KULTer.hu - John Doe és a nehézfém
22275
post-template-default,single,single-post,postid-22275,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

John Doe és a nehézfém

Bartók Imre: Fém

Bartók Imre: FémA Fém kétségkívül egy nehéz regény – ezt már mások is megállapították. Sokak szerint túl nehéz is: értelmetlen, sőt érthetetlen – ezzel viszont nem feltétlenül értek egyet. Abban sem vagyok biztos, hogy a Fémet feltétlenül értenünk kellene.

A könyvben „a látomások, a cél nélküli motivikus ismétlődések nem rendelkeznek önálló értelemmel: kiválnak az elbeszélői tudat éteréből, és már csak utalni képesek az eredeti jelentések egykori meglétére” – olvashatjuk a fülszövegben. Mit mondjak: ettől azért nem fogna el a kényszer, hogy azonnal megvásároljam a könyvet, de legalább megnyugodhatok, hogy nem feltétlenül velem van a baj, ha nem egészen értem, amit olvasok.

A Fém nevelődési regény, így félig-meddig azt várnánk, hogy a főhős személyiségének kikristályosodását követhetjük benne végig. Ez csak félig-meddig van így, mivel a főhősről akkor sem tudunk meg sokkal többet a kezdetekhez képest, miután befejeztük a könyvet. John, a főhős (akit valójában csak a pszichiátere hív így) egyszerre lehet bába, bogár, gépírónő, bányász és író, akár páciens és pszichiáter is, ember, állat, víz, tűz, föld és levegő – nemhogy a nemével, nevével és foglalkozásával kapcsolatban maradunk homályban, hanem tulajdonképpen még a személyként való létezésében sem lehetünk egészen bizonyosak.

A regény fejezetei hol lidérces és kilátástalan, hol valamilyen megoldást kínáló utakként tűnnek elénk, de akármelyiken is indulnánk el, általában az ébredés pillanatához jutunk vissza – és egy új személyiség zsákutcájába érkezünk. A fejlődés itt nem más, mint folyamatos, fájdalmas küzdelem: John először csak elszenvedi a saját privát poklának gyötrelmeit, később pedig már ő maga is egyfajta démonná válik a hosszas pokoljárás hatására. A főhős itt nem jobbá válik, hanem csupán mássá – talán egyre őrültebbé, talán majdnem józanná, őrült szadistává vagy jámbor, tehetetlen segítővé. Az a világ, ami kezdetben fura és lidérces volt, de külső, lassan belsővé, teljes jogú valósággá válik: ez a folyamat véleményem szerint már a pszichiáter és a páciens kapcsolatában is jól nyomon követhető. A könyv elején a Faember első felbukkanása arra ösztönzi Johnt, hogy keressen fel egy pszichiátert: meg is keresi, többé-kevésbé normális körülmények között találkoznak, elindul a kezelés. A könyv végére a pszichiáter már nem csupán közel kerül a pácienshez (egyes esetekben mintha intim, szerelmi viszony is kezdene kialakulni köztük: „a barátnőm elhagyott, nem bírta tovább, hogy állandóan az orvosomról beszélek neki”), hanem már ő maga is észleli, hogy csúsznak a lépcsőfokok, a  John (?) agyában dühöngő-burjánzó mitologikus harc démonjaival végül őt is magába szippantja, egészen addig, míg aktív résztvevővé nem válik az eseményekben.

Bartók Imre: Fém

Minden egyes (zsák)utca John agyának valamelyik homályos, poros zugába vezet bennünket, fogódzóként pedig csak néhány „csúszós, magas lépcsőfokot” kapunk a gyakran felbukkanó intertextuális utalásokkal és visszatérő szimbólumokkal övezett regényszövegben. A Fém két leggyakrabban visszatérő eleme a mályvaszínű fal és a csúszós lépcsők – ezek már-már zavaróan sokszor is kerülnek elő, gyakori hangsúlyozásukból az olvasó arra gyanakodhat, hogy valamilyen vezérfonalat kap általuk a regény értelmezéséhez, de – amennyire én látom – csak egy őrült elme két fixa ideájával ismerkedhetünk meg, amelyek persze a maguk módján nyomoknak is tekinthetők, de ugyanoda vezetnek, mint az összes többi ösvény a könyvben: zsákutcába. Az intertextuális utalások viszont érdekes játékra ingerelhetik az olvasót: a kétségtelenül nehezen olvasható regényben amolyan felüdülést jelent ráismerni egy-egy ismert vagy kevésbé ismert könyvre, versre, szerzőre és így tovább.

Kapaszkodót tehát nem sokat találunk, és mint már mondtam, ha mégis meglelni vélünk valami effélét, csúszós talajra tévedhetünk. Ez nem feltétlenül baj, de attól tartok, hogy a Fém – többek között – emiatt sem fog felkerülni a „Csadorban vásároltam fodrászüzletet”-típusú könyvek sikerlistájára. Sokrétegű könyv, amit még az sem „ért” igazán, aki érteni véli. Ez nem azt jelenti, hogy a szerző ravaszul elrejtett valami titkos kódot a szövegben, amelyet csak a kiválasztottak érthetnek – épp ellenkezőleg: a szokásosnál jóval több feladat hárul az olvasóra, a szerző csak egy irányt mutat, a labirintusban pedig már nekünk kell eligazodnunk.  Az is lehet, hogy John csak túl sokat evett vacsorára, és épp Poe-t vagy Kafkát olvasott elalvás előtt – ki tudja?

Egy harmadik gyakran visszatérő elem a vakság, a vakságtól való félelem és az önmegvakítás. Úgy gondolom, hogy ezekkel az utalásokkal a történet lidérces vonásain és a Hoffmann-féle (már amennyire egy ilyen alak személyhez köthető) Homokemberre történő utaláson túl egy receptet is kapunk: tegyük félre a szokásos olvasás és megértés módszereit. Mondanom sem kell, hogy a Fém szerzője ebben sem könnyíti meg a dolgunkat.

Bartók egyébként remekül ír: ha nem lennének olyan érzékletesek a mondatai és nem tetszenének annyira az általa gerjesztett hangulatok és képek, bevallom, hogy föladtam volna a Fémmel való küzdelmet. Néha úgy éreztem, hogy a már említett intertextuális utalások tömkelege és a kétségtelenül briliáns nyelvhasználat már – ahogy egy másik recenzens fogalmazott – „irodalmi onanizációba” megy át, de egy jó pillanatban odarakott újrakezdés eloszlatta ezt az érzést. Az új út viszont megint csak a semmibe vezet, így aztán tényleg nehéz dolga van az olvasónak: a mélylélektan, az ősi szimbólumok, a mályvaszínű falak és a csúszós lépcsők között egyensúlyozva keresi ezt a szerencsétlen Johnt, és csak félig-meddig találja meg. A főszereplő küzdelmét (bár kicsiben és tét nélkül) az olvasónak is át kell élnie: a könyv megkezdésével ő is beleveti magát a bizonytalanságba.

Bartók Imre

A folyamatos újrakezdések, a szinte menetrendszerűen felbukkanó szűkös terek anyaméhszerűsége és a felejtés mindig leépítik az éppen születőben lévő új személyiséget. A regény kétharmada felé a pszichiáter a felejtésről beszél páciensének: „John, valójában nem az emlékezés, hanem a felejtés segít megragadni az időt. Minél többet felejtesz, annál közelebb kerülsz majd ahhoz, amikor még nem is volt mire emlékezned, vagyis annál közelebb kerülsz a múlthoz. […] Így kerülhetsz vissza oda, ahová vissza kell kerülnöd”. A cél természetesen az embrionális állapotból történő kilépés, maga a születés aktusa: „ha egyszer sikerül mindent elfelejtened, mindenre emlékezni fogsz, a fényre, a vízre, az első pillanatokra, ahogy még féltél levegőt venni”. Az egyes személyiségek célja tehát így különös módon egy új személyiség megkezdése lenne: egyfajta reinkarnációban mindig új testben, korban, lélekben születnek újjá, az egyetlen állandó pont közöttük a Faember és az Óriáscsecsemő, ezek a karmikus szörnyek (vagy angyalok), akiket le kell küzdeniük (vagy esetleg meg kell érteniük). A regény végén – úgy tűnik – az éppen aktuális Johnnak sikerül leszámolnia velük, azt viszont nem tudhatjuk, hogy a döntése helyes volt-e; ha valamilyen nirvánára számítunk az út végén, csalódnunk kell, ugyanis a végső lezárás helyett egy újabb snitt után már egy író és egy gépírónő közös (szintén elég álomszerű) projektjébe csöppenünk, ahol a regény, a mese és a regényben lévő regény közös hullámhosszra kerül.

John egy nap arra ébred, hogy az egyetemen írást kell tanítania, „nem egyszerűen betűvetést, hanem szellemes szövegek megalapozását, felöntését és dúsítását”, és azt tanácsolja diákjainak, hogy „írjanak olyan szöveget, amelyben van egy többé-kevésbé világosan felismerhető ötlet, egyetlen elv, ami összerántja a széttartó szavakat és mondatokat, fejezeteket”. A Fém fejezetei, szavai és mondatai pedig látszólag széttartanak, nehéz fölismernünk azt az egyetlen összetartó elvet, ami világos értelmet adhatna a regénynek: úgy sejtem, hogy itt a szerző az elbeszélőn át ironikusan kikacsint a regényből („no, hát mindjárt vége lesz, meglásd, csak kisül belőle valami”), de sajnos az olvasó még így is túl nagy fémbe vágja a fejszéjét.

Bartók, mint már említettem, tényleg szépen használja a nyelvet, de néha beleszédül a világteremtés mámorába: a remek stílus és a szép szavak mögül néha előtűnik egy-egy mesterkélt fordulat, túlerőltetett szimbólum vagy fölöslegesnek tűnő esemény, ez pedig néhány esetben a gondosan felépített hangulat rovására megy.

A Fém a megértés nehézségei ellenére is mindenképpen egy sokat ígérő első regény, de megvannak a maga gyermekbetegségei: helyenként túlírt, néha túl homályos, másutt túl egyértelmű utalásokkal megterhelt szöveg: egy olyan nevelődési regény, amely az olvasót neveli (és a legtöbb nevelési próbálkozáshoz hasonlóan idegesíti is).

Végső soron arra jutottam, hogy a Fém nem egy jó regény, de egy jó könyv – már ha ez jelent valamit; egy érdekes hangulat- és lélekteremtő kísérlet, nevelődési és nevelési regény, rejtvényfüzet vagy bármi egyéb, a lényeg az, hogy jó volt elolvasni – igaz, csak kis dózisokban ajánlott.

Bartók Imre: Fém, Kalligram, Pozsony, 2011.

Dippold Ádám

szerző: Dippold Ádám
honlap e-mail
Dippold Ádám 1985-ben Budapesten született, szerkesztő, fordító, író. A piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán szabad bölcsész alapszakon szerzett diplomát. Jelenleg ugyanitt filozófia mesterképzésen vesz részt. Fordítóként és szerkesztőként több kiadóval is együttműködött, íróként és újságíróként különböző internetes oldalakon publikál.

2 archív hozzászólás
  • Áfra János

    Áfra János - július 13, 2012

    Szerintem erős könyv, bár tényleg nehezen emészthető, ezért is van, hogy majd egy évbe telt, mire elolvastam, és kis félelemmel olvasom újra éppen, terveznék írni róla én is.

  • Turi Márton

    turi m. - július 13, 2012

    Nem titok, hogy a legfiatalabb magyar prózából nekem személyes kedvencem ez a könyv – kicsit olyan, mintha a leginkább kedvelt szépíróimat és filozófusaimat bedobták volna egy turmixgépbe, és a Fém lett volna az eredmény 🙂 Én a fentieknél talán kicsit megengedőbben olvastam a szöveget, annyi mindenesetre tény, hogy valóban nem egy egyszerű olvasmány, nem csoda, hogy (ahogyan azt Ádám is említi) több kritikusnak is beletört a bicskája. Kétségtelenül nagy odafigyeléssel és türelemmel kell közelíteni hozzá – engem sokadik olvasásra engedett csak magához annyira közel a szöveg, hogy viszonylag akadálytalanul tudjam ne csak valamelyest megérteni (vagy legalábbis egy önkényes értelmezés közelébe eljutni), hanem valóban szabadon (csúnya szóval élve) élvezni is. (Persze a kettő sokszor nem is válik el egymástól feltétlenül). Kritikus szemmel nézve a Fém egyébként szerintem ez egy rendkívül hálás szöveg, rengeteg szálon el lehet jutni különböző értelmezésekhez – amelyek közül persze nyilván egy sem bír abszolút érvénnyel, és sok recenzens (számomra némileg érthetetlen módon) mintha éppen ezt hiányolná… Nyilván ez a fajta szöveg a “célszerűség” egy más fogalmával dolgozik, mint a klasszikus próza, ami sokaknak szokatlan, elriasztó. De szerintem a fentebb is említett elbizonytalanítások (olvasói habitustól függően) termékeny eredményhez, nem pedig értetlenséghez kellene hogy vezessenek. Persze nyilván ez a könyv is (mint minden más) kijelöli a maga olvasótáborát, ahogyan azonban azt Ádám is említi, Bartók valóban remek atmoszférát teremtett a regénynek, ami talán még azokat is magába szippantja (főleg a borultabb témákat kedvelőknek), akik pl. nem kifejezetten kaphatóak arra, hogy különböző intertextuális utalások nyomába eredve megpróbáljanak kezdeni valamit a mű tagadhatatlanul mély gondolatiságával.

KULTprogramok

<< 2019. Júl. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum