az öregedés és az elmúlás közeliség Aczélnál is a számvetés, a múlt felidézésének és az önértékelésnek a lehetősége. Bizonyos külső élettények hasonlóságán túl (szegény gyerekkor, a szülők, Aczél Géza esetében különösen az anya szerepe, az »időskori« új hang és költői kiteljesedés, »őszikézés« stb.) elbeszélői attitűdjük az, ami igen közel áll egymáshoz” (Élet és Irodalom, LIV/27., 2010. július 9.). Nem mellesleg maga Aczél Géza is hivatkozik a nagy elődre ebben a versben: „s ha jobban tudnám a nyelvet mint valami / szétoldott nagy szerelmet nem aranyjánosian szórnám az igét”.

Ritka pillanat az ember életében, ha ilyen sorokat olvashat: „szeretem azt az árnyas sóstói úti házat s bár /  nagyjából feldolgozatlan bennem hogy pár száz méterrel előbb a terméskőből rakott pincékből / emberek miért kiabálnak csak akusztikai szintje marad a sok jajgatásnak s a hársfák mézesen suhogó lombja a gyermekszívet gondosan letakarja”. A végig egyenletes színvonalú, mégis mindig újat felmutató versek közül nem emelnénk ki egyet sem, mert az igazságtalan lenne a többivel szemben. A „zárkózott testvér” és az anya képe itt is felmerül, akárcsak az előző kötetben. Talán nem csak nekem van olyan érzésem, hogy a számvetés, a búcsú hangulata erős nyomot hagy a sorokon. Rezignáltabb ez a hang, mint a korábbi verseké, még ha tudjuk is, mennyi ebben a szerep és mennyi a valós keserűség.

A tartás, a hűség az erkölcsi normákhoz megmutatkozik a 17. vers befejező soraiban is: „a szélhámosság sűrű ködéből nehéz volt kilátni hiába / színezgette a képet néhány becsületes bácsi lehettem volna akármilyen párti a képzelt jóléttől / szinte féltett enyéimnek ezt reméltem ám én nem akartam adni messziről cipelt emberségem”. Hogy az utolsó, 21. számot hordozó versben így búcsúgaloppozzon az olvasótól: „a végakarat is szánalmasan zuhan ha útban a tepsi groteszk / romantika lilult ajkakkal túlzott bölcseket hebegni legfeljebb annyit egyeseket jó volt szeretni / és nagyon fognak hiányozni odaát aztán érzelgős ripacsként még hátranézel hol lóg a kabát”.

Kötetről kötetre érik, aszúsodik az aczéli líra, és azáltal válik a kortárs számára különösen jelentőssé, hogy olyan asszociációkat kelt lelkében, hogy egy-egy darab után térdére kell fektetnie a könyvet, s mélázni muszáj hosszasan…

Ahogy végigtekintünk a lassan életművé formálódó köteteken, látható, miként hullanak le az amúgy addig sem nagyon burjánzó díszek-sallangok, miként egyszerűsödik és válik mély nyomot hagyóvá ez a költészet. Ahogy Truman Capote egy helyen írta: különbség van írás és jó írás, jó írás és remekmű, valamint remekmű és művészet között. Aczél Géza eljutott eme legutolsó capote-i kategóriához.

S hogy hamarosan újabb kötetnek örülhetünk, ebben szinte biztosak lehetünk. Magát a költőt idézzük A mánia terjeszkedése kötet A konkrét költészet felhígítása című ciklusának 1. sorszámot viselő versének utolsó soraival: „e szélsőségek közötti ingadozásban / továbbra is lírai lehetőségeket látok”.

Aczél Géza: (búcsú)galopp, Jelenkor, Pécs, 2012.

Nyirán Ferenc

szerző: Nyirán Ferenc
honlap e-mail
Nyirán Ferenc 1951-ben született Debrecenben. Apróságok kicsiny tárháza című verseskötete a 2016-os Könyvfesztiválra jelent meg a Műút-könyvek sorozatban.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum