KULTer.hu - Wes Anderson, a hazudozó
22760
post-template-default,single,single-post,postid-22760,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Wes Anderson, a hazudozó

Holdfény királyság (Moonrise Kingdom)

Holdfény királyságRá lehet-e sütni Wes Andersonra, hogy folyton önmagát ismétli? Igen, rá lehet. Mondhatjuk-e, hogy filmjei már-már öncélúak és giccsesek? Igen, azt is mondhatjuk. Wes Anderson beskatulyázta magát, nincsenek alkotói periódusai, nagyfilmes bemutatkozása óta ugyanazokat a témákat járja körül újra és újra. Rendszerint neurotikus, önközpontú, koraérett gyermekek és megfáradt, kiábrándult felnőttek történeteit ütközteti egy álomszerűen könnyed világban. És hogy lehet-e ezért haragudni rá? Nem, nem lehet.

Mert Wes Anderson egy zseni. Újra és újra elvarázsol azzal, amit csinál. Az andersoni figurák és a nézők közti legerősebb azonosulási kapocs mindig is a kívülállóság érzete volt és nincs ez másként legújabb filmjével, a Holdfény királysággal sem. A film főhőse, a tizenkét éves Sam – amúgy Huckleberry Finn módjára – fogja magát és az idillibbnek vélt természet felé veszi az irányt, de nem felejt otthon egy olyan fontos kelléket sem, mint az első szerelmét. Együtt szöknek. A felnőttek és az undok cserkésztársak pedig keresztül-kasul átkutatják értük a szigetet, miközben az itt-ott feltűnő, kamerába beszélő narrátor az Amarcord ügyvédjét idézve lát el minket haszontalan, de jól csengő háttér-információkkal.

Holdfény királyság

Ilyen húzás persze nem csak az Amarcordban fordult elő korábban, Fellini filmje és az andersoni életmű között azonban egyébként is számos párhuzamot találunk. Jó kedélyű mikroközösségek, családok, akiknek a tagjai a legkülönfélébb jellemvonásokkal bírnak, legyen az külső vagy belső tulajdonság, sosincs két egyforma figura. Az Amarcord nyüzsgött az ismeretlen karakterszínészektől, akik még akkor is irtó viccesek voltak, ha csak pár másodpercig mutatta őket a kamera. Anderson tucatnyi szereplőjét – olyan A-ligás sztárokat nyert meg ezúttal, mint Bruce Willis, Edward Norton, Tilda Swinton, Frances McDormand vagy Harvey Keitel – mozgatja hasonló kreativitással. És természetesen most is itt vannak az indie haverok: Bill Murray és Jason Schwartzman. Úgy látszik, Andersonnal forgatni mára már megtiszteltetés. Mindenki akar magának egy “Wes Anderson-filmet”.

Holdfény királyság

A sztárgárdára cinikusan rásüthetnénk, hogy csak marketing-kellékek, hisz egyikük sem főszereplő, Anderson azt a tizenévesekre bízza inkább. Sztárok nevével egyébként sem lehet ma már egy egész filmet eladni, hiszen a hangsúly a brandekre tolódott.  Wes Anderson viszont maga is brand, hisz munkái voltaképp egy kaptafára készülnek – az más kérdés, hogy nem szólnak olyan széles közönséghez, mint mondjuk  egy képregényfilm. Ez a meghatározás gúnyosnak hathat, de valójában dicséret, mert az Anderson-márka az egyik legmegbízhatóbb a filmiparban. Nem lőtt még úgy mellé, mint Tim Burton vagy Michel Gondry – csak hogy két, ugyancsak vizualitásukról híres rendezőt említsek, akik szintén koherens életműre törekednek. Dicséret azért is, mert miközben nagyjából tudjuk, mire fizettünk be, ha egy Anderson-mozira váltunk jegyet, mégsem kerít hatalmába a deja vu-érzés.

Holdfény királyság

További párhuzam az Amarcord és a Holdfény királyság (meg úgy egyébként Anderson dolgozatai) között, hogy míg mindkettőt életteli, kedélyes hangulat lengi körül, a snittek között átszűrődik azért némi dráma és keserűség – ez az a pont, ami miatt Anderson filmjeit nem lehet szórakoztató, de üres audiovizuális replikaként felfogni, és ami miatt a Holdfény királyság végül is több mint az Anderson-brand egyik random terméke. Persze, ahogy Fellini is hazudozónak vallotta magát, úgy Anderson is az. Az andersoni figurák a legtöbb tragikus szituációt is olyan humorral kezelik, ami a valóságban elképzelhetetlen – de pont ezért lesznek ezek a filmek olyan szerethetőek és megunhatatlanok. Hiszen a jó mozi ismérve mindig a humor, legyen szó akár szerzői rétegfilmről vagy kommersz stúdiófilmről.

A Holdfény királyság lassú film ugyan, mégsem unalmas. Visszaköszönnek benne a már ismerős kameraszögek és mozgások, mintha csak egy babaházban pásztázna az objektív, ahol az utolsó gombig minden a helyén, és a lemezjátszóból is mindig a pont oda illő zene szól (az életmű csúcspontja ebből a szempontból nyilván A fantasztikus Róka úr, ami ténylegesen bábfilm).

Holdfény királyság

Az Amarcordnak nem igazán volt keretbe foglalható története, tavasz tavaszt követett benne, miközben zajlott a város élete, de a felnőtté érés küszöbén álló fiatal problémái azért halvány kontúrrá vastagodtak benne. A Holdfény királyság főtémájává teszi meg az épp megjelenő szexuális érdeklődést és a gyerek/szülő-felnőtt ellentéteket. Bár Sam és Suzy más-más társadalmi rétegből válnak ki, problémáik azonosak. Sajnos gyenge pontja a filmnek, hogy a Suzy-t alakító Kaya Hayward nem tudja elhitetni velem, hogy egy szabadságvágytól fűtött vagány csaj, aki könyvtári könyveket lop és ollóval szurkál. Jared Gilman viszont ügyesen oldja meg a feladatot, de igazából minden gyerekszínész aranyos. Hozzájuk képest a felnőttek csak nyúlfarknyi szerepekben tűnnek fel. Tilda Swinton például egy személyben játsza el a gyámhivatalt, míg Bill Murray és Francis McDormand jogi zsakzsargonnal szórakoztatja – vagy inkább untatja – egymást esténként. Mivel lényegében karikatúrákat jelenítenek meg – de mondhatnánk akár bábfigurákat is – a színészek miniális elemekből építik fel játékukat. Edward Norton előveszi a csodálkozó, aggodalmas arcát, Bruce Willis megfáradt, szomorú kölyökkutya-tekintetét mutatja, közben meg mindenki összetéveszthetetlen babaruhát hord: Norton cserkészöltözéket, Willis rendőregyenruhát, Sam pedig az elhagyhatatlan mormotakalapot.

A Holdfény királyság látszólag egyszerű történettel operál, és úgy is néz ki, mint egy mesekönyv, de valójában egyik sem igaz, mert a részletek úgy kidekorálják a filmet és olyan rétegeket adnak hozzá, amitől ez már sokszor a könyvet felolvasó szülőkhöz szól. Csak zsenik írnak ilyet.

Holdfény királyság (Moonrise Kingdom), 2012. Rendezte: Wes Anderson. Írta: Wes Anderson & Roman Coppola. Szereplők: Bruce Willis, Gilman Jared, Kara Hayward, Edward Norton, Bill Murray, Harvey Keitel, Frances McDormand, Jason Schwartzman, Tilda Swinton, Bob Balaban. Forgalmazza: Big Bang Media.

Dani Áron

szerző: Dani Áron
honlap e-mail
Dani Áron 1991-ben született Kolozsváron, 2010-től a Budapesti Kommunikációs Főiskola kommunikáció és médiatudomány szakos hallgatója. Elsősorban a filmművészet iránt érdeklődik, de foglalkoztatja a képzőművészet és a sport is. Újságíróként a KULTer.hu-n debütált.

KULTprogramok

<< 2018. ápr. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum