KULTer.hu - Egy nagyvárosi leskelődő novellái
22929
post-template-default,single,single-post,postid-22929,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egy nagyvárosi leskelődő novellái

Berta Ádám: Egon nem fáradt

Berta Ádám: Egon nem fáradtKét éve télen olvastam először Berta Ádámtól, mégpedig a Lénárt Simon: Kábé legjobb barátok című novellát az Alföldben. Egyszerű hétköznapi történet, zsánerkép, betekintés a gimnazista Zsizsu és Nyinya életébe. A szöveg érezhetően törekszik valamiféle minimumra, könnyedségre, és bár a végén nem volt csattanó, mégis figyelemre méltónak találtam. Átélhető volt, ismerős, ugyanakkor eredeti. A szerző Egon nem fáradt című, első prózakötetének olvasása után viszont már pontosabban meg tudnám fogalmazni, mi is lehetett az akkor élvezetet jelentő élmény.

Az egyes darabokban felvonuló figurák meglepően átlagosak, a Kukorelly Endre által írt fülszövegről lopva a kifejezést: trendiek. Az őket bemutató novellák, ha több szálon is futnak, nincsenek túlbonyolítva, nincs zavaró morális mondanivalójuk, úgy is mondhatnánk, az elbeszélői hang nem foglal bennük állást, nem „hirdet” ítéletet; amiket olvasunk, jól megírt, egyszerű életképek. Az első, Bari című szöveg például egy emigráns török vendéglátóipari munkás, Celal budapesti életére pillant rá, és mutat róla nagyon közeli, de a lélektani értelmezéseket jóformán teljesen mellőző képeket. Merthogy megtudjuk ugyan, hogy a főhős csajozik, erről csupán tényszerűen értesülünk, és bár olvashatjuk, ahogy egy beszélgetés közben transzba esik, bekattan nála valami, mégiscsak külső szemlélők maradunk, nem merülünk el a szereplő tudatában. Mondhatnánk úgy is, a megfigyelés a felszínen zajlik, egészen a szöveg azon szintjén, ami „még csak” közlés.  Erre a felszíni vizsgálódásra példa az a rövid jelenet, melyben a Celal körül zajló párbeszéd és a török fiú gondolatai összekeverednek: „Visszhangzott saját tompa hangja a fülében. Mondhatnám, miközben zajlott a régi, új élet kezdődött. Ez most nem visszhangzott. Ezt csak gondolta, nem mondta ki.” (17.) Az eseményeket tehát feszes narráció során, kevés eszközzel, realista igénnyel mutatják be a szövegek. A hétköznapiságot nehéz is máshogy elbeszélni.

Bajos lenne azonban Berta prózáját simán realistának, vagy minimalistának nevezni, mert bár külön novella tiszteleg utóbbi irányzat irodalmi megteremtőinek egyike, Ernest Hemingway előtt, a szövegek ennél többet mutatnak. Jól érezteti ezt az ellentmondást, tehát a minimumra törekvés és a párhuzamosan érezhető minimalizmustól idegen többlet egymásmellettiségét a Két amcsi tali című novella egy rövid részlete, amelyben az elbeszélő gondolataiban mélyülhetünk el: „Hiszen én nem azért kezdek el beszélni, hogy hagyja már abba, hanem csak mellesleg hozzáteszem. Nem cáfolják a szavaim, amit épp kifejtett, még csak nem is közbevetőleg jegyzem meg, amit mondani akarok, hanem az ő teljes jogú állítása mellett időben és térben, logikailag is elfér az én finomításom, mindössze pár további részlet, amelyekre eddig nem tért ki.” (52−53.)

Berta Ádám: Egon nem fáradt

Nem is véletlen, hogy pont ebből a szövegből idéztem, egyike azon keveseknek – ilyen még például a Nem egy nagy durrdefekt –, melyekben első személyű elbeszélő van. Ezek a novellák valamelyest közelebb hozzák az olvasóhoz a szereplők belső történéseit, az elbeszélő követi a hősöket időben és térben, látjuk, ahogy cikáznak a gondolataik, majd cselekszenek, a szövegek mégis távolságot tartanak tőlük. Az említett novella központi alakja többszörösen igazolja ezt az összetettséget: pszichológushoz jár, akit szórakozásból manipulál, tesztel, a beszélgetésekre jegyzeteket ír különböző asszociációiból, ezzel hozva kezelőjét zavarba. „Most az jön, hogy felolvasok erről a kis papírról két dolgot, amit korábban pszichológus helyettesítésére találtam ki – riadtan bólogat, jó szakember, látom a szemén.” Ennek a különc karakternek a bemutatása is távolságtartó marad, külső szemlélőkként meg kell elégednünk  a tényekkel, s ez a kötet szintjén – mivel ez a „felszínen maradás” általában jellemző a szövegekre – az író következetességét mutatja.

És bár hasonlóan az iménti novellához egyes szám első személyű elbeszélői pozíciót működtet az Ölbe tett kézzel című szöveg is, itt egy majd tizenkét éves gyerek a mesélő, s ez remek választás egy szűkszavú, mindenféle elemzéstől és filozofikus kitérőktől mentes, minimalista jegyekkel élő prózához. Pont annyit tudunk meg ugyanis, amit ő megtudhat, amennyit ő lát. A maradékot az olvasónak kell hozzátennie.

Úgy tűnik, épp ez a kötet egészére érvényes szemléletmód. A már említett, Hemingwaynek ajánlott szöveg, a Világoskék elefántok pirulákon, melyet olvasva be is ugorhat az amerikai szerzőtől mondjuk A bérgyilkosok című novella, bizony tőről metszett minimalista próza. Kevés leírás, sok párbeszéd kommentárok nélkül, melyek a központozás redukáltságában (kérdő-, felkiáltó- és gondolatjelek hiányában) az élőbeszéd „hangjait”, továbbá a hangsúlyok gyakori elmaradását utánozzák. És a homályosság, a kevesebb több elve jól érvényesül ebben a novellában, de bátran mondható, hogy a többi szövegben is. A minimalizmus jegyeit egyértelműen magán viseli az írás a többihez hasonlóan (bár általában nem ennyire redukált szövegkörnyezetet teremtve), mégis megindít valamit az olvasóban, személyességet, megfigyelést, összehasonlítást. Jellemző befogadói tapasztalata a kötetnek, hogy a történetek felidéznek ismerős helyzeteket és emlékeket, de olyan valószínű szituációkat is, melyekbe a jövőben akár az olvasó maga is belekeveredhet.

Az ideális megoldás, A csavarmenet vagy a Téglák Csanytelekről szemtelenül átlagos cselekménysort mondanak el, melyekben a lehető leghétköznapibb cselekvésekről értesülünk: a vásárlásról, a munkahelyen kitöltött üres percek unalmáról vagy épp egy ház építése körüli gondokról. Ezeket a – váratlan fordulatokat szintén nélkülöző – novellákat olvasva az lehet a benyomásunk, hogy az elbeszélő semmi többet nem akar, csupán meglesni a hétköznapok szereplőit. Akár A bukszus mögül című szöveg kukucskáló nyugdíjas öregura, aki a szemközti házban lakó fiatal hölgy ablakból ellesett életét tölti fel saját képzeletével. Vele is találkoztunk már mindnyájan: „A bukszus mögül pont ki lehetett látni az utcára, a túloldalon háromszintes bordó házba lépett be egy napszemüveges nő.”

A kötet címét idézetszerűen magába foglaló szöveg, az Árnyékvilág is a mindennapok rutinjára koncentrálva mutatja be főszereplőjét, Egont, ám ez annyiban eltér a korábbi írásoktól, hogy némi szürreális hangulat is keveredik a történetbe, sajátos atmoszférát kölcsönözve a szövegnek. Egon egy lehetetlen helyzetű férfi: lakásértékbecslő, aki házról házra jár, keresi a helyet, ahová befészkelheti magát, közben saját fantazmagóriáival küzd. A novella befejezése, de az elején elbeszélt rémlátomás is valóban szürrealista hangulatú, a hős „árnyékvilágban”, a képzelet és a valóság határán imbolyog.

Hasonló előadásmóddal találkozunk két további novellában. Az egyikben (Adrián az Adrián) hősünk belealszik a tengerparti napozásba, a fülébe szűrődő beszélgetésfoszlányok eközben beleszövődnek álmaiba – akár az utcai beszélgetések elkapott fordulatai egy arra járó ember gondolataiba. Egy ismerkedési szituációt bemutató másik novellában (Fatalismo, allora!) pedig az idő és a képzelgés tekeredő spirálja ejtheti zavarba az olvasót. „Az idő kitágul, gumírozott korcként nyúlik, hossza lényegtelen, funkciója ködös, eredeti szerepét már ki tudja, mióta nem tölti be. Másnap van, megint délután, megint szépen süt rájuk a lemenő nap, és ott állnak a múzeum kijáratánál. Mosolyognak.” (113.) Ahogy az idézett szakasz is mutatja, nem tudni, mikor ki beszél, és hogy milyen idősíkban járunk. Legyenek tehát szürrealisták vagy csak pusztán zavarbaejtően megkomponáltak ezek a novellák, kiemelkedőek amiatt, hogy a különböző tér-idő síkokból származó „szövegeket”, beszédhangokat, képzelődéseket homogén egésszé gyúrják egybe, és az olvasó feladata szétszálazni őket. Ettől viszont nem lesz „kényelmetlen” az olvasás, főleg akkor nem, ha elfogadjuk, hogy ezeket az összetett szövegformákat nem egy mindentudó elbeszélő adja elő.

Ugyancsak feltűnő még a kötetre jellemző finom drámaiság. A novellák többsége kisprózában előadott jelenetekként, de egy regény fejezeteként is felfogható. Egyes szövegek, a Két amcsi tali, a Sára kórházba kerül, Világoskék elefántok pirulákon emlékezetes találkozásokat vagy helyzeteket mutatnak be. De drámaiak az olyan szövegek is, mint mondjuk az Ideális megoldás és A csavarmenet, azonban ezek inkább csak egyszerű cselekményleírások. Nehéz ugyanis bármire következtetni, vagy bármi komoly tanulságot levonni a történetekből. Talán épp ezért nevezhetjük ezeket életképeknek.

Összefoglalva, a szövegeknek erényére válik a tömör cselekményvezetés, a szereplők eredetiek, plasztikusak, a narratívát patikamérlegen gondosan kimérve adagolja a szerző, mégis a kötet végére elfáradhatunk egy kicsit. A novellák érdektelenné ugyan nem válnak, de a kezdeti lelkesedés könnyen alábbhagyhat egy olyan kötet esetében, ahol egy idő után túl sok váratlan inger nem éri az olvasót. Mert bár két kivételtől eltekintve a szövegek között nincs tartalmi összefüggés, annyiban mégis összetartoznak – ez indokolhatja egy kötetbe rendezésüket is –, hogy mindegyik némiképp ugyanazt kínálja: a lényeget, rövid betekintést, bepillantást, életképeket egységes stílusban. Mondhatnánk persze, hogy a novellák érdekessége nem a meglepő fordulatokból pattan ki, hanem abból, hogy ez a gondosan kitalált, izgága beszédhang hogyan és miről mond valamit, a kötet végére mégis hiányozni kezd a csattanó. Problémát jelent-e ez? És vajon magamat próbálom-e győzködni a kötet javára, vagy a kritika és/vagy a kötet leendő olvasóját?

Két szöveget, illetve azok egyes részeit kell kiemelnem, melyek kapcsán komolyan elgondolkoztam erről a kérdésről, mielőtt e kritikában – és mintegy előzetesen, magamban – megválaszoltam volna.  Ilyen a Bonnie és Bonnie, egy kissé tragikus, már-már tragikomikus cselekményű novella. A történet szerint a két különböző Bonnie ugyanarra a kubai útra fizeti be apját, akik aztán a nyaralás során összeismerkednek és együtt találják meg végzetüket. Persze felmerülhet az olvasóban némi gyanú a két Bonnie azonosságát és a novella allegorikusságát illetően, ezt amiatt mégis elvethetjük, hogy az elbeszélő tudatosan játszik a cselekményvezetéskor, különféle kiszólásokat intézve az olvasó felé, többek között Grendel Lajosra emlékeztető, jól ismert posztmodern prózatechnikákat hozva játékba. „Lenne itt egy verzió, amelyben Jaap felkapja a biliárdasztalról a nyolcas számú golyót, markába szorítja, és addig ágál, amíg végül ott helyben üti meg a guta. De legyünk reálisak, ő ennél halvérűbb. Szivarra gyújt.”

S ez az írói csibészség aztán a kötet második ciklusán át ível egészen azokig a – már említett – szövegekig, melyek semmi érdemlegesről nem szólnak, mégis történik bennük valami. A csúcspont pedig az utolsó novella, a Több pilóta, melynek talán már semmi más célja nem lehet, mint önmaga, hogy ez a jelentéktelenségében is humoros kis affér, ahogy a repülőgép pilótáját pilótakeksszel kínálják, el legyen mesélve. Blöff. De a köteten végigtekintve a legjobb fajtából. Mert ahogy a kezdeti novellák hosszabb történetei végül kétoldalasra zsugorodnak, úgy üresedik ki bennem is annak a vágya, hogy nagy ívű meséket olvassak. Mert az Egon nem fáradt prózája nem ilyen. Ezért lehet Berta Ádám kötetének mintanovellája a Több pilóta. Tömör, pimasz, vicces és egyszerű, azért íródott, hogy meg legyen írva. És jól van megírva. Ennyi. Egon kikapcs.

Berta Ádám: Egon nem fáradt, Kalligram, Pozsony, 2011.

Makai Máté

szerző: Makai Máté
honlap e-mail
Makai Máté 1986-ban született Veszprémben, jelenleg Budapesten él. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar alapszakon, illetve irodalom- és kultúratudomány mesterszakon. Eddigi írásait az Alföld, valamint az ÚjNautilus portál közölte. Leginkább a kortárs magyar próza és az irodalomelmélet érdekli.

KULTprogramok

<< 2018. ápr. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum